Hollywoodi gyógyír a nyugati kultúra rossz lelkiismeretére: rajongó és reménykedõ Tibet-filmek.

„Ha van a földön szörnyûséges és visszataszító vallás, akkor az a tibeti... Iszonyúak a lámáknak a világ teremtésérõl szóló meséi, a bûnöket szörnyûséges büntetéssel és bûnhõdéssel fenyegetik... Szentségük célja egészen természetellenes: a testetlen nyugalom, a babonás gondolattalanság és kolostori szeplõtlenség állapota... Ha minden tibeti a lámák erényeit követte volna, Tibet nem léteznék többé. Kihalt volna azoknak az embereknek a nemzetsége, akik nem érintkeznek mással, nem mûvelik meg hideg országukat, sem iparral, sem kereskedelemmel nem foglalkoznak; éhen pusztultak és megfagytak volna, miközben a mennyországukról álmodoznak."

Ezt a sok hülyeséget mind Gottfried Herder írta le a tibetiekrõl kétszáz évvel ezelõtt. De sajnos, nemcsak õ gondolt efféléket Kelet népeirõl a felvilágosodás (sic!) korában. Vele csaknem egy idõben Hegel sem volt sokkal jobb véleménnyel a keleti kultúrákról, s míg a berlini egyetem auditórium maximumában százak tolongtak és hallgatták történetfilozófiai sületlenségeit Kelet kezdetleges, gyermeki szellemiségérõl, addig szegény Schopenhauernak a szomszéd teremben egyetlen hallgatója sem akadt. Az õ sokkal árnyaltabb és szerényebb bölcseletére, amely nem a felsõbbrendû európai ember szemével tekintett Kelet kultúráira, senki nem volt kíváncsi. (Nem mulasztanám el itt megjegyezni, miként azt maga Schopenhauer is többször megtette, hogy milyen jótékony hatással voltak gondolkodására Kõrösi Csoma Sándor épp a – Herder szerint „szörnyûséges" – tibeti buddhizmusról írott beszámolói.)

Herder és Hegel szemlélete azóta is jellemzi a Nyugat keleti kultúrákhoz való viszonyulását, a helyzet nem sokat változott. S ha mégis, ez a változás pusztán abban áll, hogy a korábbi hûvös és elutasító értetlenség mellett századunkban megjelent Nyugaton a rajongó értetlenség is, mely szintén a régi együgyûség megnyilvánulása, csak épp ellenkezõ elõjellel. A nyugati társadalmi formák „magas" szellemiségérõl és erkölcsiségérõl a nyugati közönség ma is szívesebben hallgatja öntelt prófétáit (most Herder és Hegel helyett politikusokat, szociológusokat, pszichológusokat, atomfizikusokat, génsebészeket, marketingfõnököket), és eközben rajong, mondjuk, a kínai konyháért meg a feng-sujért, mintsem hogy igazán komoly érdeklõdéssel fordulna Kelet kultúrái felé, vagy legalább megkeresné mai Schopenhauerjeit és betérne elõadásaikra. A nyugati szemlélet tehát ma is változatlan, pedig egyre fontosabb lenne odafigyelni a Kelet régi kultúráira, mielõtt a rájuk telepedõ nyugati civilizáció végképp elnémítja õket.

Nem az ezredvég produkálja azokat a nyugati válságtüneteket, amelyek gyakrabban fordítják vigyázó szemünket Kelet felé. Sajnos, ezek a tünetek valóban aggasztóak, nemcsak kötelezõ ezredfordulós töprengéseink növesztik õket ijesztõ méretûekké. Lehet, hogy ezért kapkodunk mostanában sûrûbben Kelet felé; lehet, hogy a romantikus szellemi kalandok új divatja viszi indiai asramokba és buddhista kolostorokba a nyugatiakat. De hogy például a buddhizmus eszmerendszere és erkölcsisége ma is jól alkalmazható, sõt méltósággal vállalható normákat kínál sokak számára, vagyis élhetõ életet, azt Nyugaton is mind számosabban vallják. Egyre többen érdeklõdnek iránta, egyre többen rokonszenveznek vele és egyre többen remélik (naivan) azt is, hogy ezek a szelíd normák egyszer majd a világunk sorsát irányító politikai és gazdasági folyamatoknak is új irányt szabnak. Remek filmjével Martin Scorsese is a reménykedõk táborába állt. A dalai láma példájával azt hirdeti, hogy máris létezik efféle politizálás, sõt azt állítja (helyesen), hogy Tibet és kultúrája minden e századi veszedelemtõl sokkal inkább védhetõ ily módon, mint harcos szembenállással. Másként szólva Tibet számára az erõszakmentesség az egyedüli lehetõség a megmaradásra.

Scorsese filmje már létében is azt bizonyítja, hogy a tibeti buddhizmus nemhogy eltûnt volna Tibet kínai „felszabadításával" (és az ipari civilizáció behurcolásával), de éppen ennek „köszönhetõen" figyelt rá még inkább a világ, s fordult felé aggódó érdeklõdéssel. Sajnos azonban ez rendhagyó eset, s ebbõl is legfeljebb erkölcsi hasznuk származik a tibetieknek, gyakorlatilag szinte semmi.

Scorsese tudja (akárcsak Schopenhauer), hogy Herder és Hegel micsoda képtelenségeket állított. Tudja, hogy egyetlen kultúra sem azért marad fenn vagy tûnik el, mert a kultúrát fenntartó közösség hajlandó vagy nem hajlandó „iparral és kereskedelemmel foglalkozni". (Az utóbbi, a kereskedelmi érzék és hajlandóság hiánya, egyébként a tibetiekrõl szólva nem is igaz. Épp ellenkezõleg: bárki megnézheti az indiai emigrációban élõ tibeti kereskedõket, milyen sikeresek. De kézmûiparuk termékei sem lehetnek silányak, hiszen fõleg azokkal kereskednek –, ezt teszik évszázadok óta.) Scorsese tehát tudja, hogy ha ma kevesebb tibeti él is a „történelmi Tibet" területén, mint korábban – amely szabadon egyébként 1720 óta csak akkor létezett, amikor tibeti helytartójáról (ambán) a kínai császár megfeledkezett –, akkor az nem azért van, mert az elõzõ nemzedékek nem mûvelték meg „hideg országukat", hiszen a Himalája sziklás meredélyeit nem is lehet megmûvelni. Különösen egy annyira „hideg országban", ahol a legtöbb helyen még kóró sem nõ, nemhogy gabona. És ha Scorsese mindezt tudja, akkor azt is sejti, amit már sokkal kevesebben (így Schopenhauer sem) értenek meg: ha tibetiek már rég nem lesznek a földön, a kultúrájuk még akkor is fennmarad. Mert ez maradandóbb és nekünk is fontosabb alkotásuk, mint például a „fejlett" ipar, amit Herder kért számon rajtuk.

Ez éppen olyan képtelen gondolat volt tõle akkor, mint mai utódaitól, akik például számon kérik Kínán a nyugati magatartási normákat. Még akkor is, ha eszményi társadalmi szervezettséget feltételezünk Nyugaton és e társadalmak mûködési szabályainak tökéletességérõl is meg vagyunk gyõzõdve. De hát hol van szó errõl a tökélyrõl? És kitõl kaptunk felhatalmazást, hogy eldöntsük, mi legyen fontosabb Kínában: a táplálkozáshoz, a ruházkodáshoz való jog vagy a személyiséghez fûzõdõ jogok érvényesítése? Hogy várhatnánk el bárkitõl is, hogy felejtse el több ezer éves szabályait, s éljen ezentúl úgy, ahogy mi élünk Nyugaton? Az, hogy egyre szorosabb közelségben élünk egymással a földgolyón, és hogy az ipari termékek zömét ezen a féltekén állítjuk elõ, nem jogosít fel bennünket erre. Éppen emiatt kéne ésszerûbben és érzékenyebben egyeztetni az együttélés szabályait a keleti világgal.

Hegeliánus gõggel a nyugati polgár azt képzeli, hogy õ maga a tökéletes végkifejlet, a történelem végterméke. Vele és korával beteljesedik és véget is ér az idõ. Kelet ennek a „fejlõdésnek" valamelyik alsó fokán áll, ha feléje fordulunk, hát lehajolunk hozzá. Ha elégedettek vagyunk vele, rámosolygunk a fejletlen kis lényre és cukorkával kínáljuk, ha nem tetszik a viselkedése, ijesztgetjük vagy büntetjük (lásd Kínát az ópiumháborúktól a Tienamnem térig). Tibet vagy Kína vagy akár India, ez a nyugati mennyország magasságából teljesen mindegy. Egyformán fejletlen gyermeki lények lakják e tájakat, kultúrájuk gyermeki képzelgés csupán, a felnõtt emberek életének gyakorlatában használhatatlan. Legfeljebb ha játékszerül jó a sok komoly tennivaló közt. Ilyenkor, a pihenés perceiben lehet ámulni rajta, és boldogan eltelni azzal az érzéssel, milyen jó, hogy mi már kinõttük ezeket az „iszonyú" (Herder) vagy éppen megmosolyogtató (Hegel) meséket, mítoszokat – és közöttük a kultúrát.

Azért jó Scorsese filmje, mert ennek az évszázadok óta változatlan nyugati szemléletnek nyoma sincs benne. Filmjében Tibet nem egzotikum, a tibetiek nem csodabogarak, s a tibeti kultúra nem gügye mesevilág. Még Bertoluccinak sem sikerült a „mesés Kelet" csapdáját elkerülnie A kis Buddhával, bár valószínûbb, hogy a mester ezt nem is akarta. Úgy gondolhatta, hogy az együgyû nyugati nézõnek könnyebben adja el a keleti gondolatot az etetõs mesével. És jól is számított, filmjét mindenütt rengetegen látták, a hatása pedig talán még az õ reményeit is felülmúlta. A kis Buddha a nyugati mítosz szereplõjévé vált, amerikai anyukák esti meséiben is feltûnik manapság. Csak Micimackó ne legyen belõle.

Mert A kis Buddha, sajnos, magában hordozza ezt a lehetõséget. Olyan költõi mese, mely a Keletet nem igazi valóságában mutatja be, hanem mint egy szép álmot láttatja. Sem Tibet kultúrája, sem történelme, sem hétköznapjainak élete nem kerül látószögébe. Csak a mese. Ám a mese szép, „tanulságos", s elõadásmódja a tibeti látásmódot idézi és dicséri, ezért olyan hatásos – érzelmileg.

Bertolucci érett, nagy mûvész, azért tudott ilyen nagy hatású filmet készíteni. Nem sikerült ez a Hét év Tibetben alkotójának, Jean-Jacques Annaud-nak. Az õ filmje magán hordozza a nyugati szemlélet jegyeit. A rajongó, vagy az õ esetében inkább az „egzotikumot" keresõ, jóindulatú, civil utazó bámészkodik Tibetben. Ebbõl a filmbõl nem is tudunk meg szinte semmit a tibeti kultúráról. (Pardon: a tibetiek és a földigiliszták békés egymás mellett élésérõl mégis tudósít egy jelenet.) De legalább, míg bámuljuk a filmvásznon ezt a valószínûtlenül romantikus történetet (Harrer nem ilyen izgága fickó volt, a tibetiek meg nem kerek erdõ mélyén élõ, nyelvüket öltögetõ debilisek), addig sem a nyugati civilizáció rögeszmés továbbteremtésével vagyunk elfoglalva. Nem önmagunkban és lázas igyekezettel teremtett alkotásainkban gyönyörködünk; ezekrõl egyre jobban tudható, hogy inkább veszélyeztetik, semmint szolgálják az élet nyugalmát és biztonságát. De hát büszkeségeink, az ipari civilizáció termékei olyanok már rajtunk, mint a vastüdõ. Képtelenek vagyunk szabadulni tõlük. A velük való optimális viszony beállítása épp úgy lehetetlen ma már, mint az optimális Kelet-Nyugat viszony kialakítása. Túlment rajta az idõ. Egyet tehetünk: a globalizálódó nyugati válság folyamatába keleti fékeket iktatunk. Olyan fékeket, mint Scorsese.

A Kundun számos lehetõséget ad a töprengésre önmagunk egymással meghasonlott nyugati és keleti felén. Egyik oldalon a kényszeres igyekezet, hogy kényelmet teremtsünk magunknak egyszeri és röpke létezésünk idejére, s örömmel töltsük itt ezt a kis idõt, a másik oldalon pedig a felismerés, hogy mindez úgyis hiábavaló. Messzebbre kellene nézni talán, vetjük föl a kérdést keletrõl, hogy elkerüljük a nyugati komfortteremtési technikák akadályait és kockázatát. Ám messzebb tekintve sem Keletrõl, sem Nyugatról nem látunk mást, csak az elmúlást, a halált. És még ha igen különbözõ is a viszonyunk az elmúláshoz Nyugaton és Keleten, egyformán vigasztalásra szorulunk, mivel egyik oldalról sem mutatkozik a kérdésre megfelelõ válasz, megnyugtató megoldás. Sem kihívása (Nyugat), sem tagadása (Kelet) nem könnyíti meg a halál elfogadását. „Képzett buddhista szerzetes létemre is kétségbe ejtett anyám halála, olykor elborzaszt az elmúlás" – vall érzéseirõl egyik könyvében a dalai láma. Nincs tehát megváltás, csak megkönnyebbülés és vigasztalás. Ebben azonban a Kelet nagy segítségre lehet a Nyugatnak. A keleti írástudók évszázadokon át a legméltóbb munkával töltötték idejüket: a távolit, az elérhetetlent, a kifürkészhetetlent fürkészték „odaát". S tapasztalataikat még ma is kínálják ezek a kultúrák. Scorsese élt a lehetõséggel. Így történt, hogy belenézett egy mandalába, s rájött, miben látja a tibeti buddhizmus a létezés titkát. Az elmúlásban. A vigasztalást pedig a keletkezés és az elmúlás mûvészi kivitelezésében. Scorsese jól tudja ezt, ezért használja filmjében mindvégig olyan meggyõzõen és költõien a mandala-metaforát. És filmje ezért nemcsak egy sors, egy kultúra, egy szellemiség páratlanul pontos és lenyûgözõ ábrázolása, hanem vigasztalás is.

TIBET FILMEN

Frank Capra: A Kék Hold völgye (Lost Horizon) - amerikai, 1937, játékfilm

Graham Coleman: Tibet: A Buddhist Trilogy (Tibet: Buddhista trilógia) - angol, 1979, dokumentumfilm

Richard Cohn: Lord of the Dance (A Tánc Ura) - francia-német-svájci, 1985, dokumentumfilm

Tien Csuangcsuan: Daoma Zei (A lótolvaj) - kínai, 1986, játékfilm

Michael Ritchie: Az arany gyermek (Golden Child) - amerikai, 1986, játékfilm

Jon Jerstad: Tibetan New Year (Tibeti újév) - angol, 1987, dokumentumfilm

Stanley Dorfman: Tibet - amerikai, 1988, dokumentumfilm

David Ondrichek: Om - cseh, 1990, dokumentumfilm

Anne Henderson: Song for Tibet (Dal Tibetért) - kanadai, 1991, dokumentumfilm

Nisio Daizuke: Szazan ko (Háromszor-három szem) - japán, 1993, animációsfilm

Bernardo Bertolucci: A kis Buddha (Little Buddha) - angol-francia, 1993, játékfilm

Nick Gray: Escape from Tibet (Menekülés Tibetbõl) - angol, 1995, dokumentumfilm

Feng Hszianoning: Red River Valley (A vörös folyóvölgy) - kínai, 1996, játékfilm

Franz Reichle: Das Wissen von Heilen (A gyógyítás tudománya) - svájci, 1996, dokumentumfilm

Tenzing Dorjee: Tears of Torture (A kín könnyei) - angol-indiai, 1996, dokumentumfilm

Jean-Jacques Annaud: Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet) - francia-amerikai, 1997, játékfilm

Ulrike Koch: Die Salzmanner von Tibet (A tibeti sóhordók) - német-svájci, 1997, dokumentumfilm

Martin Scorsese: Kundun - amerikai, 1997, játékfilm

Igor Chaun: Skutecny svet? (A valódi világ?) - cseh, 1998, dokumentumfilm