Szavakkal a képekért. Új tankönyvek, segédkönyvek, szöveggyûjtemények segítik a mozgókép- és médiaoktatást.

Szinte teljes listát tudunk adni az elmúlt néhány évtizedben megjelent, filmoktatási segédanyagként szolgáló kiadványokról. A tankönyveket áttekintve képet kaphatunk a filmmel, majd késõbb a tágabban vagy szûkebben értelmezett médiával foglalkozó tantárgy történetérõl is, a mindenkori oktatáspolitikai dokumentumok pedig jól eligazítanak bennünket a területrõl szóló elképzelések között. Vagy mégsem? A magyar nyelv és irodalom oktatásának célját és tartalmát olyan szépen meghatározó központi tantervek és utasítások például nem nagyon tudnak mit kezdeni az akkor még filmesztétikának nevezett képzõdménnyel, különösen amikor be szeretnék építeni az órarendbe. Az egyik elsõ központi dokumentum 1965-ben egészen zavaros és bizonytalan módon próbálja szabályozni a filmesztétikára szánt órakeretet: "Mai magyar epika, líra megbeszélésére, filmesztétikai ismeretek kialakítására körülbelül tíz óra." Kétségtelen azonban, hogy éppen a hatvanas évek eleje és közepe a mozgókép (köz)oktatásának hõskora, amelyrõl Honffy Pál, az idõszak meghatározó egyénisége így ír egy, a Filmkultúrában lezajlott vitában: "Nincs példa Európában arra, hogy a film valamely iskolatípusban egységes tantervvel közismereti tárgyként szerepeljen." A film ellentmondásos oktatásügyi és iskolai helyzete tehát mintegy leképezi a hatvanas évek kultúrájának és kultúrpolitikájának ambivalenciáit: alig ellenõrízhetõ módon betörni látszik az iskola falai közé az a mûvészeti ág, amely éppen ekkoriban egyrészt nemzetközi elismertséget hozott Magyarországnak, másrészt a bátor vagy kevésbé bátor másként gondolkodás terepe volt.

A tankönyvek elsõ nemzedéke tehát ennek a korszaknak a szellemét és filmes gondolkodását tükrözi. Úttörõ jelentõségû közülük Bölcs István könyvsorozata, amely az említett tantervhez és egy ugyancsak fontos televíziós mûsorfolyamhoz készült. Az Iskolatévének a csengetési rendhez nehezen illeszkedõ programjai voltak azok a bulis alkalmak, amikor az adásidõ és a teremcserék korlátai és lehetõségei között egyensúlyozva sikerült megúszni néhány rázósabb fizika- vagy biológiaórát. Az inkább munkáltató jellegû Bölcs István-könyvek mellett meg kell említenünk Honffy Pál Filmrõl, televízióról középiskolásoknak címû filmnyelvi-szemiotikai elvû könyvét, amely ma is használható volna, ha megfelelõ példányszámban rendelkezésre állna. A hõskorszak aztán meghozta a maga tanulságait: kevés a képzett tanár, alacsony az óraszám, szegényesek a tárgy oktatásához szükséges technikai feltételek. "A semminél az az évi néhány óra mégiscsak több" szemlélet a kötelezõ olvasmányok filmfeldolgozásának megtekintésében, a kötelezõ iskolamoziban ütött vissza. Az 1978-as új tanterv lényegében nem változtatott a filmesztétika státuszán, gyakorlatilag meghagyta a témára szánható óraszámot és a tárgy kiegészítõ jellegét is. Jellemzõ módon magánkezdeményezésre jelent meg néhány új segédanyag, közülük részleteiben egy-egy a legújabb tankönyvek mellett vagy azokkal párhuzamosan is használható. Dr. Nagy Imre A mozgókép és a filmalkotás címû könyve és mozgóképes idézetgyûjteménye, valamint a Magyar Független Film- és Videó Szövetség Fejezetek a film történetébõl címû sorozata azért érdemel figyelmet, mert mindkettõ bõséges filmes szemléltetõanyagot tartalmaz.

Érdemes volna végigkövetni a Nemzeti Alaptanterv különbözõ változatait abból a szempontból, hogy a végleges megfogalmazásban Mozgóképkultúra és médiaismeretnek nevezett terület milyen helyet kapott bennük: hol technikai, hol nyelvi, hol pedig mûvészeti jelenségként értelmezték a mozgóképet. Kétségtelen azonban, hogy a bevezetés (demokratikusabban: elterjesztés) elõtt álló új dokumentum fordulatot hozott a tárgy sorsában, továbbá nagy lendületet adott az immár korszerû tankönyvek kiadásának is.

Közéjük tartozik Boda Edit négykötetes Médiakalauza, amelynek elsõ kötete a hat-kilencévesek számára készült, utolsó darabját pedig a középiskolásoknak ajánlja a szerzõ. A Magyar Média Mûhely kötetei tehát túlmutatnak az alaptanterv keretein, amely csupán a 7-10. évfolyamig javasolja a mozgókép oktatását. Már amennyiben a Médiakalauz egyetlen tárgya a mozgókép: a könyvsorozat a legtágabban foglalkozik a nyelvi és vizuális közlési rendszerekkel, ezek technikai természetével és mindennapi használatával. Valamiféle közléstanról van tehát szó, amely a mozgóképet csupán a kommunikáció egyik lehetséges eszközének tekinti. A könyvek gondolatmenetének legfontosabb eleme a tömegtájékoztatás módja; így kerülhet egymás mellé a kereskedelmi valamint a közszolgálati televíziós csatornákról szóló lecke, ami után a képregényrõl és a könyv elõállításának folyamatáról olvashatunk. A radikális mellérendelés csak látszólag uralja az anyagot: az egyes fejezetek a tömegtájékoztató eszközök közönsége, intézményrendszere és az általuk elõállított szövegek meghatározása köré csoportosulnak. A feldolgozott anyag láthatóan nehezen "leckésíthetõ", valósággal ellenáll a rendszerezõ oktatási szemléletnek – a tankönyvcsalád egyik fõ erénye talán éppen az, hogy nem igyekszik iskolás rendet teremteni ott, ahol a tárgyalt jelenségek egészséges zûrzavarának megsértése nélkül ez nem tehetõ meg. A Médiakalauz legerõsebb összetevõje éppen dialogikus természete és kérdezõkedve. A kilencéves olvasók talán még arra is választ adnak, mit tekintünk kommunikációs eszköznek vagy miként határozható meg a tömegkommunikációs médium fogalma.

A tankönyvekben a tömegtájékoztatási eszközök természetrajzáról, használatuk illemtanáról, mûködésük és termékeik befogadásának társadalomtörténetérõl és szociológiájáról van szó; legfontosabb üzenetük és törekvésük a média domesztikálása. Miként is lehetne a legteljesebben eleget tenni a „legyen mindenkinek saját tévécsatornája" mozgalmár jelszavának, ha nem úgy, hogy házilag készítünk szappanoperát, tízperces sztárrá varázsoljuk a tanítónénit, és szüleink szemére vetjük, hogy õket bizony célközönségként igyekeznek befolyásolni a televíziós reklámok.

A (nem csak elektronikus) tömegmédiumok jelenvalóságát a tankönyvek azokkal a szövegekkel is érzékeltetik, amelyek mintegy esettanulmányként szolgálnak a média minél alaposabb megértéséhez. Ebben a minõségében telitalálat John Irving Garp végignézhette anyja meggyilkolását a háziasszony tévéjén címû novella, amelynek meghatározott szempontok alapján történõ feldolgozása ugyancsak a könyv legjobb pillanatai közé tartozik.

Az elmúlt évek kétségkívül legnagyobb vállalkozása az a kiadványsorozat, amely a Korona Kiadó gondozásában lát napvilágot, és amelynek menedzselése Hartai László nevéhez fûzõdik. Az egyre terebélyesedõ projekt tartalmaz tanári módszertani segédkönyvet, háttértanulmányokat, szöveggyûjteményt, tankönyvet és mozgóképes segédanyagokat, valamint a szûkebb közönségnek szóló vizsgafeladatokat és tesztbankot. A filmes szakkönyvkiadás eseményei közé (is) tartozik két, a kiadványsorozat részét alkotó, e helyt nem ismertetendõ könyv, Kovács András Bálint Film és elbeszélés és Király Jenõ Mágikus mozi címû munkája.

Az elmúlt években elsõsorban a felsõoktatásban jelentek meg a szakirodalomból válogató olvasókönyvek – közülük a legújabbat, a Kakuk Jenõ, Hauser Zoltán és Szilágyi Erzsébet által jegyzett Mozgóképkultúrát Egerben adták ki. Az ilyen szöveggyûjtemények afféle nagyra nõtt bibliográfiaként arra jók, hogy megmutassák, mit tartanak olvasásra érdemesnek a szerkesztõk.

A Képkorszak a Hartai László irányítása alatt készülõ sorozat hasonló jellegû kiadványa. A szerkesztõ Gelencsér Gábor a kötetet indíthatta volna akár azzal a címadó(?) anyaggal is, amely Beszélgetés a vizuális kultúráról alcímmel a Filmkultúrában jelent meg, hiszen a beszélgetés résztvevõi – közülük szerzõként egynéhányan szerepelnek a kötetben – pontosan azokat a témákat érintik, amelyeket a kötet is sorra vesz. A Képkorszak mintegy a mozgóképpel dolgozó médiumok történetét követve a moziról szóló fejezetekkel kezdõdik, hogy eljusson az új és legújabb képfajtákig. Rendkívül különnemû szövegekrõl van szó, amelyek között éppúgy akad tudós tanulmány, mint monográfiarészlet, hetilapbeli publicisztika vagy éppen szépirodalmi szemelvény. Ezek körét talán hasznosan és szemléletesen bõvítette volna néhány korabeli alkotói megnyilatkozás, riportrészlet, kiáltvány és manifesztum – hasonló született az új hullámok indulása idején –, de a szöveggyûjteményben közöltnél személyesebb hangú megnyilatkozást olvashatunk Andrzej Wajda vagy Ingmar Bergman tollából is.

Éppen a válogatás darabjainak sokfélesége okozza azt a nyelvi-stilisztikai és terminológiai egyveleget, amely egy hasonló kiadvány sajátja, ezért nehéz számon kérni rajta a szerkesztés fegyelmét és következetességét. Azt viszont talán joggal hiányolhatjuk, hogy a Filmtörténetek címû fejezetben nincsen magyar tárgyú szemelvény, annál is inkább, mivel vannak immár korszerû szemléletû filmtörténeti monográfiáink. A Filmvilág európai új hullámokat ismertetõ sorozatában valószínûleg nem a cseh új hullámot elemzõ cikk volt a legerõsebb – ráadásul ez a tanulmány egy másik kötetben is olvasható. A szappanoperáról szóló cikknél talán tartalmasabb Gerlinde Frey-Vor Szappanoperák és teleregények címû tanulmánya, amely a Jel-Kép-ben jelent meg. Lányi András tanulmányának eredeti megjelenési helye tudomásom szerint az Életünk címû folyóirat, amelyben az elmúlt év nyarán vita kezdõdött a mozgóképoktatásról. Ha a Képkorszak egyik hozadéka éppen az, hogy körképet nyújt a hazai szakirodalom és a folyóiratok kínálatáról, akkor a fenti két lapra ezen a módon is felhívhatta volna a figyelmet.

A kötet két nagy egységének – külön fejezetet kapott a Mozgóképkultúra és a Médiaismeret – nagy tanulsága, hogy az utóbbihoz sorolt cikkek mintha jóval érdekesebbek és frissebbek lennének. „The Media is the Mess" – szól Lányi András említett írásának címe, mintegy kivezetésként a médiaelméletbõl, ahova persze a tanulmányok fogalmi rendjével nehéz bebocsáttatást nyerni.

A Képkorszakot azok az olvasók forgatják majd, akik valamilyen minõségben használni fogják Hartai László és Muhi Klára Mozgóképkultúra és médiaismeret címû, 12-18 éveseknek szánt tankönyvét. A „Hartai-Muhi" – a tekintélyes jegyzetek mintájára máris így emlegetik – annak a hasonló elnevezésû NAT-beli területnek a korszerû segédanyaga, amelyet a miniszteriális gondozásban megjelent tanár-továbbképzési jegyzékben talán egyszer sem sikerült pontosan leírni. Vele született meg mindenesetre az iskola világának készült elsõ olyan kiadvány, amely önreflexiós szerkezetével képes és hajlandó visszautalni saját magára, ahogy a 115. oldalon teszi: „... elfogadható-e, hogy egy ilyen sikeres és közkedvelt televíziós mûsorról elsõsorban ironikus megállapításokat tegyen a tankönyv?" A televíziós szórakoztató mûsorokról van szó. A nem leckéket, hanem inkább fegyelmezett és szép miniesszéket tartalmazó könyv beszédmódja ugyanis éppen a tematizált kételkedés; a bizonytalanságokat mérlegelni képes, határait ismerõ megfigyelõ hangja sem éppen megszokott a tankönyvekben.

A szerzõk szerint a tárgyalt tananyagnál fontosabbak azok a jelenségek, amelyeket be akarnak mutatni. Ilyen módon szerencsés, hogy egy-egy idézett film több megközelítésben is szóba kerül, ahogy például A legyek ura az Irodalom és film: különbözõ mûvészetek, eltérõ kifejezési formák, illetve A filmtér és a montázs címû fejezetekben. A Hitelesség, realizmus és stilizáció címû fejezettel kapcsolatban sem kötelezõ csakis a Megáll az idõhöz mint példaszöveghez ragaszkodni; arról van csupán szó, hogy Gothár Péter filmje tûnik alkalmasnak a valóságábrázolás különbözõ eljárásainak szemléltetésére.

A Mozgóképkultúra és médiaismeret tanárnál és diáknál egyaránt szintetizálásra és elvonatkoztatásra alkalmas mozgóképes mûveltséget feltételez, és mint ilyen, természetesen meglehetõsen túlméretezett. Testes anyaga mögött ugyanis egy ma még nehezen átlátható és rendszerezhetõ mûveltséganyag húzódik meg, a mozgóképes szövegek világa, amelybõl nehezen és egyelõre a közmegegyezés minimuma nélkül metszhetõ csak ki a „kötelezõ olvasmányok" listája. Vajon hány tanórát vesz például igénybe egy ilyen kérdés felelõs megválaszolása: „Hasonlítsátok össze Buñuel és Vertov filmjét a valóságábrázolás szempontjából"? Mégis, a "Sturm und Drang" szellemében fogant feladatok nyomán indulhat el a közös gondolkodás paradox módon visszafelé, a médiaoktatás iskolai jelenlétének értelmétõl a mozgókép természetének megértése felé.

Merthogy a mozgóképet tanulni kell: moziban, a televízióból, vászonról és monitorról – meg a Mozgóképkultúra és médiaismeretbõl.