A film nem csak tananyag az iskolában. Néha az iskola válik a filmek számára tanulságos társadalmi modellé.

A család-iskola-munkahely hármasságának legmostohábban kezelt tagja, az iskola az elmúlt évtizedek magyar filmjeinek állandó mellékszereplõje. Megbízható epizodistaként játssza el a rá osztott drámai szerepet: falai között tetõzik az ifjúsági probléma, diákok és tanárok fárasztják egymást, vagy éppen (jóval ritkábban) romantikus flörtökbe bonyolódnak. Az iskola a nagybetûs életre neveli a diákokat, akik az órák után fuldokolva robbannak ki a szabadba; a tantestület vitái rámutatnak a fejlõdõ szocialista demokrácia kisközösségi visszásságaira – egyszóval általában koncentrált világmodellként mûködik, a "fennálló" kicsinyített mása.

Az ötvenes évek filmjei egy gyengécske Karinthy-adaptációt leszámítva távol tartották magukat az oktatás frontjától, a termelési filmek népnevelõ buzgalma más terepen bontakozott ki. Pedig az osztályharc kérdése az iskolában nem feltétlenül az 6/a, b, c osztályok, esetleg az alsó és felsõ tagozatok között merülhetett volna fel, de ezt a lehetõséget a tématervek megfogalmazói legnagyobb szerencsénkre végül is kihagyták.

A felsõbb vezetés csak az évtized végén ébredt rá arra, hogy a pedagógusok és az oktatás kérdései méltatlanul ritkán szerepelnek a magyar filmekben. A gondok enyhítésére ekkor rögvest két alkotás is készült, a Vörös tinta és a Fapados szerelem megkésett, szocreál bája azonban legfeljebb a statisztikai átlag javítására lehetett jó, a széles néprétegek ettõl még nem lettek barátságosabbak a szülõi fogadóórákon.

A hatvanas évek elején az Esõs vasárnap tûnt ígéretes próbálkozásnak, ám a csinos új tanárért bolonduló gimnazista lányok története hamar elkanyarodott az oktatás magasztos problémáitól. A korszakban népszerû generációs filmek sem sokat törõdtek az iskolával, hiszen mind a Bohóc a falon és a Szerelmes biciklisták, mind pedig a Szevasz, Vera a tanítás végeztével, a nyári szünidõ idején játszódott. Az iskola nyomában járó kutató legfeljebb a Szentjános fejevételével kárpótolhatja magát, egy sáros tanyasi iskolában küszködõ tanítónõ történetével. Az elmaradottság és a szûklátókörûség, a modernizáció és az emancipáció témáinak segítségével ez a film az évtized magyar filmjének vezetõ paradigmájában helyezte el az iskolarendszer kérdését.

A hetvenes évek dokumentarizmusa kedvtelve, szisztematikus lendülettel vetette bele magát különféle társadalmi jelenségek vizsgálatába és a bürokrácia televényébe. Ennek fényében korántsem meglepõ, hogy hamar rátaláltak az iskolára is. A korszak analitikus dokumentumfilmjei közül monumentalitásával is kiemelkedõ ötrészes Nevelésügyi sorozat portréi egy pedagóguscsalád tagjait, generációit mutatták be, a hivatalosság ostoba rítusai iránt kiváltképp érzékeny dokumentaristák pedig az iskolai élet mindennapjait boncolták. A Jutalomutazás tanárai és apparátcsikjai jellegtelen, személytelen figurák, megannyi csavar a gépezetben, robotikus mozdulattal hajtják fel a repikonyakot, gépiesen darálják a bürokrataszöveget. Az iskola nehézkes és korlátolt intézmény, a diák, ha mást akar mint a felnõttek, itt csak porszem lehet a gépezetben. Lehet, hogy jószándék feszíti a tantestületet és csak a diák javát akarják, amikor arról gyõzködik a szülõket, hogy engedjék el fiukat a nagy útra, kincstári fordulatokban bõvelkedõ erõfeszítéseik mégis sikerületlen maradnak.

A Petõfi '73-ban nem a tanárok, hanem a diákok kommentálják sematikus, kongó ürességû KISZ-mondatokban az iskolarendszer helyzetét és próbálják megfogalmazni, milyen is lehetne a "hétköznapok forradalma". Naiv idealista tételeik nem sok jóval biztatnak. Ez a forradalom már a 12 pont kihirdetésénél megbukott.

A hetvenes évtized a korábbiakhoz képest az iskolatéma virágkora volt. Amíg a dokumentarizmus számára az iskola többnyire a társadalom intézményeként, a szatirikus filmek szempontjából valamilyen közéleti jelenség, kis magyar abszurditás bemutatása miatt volt érdekes. A protekciót kifigurázó zenés vígjáték, a Csak egy telefon inkább csak háttérként használja fel az iskola, pontosabban a beiskolázás témáját. Emlékezetesnek legfeljebb a dalbetétek leírhatatlan blõdlisorozata, például a tehénfejést tanuló technikumi diáklányok csacska kórusa nevezhetõ belõle.

A Pókfoci azonban végre tõrõlmetszett iskolafilm, persze komoly társadalmi áthallásokkal. A tantestület tekintélyelvû és korlátolt viszonyai, az álszent és képmutató igazgató, a lelkes reformista magyartanárnõ, a konformista férj, a simulékony és rendpárti tornatanár figurája, valamint a nélkülözhetetlen hallgatag többség általános magatartásformákat karikíroznak. A Pókfoci iskolájában minden az új és hatékony módszerek körül forog. Az igazgató lelkesen túlteljesíti a felülrõl érkezett kéréseket és normatívákat, olyan anyagból irat dolgozatot a gyerekekkel, amelyet azok nem is tanultak, a magyartanárnõ spontán újításait azonban elszabotálja, és inkább a tornatanár helytakarékos pókfoci óráját mutatja be a felettes szerveknek. Vigasztalanul kacagtató az összkép, és a diákok ebben a kusza mechanizmusban is elsikkadnak.

Más filmekben (Gyerekbetegségek, Suli-buli, Nyomkeresõ, Szerelmes szívek) szabad fikcióvá, a fantázia infantilis, burleszkes tobzódásává oldódik az iskolatéma. Ezekben a filmekben szó sincs társadalmi metszetrõl, mechanizmus-elemzésrõl és paraboláról. A Suli-buli és ritka társai a Tanár úr kérem távoli visszfényeiként az iskolai élet mindennapjait karikírozzák, a reggeli késéstõl az osztálykirándulásig. Típusfigurákat mozgatnak (önmagát felrobbantó kémiatanár, morc pedellus, galamblelkû magyartanár), gegekbe és viccekbe oltják az iskolapadban elszenvedett kellemes élményeket.

Jellemzõ, hogy a filmek többségébõl éppen a hétköznapok hiányoznak. Az iskolai élet mindig valamilyen egyéb töltetet kell, hogy hordozzon. Kisrealista témaként (ami a cseh filmben oly gyakori) alig, pusztán burleszkes, karikaturisztikus elrajzoltságban tûnnek elénk az apró, hétköznapi kalandok. Vigyázó tekintetünket általában vagy a tantestületre vagy pedig a diákokra fókuszáljuk. E két tábor között sáncok húzódnak, kettõsségük állandó konfliktusforrás. A diákok lázadása, ellenállása hol generációs, hol establishment-ellenes, hol morális színezetû. A konfliktus-szituációkra kihegyezett filmek két állandó tanártípust, két pólust teremtettek. Az egyik a drill, a rend embere. Ennek a típusnak reprezentatív képviselõje a fasisztoid Rajnák a Megáll az idõbõl, de ez a figura kísért a Ballagás igazgatóhelyettesének képében is. A másik az empatikus tanár(nõ), aki megérti a diákokat, megpróbál segíteni nekik, mintegy mederbe terelni az indulataikat, ám kísérletei sorra kudarcba fulladnak. Ezek a karakterek, Malacpofa és társai (Lengyelné a Pókfociból, Jutka néni a Ballagásból) a tragikus hõs, a Szentjános fejevétele tanárnõje távoli rokonai, rokonszenves, de bukásra ítélt közvetítõk. Olykor bratyizó, magukat jó fejnek gondoló figurák, mint Csõrös tanár úr az Iskolakerülõkben, aki leáll focizni a gyerekekkel, de csak azért, hogy végig õ brillírozzon a pályán, ám minden igyekezete ellenére sem tudja megértetni magát kedvenc tanítványával; máskor felvilágosult, de tehetetlen, magánéleti gondokkal terhelt figurák.

A tanárok és diákok között húzódó, a filmekben antagonisztikusnak tûnõ szakadék felett csak a románc jelent ideiglenes átjárót. Ezek a szerelmek azonban kudarccal végzõdnek (Bojti és Gabi, illetve Vali szerelmi háromszöge a Ballagásban, Imre és Katica nõvér kapcsolata a Rohanj velemben). A szerelmi szál egyben el is vezet a közvetlen iskolatémától, az individuális történeteket erõsíti a filmekben.

A Ballagásban az iskola ostoba kötelmei ellen lázadnak fel közösséget formálva (ha néhány hétre is) egy végzõs osztály tagjai. A film az összefogás pozitív, utópista lehetõségét szegezi szembe az iskola mechanikus rendjével, intézményével, majd átfordul az egyéni drámába, és a közösség szétesésével, a társaság individualizálódásával ér véget. A Megáll az idõ fiataljait legfeljebb a formátlan dac, az iskola/rendszer totális elutasítása tereli egy csoportba (bár a film végének tanúsága szerint a kompromisszumok radikális tagadása és elfogadása egyaránt a konformizmushoz vezet). A Megáll az idõ cseppet sem barátságos gimnáziuma egyben a magyar film legatmoszferikusabb iskola-képének helyszíne. A neonfényes félhomályban tartott alagsori koncertek ellenkultúrás kisközössége, a fülledt biológia-szertárban tartott szexuálmorális kiselõadás, a porlepte folyosón szánkázó diákság, a mellékhelyiségekben elszívott zugcigik világa kézzelfogható, átélhetõ és elutasítható világ, nem papírmasé figurák gyülekezete.

A rendszerváltás éveiben azután két film is az iskolát választotta helyszínül a maga társadalmi széthullás-történetének, a periferikus lét történeteinek elmondásához. Az Iskolakerülõk világvégi nevelõintézetében pusztuló, reménytelen, lecsúszó lények forognak körbe-körbe egymás körül, nehéz lenne bárkit is példaként állítani a diákok elé. Az Édes Emma, drága Böbe tantestülete a politikai vitának álcázott egzisztenciális viaskodások terepe, ahol a munkanélküliség közelgõ rémétõl megijedt, alulfizetett tanári állásukhoz körömszakadtukig ragaszkodó, a munka mellett bármi áron pénzt keresõ egyének vádbeszédeket vágnak egymás fejéhez. Ebben a közegben a higgadt oktatás, a közösségteremtés lehetõsége fel sem merül. Itt még a morális tartással rendelkezõ, fegyelmezett Emma is a diákokon vezeti le elkeseredettségét. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy az az oldal szerethetõbb lenne: frusztrált, orosztankönyveket égetõ, magányos gyerekek ütköznek össze a tanerõkkel. Ritka vigasztalan összkép: az iskola kis világmodellje az idealizmus biztos temetõje. A mechanizmus, az intézmény merev logikája a filmekben rendületlenül gyûri maga alá a jobb sorsa érdemes egyéneket. És ebbõl a szempontból édesmindegy, hogy tanár vagy diák az illetõ.