Brinckmann professzor, a Vészhelyzet kórházának életmentõi megfáradt õrangyalok, harcolnak, de nem gyógyítanak. A gyógymódokból hiányzik az egész-ség.

1944-ben Carl Gustav Jung eltörte a lábát, amit rögtön szívinfarktus is követett. Miközben élet és halál között lebegve oxigént és kámfort kapott, különös és erõteljes látomásai támadtak. A földgolyót látta az égbõl, majd lentrõl egy kicsi szigetrõl, a görög Kósz szigetérõl, Hippokratésznak, minden orvosok orvosának szülõföldjérõl látta saját kezelõorvosát Kósz királyának képében, arany nyaklánccal, fején babérkoszorúval felszállni az ûrbe õhozzá. Azért küldték el orvosát hozzá, hogy közölje vele a döntést, vissza kell térnie a földre, vagyis nem kell még meghalnia. Ezért volt orvosa eredeti, õsi alakjában jelen - írja Jung. Gyógyulni kezdett, és ahogy gyógyult, egyre jobban féltette orvosát, úgy vélte veszély fenyegetheti, hiszen azért jelenhetett meg õsi alakjában. Dühös volt rá, amiért az orvos nem akar tudomást venni arról, hogy találkoztak egymással az õ látomásában. Valóban Jung volt a doktor utolsó betege. Amikor Jung elõször ülhetett ki az ágy szélére, hozták a hírt, hogy orvosa ágynak esett. Nem is kelt föl többé. "Jó orvos volt, és volt benne valami zseniális. Különben nem is jelenhetett volna meg elõttem Kósz fejedelmeként" - írja Jung.

Az egészség papjai

Brinckmann professzor a Fekete-erdei klinikáról, a Vészhelyzet kórházának orvosai, a hegyi doktor egy másik kórházi szappanoperából, vagy Magenheim doktor a magyar mentõállomásról - orvosok, akik saját õsképüket keresik. Földi alakjuk miatt nem találják. Nem vesznek tudomást arról, hogy képesek látomásként megjelenni. Csak játsszák az orvost. Csak igyekeznek minden orvos orvosának õsképébe kerülni, a gyógyítás "archetípusának" megfelelni, de a játék, az élet hétköznapi játszmája megakadályozza õket ebben. Aminek megfelelni akarnak, az nem a gyógyítás õsi tudása, nem a világban mûködõ gyógyító erõk birtoklása, nem az emberi lét teljességének hitébõl fakadó bölcsesség, csupán egy eskü alatt álló morál. Az élet szentsége helyett az élet védelmének morálja.

Elfoglalt, agyonhajszolt emberek. Áldozatai kisstílû munkahelyi rivalizálásoknak, szakmai féltékenységnek, intrikáknak. Esendõ emberek, akik szembesülnek a kihûlõ hitvesi szeretettel. Az õ drámájuk a magánélet és a hivatás drámája, az emberi szeretet elhanyagolása a szakmai hivatástudat eszménye nevében. A tömegkultúra magányos hõsei között lenne a helyük, akcióhõsökké kéne válniuk, pedig hétköznapi emberek. Olyanok, akik nem képesek drámaivá válni, különben nem õrizhetnék hétköznapiságukat. Olyan istenek, akiket leküldtek a földre, de úgy megtetszett nekik itt a mindennapi egyszerû lét, hogy elfelejtették isteni voltukat, csak küldetéstudatuk emlékét õrzik.

Egy orvosi mûtét olyan, mint a legénység összehangolt munkája egy viharba került hajón, vagy inkább olyan egy csapat orvos ilyenkor, mint egy különlegesen kiképzett elitalakulat. Akciócsoport. Az orvosok a tévében vagy akcióhõsök vagy átlagpolgárba bújt magányos hõsök. Mint néhány detektív. Maigret, Derrick vagy Colombo magányos szellemi mutatványuk után visszatérnek szürke, hétköznapi, átlagos családi viszonyaik közé. Ahogy a detektív magányos harcot folytat a bûn fertõje ellen, úgy folytat harcot a sebészprofesszor a gonosz betegség ellen. Ezért válnak a kúrház-sorozatok orvosai fáradt istenekké. Ezért élik azt a meghasonlást, amit a világ, vagyis a magánélet és hivatás, munka és szórakozás kettõsségét. Mert harcolnak. Mert a betegség, ha akcióként ábrázoltatik - márpedig a tömegkultúrában csak akként tud ábrázolódni - akkor mindenképpen egy harc történeteként látható. A tévésorozatok orvosai egy olyan világ papjai, akik a betegséget bûnnek fogják fel. Csakhogy kegyelem nélküli bûnnek. A betegség katasztrófa. Csakis ok nélkül támad, véletlenül szemeli ki áldozatait. Az ember csak annyiban tehetõ felelõssé, hogy nem hallgatott a hivatalos propagandára, felelõtlenül, nemtörõdöm módon csak élt bele a világba, nem érezte át az emberre leselkedõ külsõ veszélyt nap mint nap. Mert minden veszély külsõ. Ezt sugallják az orvos-sorozatok. Az Aids, a rák - minden egyformán baleset. A világ világmagyarázat nélküli, semmibõl sem következik az, hogy kinek mi a betegsége, hogy mit jelez a számára, mire készteti, hogy az egyén sorsában milyen szerepet játszik, hogyan változtatja meg. A betegség jön, és vagy gyõzedelmeskedik vagy az istenek helyébe került orvosok, szintén az egyén helyett, legyõzik a bajt. Mint a katonák. Ezért van az, hogy az orvos-sorozatok, a kórházban játszódó szappanoperák egyszerre utalnak kétféle archetípusra, egy katonaira és egy vallásira. A kórház kaszárnya, a vészhelyzet pontosan kidolgozott akciótervet igényel, a mûtét közben elhangzott szavak katonai parancsok, és minden kórházi sorozatban ott a tipikus fõnõvér, a körletparancsnok, a tizedes, aki vaskalapos szigorral igyekszik betartatni a házirendet, miközben a betegek között is, mint a katonák között, ott a civil, az újonc vagy a hierarchiába már betört szolgalélek, az uniformizált, opportunista beteg. De a katonai szervezet õsképe mellett ott a másik, a vallási is. A kórháznak, mint a mennybe jutásra vagy pokolra süllyedésre váró lelkek tisztítóhelyének képe is. A nagyvizit valóban ítélõszék, a fehér köpenyben tovasuhanó orvosok csoportja olyan, mint egy csapat õrangyal vagy mint az olimposzi istenek, akik persze szintén nem voltak mentesek intrikáktól és egyéb csalárd ügyektõl.

A baj nem abból származik, hogy ezekben a filmekben a kórház és az orvos milyen archetipikus képet kap, hanem abból, hogy mindez a médiának olyan környezetében játszódik, ahol a betegség nem az egyéni életút sorskérdése, nem az egyénnél magasabbrendû törvényszerûségekbõl, a természet egészébõl, valamilyen világmagyarázatból ered, hanem a vaksors csapásának tûnik. A média egészébõl olyan világ tárul fel, melyben szüntelenül mûködik, hat egy betegítõ erõ, mûködik a gonosz, folyamatos veszély van, de gyógyító ellenerõ nem látszik, nincs a világnak jó õrzõje. Az embernek magának kell õrzõvé lennie, neki kell vállalnia a harcot az isteni kegyelem, a természet öngyógyító ereje, a világban mûködõ pozitív erõk helyett. Csak magára hagyatkozhat. Mert el van hagyatva. Ez a kétségbeesett emberi elhagyatottság tárul fel a média egészének betegségekre vonatkozó képeibõl, történeteibõl. Ettõl válnak az orvosok olyan papokká, akiknek nincs istenük. Maguk lesznek azzá. Hol bûnbe esett papok, hol istenek.

Harcban a vírusokkal

A hétköznapi élet szüntelen fenyegetettségét, a külsõ veszéllyel szemben folytatandó állandó harc szükségességét sugallják a reklámok is megállás nélkül. A mosópor, szappan és súroló reklámok, melyek hipnotikusan égetik bele a nézõkbe animált baktériumok, vírusok látványát, a baktériumokét, amik mindenen ott vannak, minden emberi érintésben, ölelésben. A hegyi doktor epizódjai is sokszor erre épülnek, elég egyetlen ártalmatlan megfázás, enyhe torokgyulladás, hogy rögtön - persze minden ok nélkük - halálos kór fejlõdjön ki belõle. Nincs kegyelem. A baj csak külsõ lehet, annak megtestesült hipnotikus képét kell bemutatni rajzolt, modellált virgonc baktériumok képében, hogy legyen mi ellen védekezni. Nem kell változni, nem kell világmagyarázatot, életszemléletet váltani, csak a megfelelõ morált alkalmazni, ami szerint a külsõ baj puszta lelkiismerettel, odafigyeléssel, vagyis több - tablettában vagy Hohes C-ben adagolt - vitaminnal és nyomelemmel elhárítható. A reklámok az embernek azon elvárására építenek, hogy a baj, a legkisebb kényelmetlenség is azonnal legyen elhárítható. A média világképében a reklámozott gyógymód nem azon az úton jár, hogy az ember a betegségével, mint egy - akár pozitívnak is tartható - információval, mint egy jelzéssel, üzenettel szembenézve, annak okára kérdezve, önmaga erõit mozgósítva, valahogy lelki egészségét helyreállítva gyógyuljon meg, hanem azonnali - külsõ - segítséget igénybe véve, tablettával tüntesse el a tüneteket, nyomtalanul, kiirtva még az emlékét is a bajnak. Az egyik gyógyszer-reklámban a csúnya, szemüveges, rideg, buta, kékharisnya titkárnõnek megfájdul a torka, mintha szöges almába harapna, majd egyetlen tablettától az almából kirepülnek a szögek, meggyógyul a torka. Marad buta, csúnya, rideg, élettõl idegen, de a torka nem fáj többé. Egy másik reklámban a jégkorongmérkõzés közben a kövér, izzadós, agresszív bíró egyszerre csak nem tud többé a sípjába fújni, mert az orra be van dugulva, alig kap levegõt a náthától, de egyetlen mentolos cukorkától kitisztul az orra és rögtön a helyzet urává tud válni. Marad kövér, izzadós, agresszív, de a náthája elmúlt.

Az orvos-sorozatokban a gyógyítás a világnak ugyanerre az igényére épül: a betegséget gyorsan elfojtani, elnyomni kell. Ha nincs tünet, nincs betegség. Csak az van, ami látszik. Csak ami testileg, fizikailag megjelenik, csak azzal kell foglalkozni, csak az létezik. Mindent el kell nyomni - miként a reklámok szerint is - a testszagot dezodorral, a bõr apró szépséghibáit krémekkel - lenni annyi, mint látszani. A tévé orvos- és kórház-sorozatainak gyógyítói egy ilyen látszatvilág reklámfiguráivá válnak. Egy mélységesen materializált világ szorongásai közepette fulladoznak saját hivatástudatuk és magánéletük ellentmondásaiban. A világ teremtett kegyelmétõl megfosztott figurák. Vagy lázadói, vagy rabszolgái ennek a hitetlenségnek.

Képtelen egészség

A média egésze az emberiségnek a teremtés kegyelmétõl való elhagyatottság jegyében áll. A televízióban az emiatt érzett szorongás kivetülésének folyamatos éjjel-nappali mûsora zajlik. A híradókban közreadott egészségügyi hírekolyanok akár egy frontvonalról küldött haditudósítással. Akár a helyi zavargások, vallásháborúk, fegyveres konfliktusok, úgy támadnak az új betegségek, új vírusok. Egy baleset, egy katasztrófa kiszámíthatatlan véletlen, az ember kiszolgáltatott a természet kénye kedvének. Egy vasúti átjáróban történt autóbusz katasztrófa áldozatai mi is lehettünk volna. Bárki bármikor prédája a leselkedõ katasztrófának. Ez a hírmûsorok világképe. Ebbe illeszkednek a járványok, új kórokozók. A híradások világában sem a politikai, sem a háborús, sem a gazdasági válságok nem oldódhatnak meg olyan - talán létezõ - erõktõl, melyek egyfajta magasabb tudásból, az emberben rejlõ isteni lény erejébõl, egyfajta jobb világ lehetõségének reményébõl, pozitív folyamatok felé ható energiákból erednek. Ha léteznek is ilyenek, sohasem láthatók. Le sem filmezhetõk. Nem mutathatók be akcióként, a híradók tudósító-akcióinak látványaként. Csak a tárgyalások, harckészültség és támadás. Csak a háború és a diplomácia, csak a bûn és a morál.

A természetes halál képe a tömegkultúrában nem a látomás, hanem az üres képernyõ. A médiában minden csatornán minden percben halál-esetet látni. Az erõszakos halálnak, a baleseteknek képeit, a gyilkosság módozatait. A természetes halál sztereotíp képi metaforája nem a haldokló arca vagy az életet elhagyó holttest, nem az eltávozó lélek képe, hanem egy képernyõ és az arra meredõ tekintetek össztüze, amint a szívritmust kijelzõ görbe lassan egyenes vonallá simul. A közönséges ember átlagos halála nem a lélek eseménye, hanem elektronikus jelek ténye. Mint a tévésugárzás egésze. A halál adáshiba, mûsorszünet, az adásidõ vége. Az élet önmagába fordul, a kígyó saját farkába harap, a halál õsi spirituális jelképeinek modern látványa a képernyõre irányított kamera.

A spirituális gyógyítás is sugárzásként jelenik meg a tévében. A mágikus gyógyító belenéz a kamerába, a betelefonáló nézi a sámán arcát a képernyõn és közben gyógyul. A film feltalálásával a filmszalag is megtalálta az életre vonatkoztatott metaforáit, saját mitológiáját. Az élet filmszalaggá vált, ahogy addig a sors könyvébe volt feljegyezve az emberiség sorsa, az ember életútja. A filmszalagból az élet filmje lett, a halálban az ember szeme elõtt - visszafelé - lepereg életének filmje. A filmszalag azon sajátossága miatt lehet élet-metafora, aminél fogva a könyv is az, oda-vissza olvasható, idõben zajló, de azért anyagi testet öltött médiumok. A tévésugárzásban az elektronikus jel válik metaforává, a világot mozgató, nem látható erõk metaforájává, melyek se nem lineárisak, se nem anyagszerûek. Az elektronikus jel, mint médium a telepatikus gyógyítás fikciójában az anyag sugárzó, energia mivoltának szemléletét ábrázolja.

Amikor a tévékamerába mered egy úgymond kozmikus energiákkal gyógyító modern sámán, akkor lényegében ugyanazt teszi, mint a tömegfilmben a képernyõre irányított kamera. Belenéz a kamerába, hogy ugyanúgy nézzen ki a képernyõbõl nálunk otthon. Az arc mozdulatlan képe az, ami a sugárzás tényét láthatóvá kívánja tenni. A tévésugárzás a gyógyító energiák sugárzásának metaforájává válik. Látható jelévé a láthatatlannak. (Maga az üzenet a médium - nem a médium az üzenet.)

Csakhogy a technika nem azonos az általa közvetített információval, a képernyõ a programmal, a kamerába meredõ arc a szeretet gyógyító erejével. A belsõ hang, a sugallat nem azonos az emberi beszéddel, a látható kép a látomással és a képzelettel. Mert a láthatóvá tevés egyszerre feltár, képes arra, hogy képpé válva, tárgyiasítva, ezáltal valóban közvetítsen anyagtalan, belsõ erõket, de a láthatóvá tétel egyben leleplez is, illúzióvá teszi azt, ami eredetileg belsõ lényeg. Az ihlet, a szeretet érzése, a harag, a düh, a hirtelen megvilágosító erejû felismerés, az életet megváltoztató gondolat nem érkezik sem mûholdon, sem kábeltévén.

Miközben a tévében az elektronikus képalkotás folyamata egyre metaforikusabb, az a világ, ami a mûholdas, kábeles csatorna-rendszerbõl, mint kép elõáll, egy olyan magára maradt, kiüresedett világot mutat, amiben nincs más, csak ami látható. Egy fára vagy vászonra festett kép üzen a vászonról és a fáról is. A tévémûsor fikcióvilága úgy tesz, mintha nem üzenne arról az anyagtalan hordozóról, amely a képet felénk sugározza.

Aki állandóan a képernyõre mered, nem szokott hozzá, hogy az visszameredjen rá. Az nem irányítja a kamerát magára. Elnyomja belsõ képeit, mint náthája tüneteit. A tévé tabletta; a látomások és sugallatok, kreatív gondolatok és ihlet ellenszere. A tévésorozatok kórházaiban gyógyulók és gyógyítók kétségbeesett küzdelmet folytatnak, hogy megszabaduljanak attól a rögeszméjüktõl, hogy csak ilyen módon lehet meggyógyulni krónikus hitetlenségükbõl és elhagyatottságukból. Hogy rájöjjenek: a gyógyító sorozatok sem gyógyítanak. Aki képernyõre meredve, kábelen, mûholdon várja testérõl leválasztott lelkének gyógyulását, vagyis a szórakozást, kikapcsolódást, az kockázatok és mellékhatások tekintetében forduljon bizalommal kezelõorvosához, gyógyszerészéhez és filmkritikusához.