A belõtt drogos másképp dokumentálja a világot. Az anyag olyan neki, mint fényképezõgépnek a film.

A jakut sámán még igazít egyet az ütõ végét díszítõ sastollon és a magasba lendíti marhabél dobját.

Az azték varázsló átható tekintete a tûzbõl az égre emelkedik. A herointól lehorgonyzott csákó szemhéja lassú redõnyként ereszkedik... "A mágus bizonyos gyönyört akar a maga számára biztosítani. Ehhez kapcsolatba kell lépnie a gyönyör forrásával, az antik mitológián alapuló okkult terminológiával élve, Vénusz istennõvel." Ezek Eliphas Lévi múlt századi francia "mágus" tanácsai, olyan reneszánsz elõdökre hivatkozik, mint például Ficino vagy Agrippa.

Más tájról cserkészve, e gyönyör forrását egy csodaszép indiai hercegnõ biztosítaná, aki messze földrõl vonzotta magához a deli vitézeket, királyfiakat. Ám a közelében megmaradni nem tudtak, mert ugyan oly szép volt, hogy a Napot elhomályosította, de förtelmes bûzt árasztott. Na, a hercegnõ szégyenébe és magányába bele is halt. Sírján virág nyílt - az elsõ mák.

A drogos, ha "beállt", másképp kezdi dokumentálni a világot. Az anyag neki olyan, mint fényképezõgépnek a film. Flash! Képessé teszi valamire. Pontosabban a drogos egy camera obscura. Egész teste a doboz, és valahol a nyúltagyától a sarka bütykéig feszül ki a virtuális vászon a belsõ mozizáshoz. Élesre lõtten önmaga lesz az ábrázoló, az ábrázolt és a befogadó.

A sámán, a varázsló, a táltos transzmitter, intermediátor, azaz közvetít az éteren át az ember és az istenség között. Talán ezért nem lettek drogfüggõk. (Bár lehet, hogy azok voltak, csak az irodalom elhallgatja.)

Ezek a rettegve csodált urak szolgáltak. Klipekben sugározták az isteni direktívákat. Videó kivetítõk voltak, akik a törzsnek gyors montázstechnikával, zenére sugároztak. Prizmaként gyûjtötték be és szórták szét az információt a kollektivizált egyedeknek. Transzmisszionáriusok voltak a szellemi és az anyagi világ közt. Közszolgálati funkciót láttak el. Informálták a törzset az elõttük álló feladatról, a bajok forrásáról és megoldási javaslattal álltak elõ. Mentálhigiénés alapellátást nyújtottak a falunak.

A drog szerepe mára gyökeresen megváltozott. És itt nem is a harcászatban betöltött szerepére gondolok, hanem a hétköznapok háborúira. Ahogy önmagát gyûri le vele az ember.

A virtuális valóság gyalogosai a narkósok. A cyberszex és a kompjútertechnika századában igazán primitív eszközöket választanak. Az ûr betöltésének az a passzív módja, hogy a képzeletet és a lelket bedobozolja, szükséges, de nem elégséges.

A hiány elviselhetetlen expanziója pusztító étvágyat gerjeszt. "A héber hagyomány két képét mutatja a hiánynak, s ezeket két, egymásból kiváló puszta ábrázolja, minden dolgok közepe, közepében minden dolgokkal." (Paul Virilio)

Ha a drogost használom kameraként, finomabban fogalmazva: belehelyezkedem az õ állapotába, olyan speciális lenyomatot készíthetünk, mint a röntgenkép az emberi testrõl. Az a bizonyos pusztító étvágy lebontja az álarcokat, és ami mögöttük van, az visszataszító, undormány. Ez az utazás végsõ stádiuma. A térben és idõben elkövetett illúzió megsemmisül. Ez teszi halálos beteggé a drogost. A kegyetlen látvány. Hogy megpillantja a magáramaradt embert, úgy ahogy Lucifer láttatta a világot Ádámnak. A drog hiánya maga a Sátán, aki elõl minden ép ember menekül. A narkós tehát hanyatt-homlok visszafut istenéhez - a droghoz -, jól belövi magát, hogy felejtse azt a pokoli világot. De menthetetlenül egybeolvad a "távollét jelenléte" és a "jelenlét távolléte". Lehetetlenné válik az eltûnés, már csak egy kiút marad...