Géppisztoly helyett rádiótelefon. Abház szabadságharc a gaz maffiózók ellen.

A gejl színekben játszó szuhumii mandarinlugasban Lopatyin lassan tér magához a kámfor okozta kábulatból. Ólomnehéz tudatával egyelõre csupán egy dolgot lát át világosan: ez a környék sehogy sem emlékeztet a nyüzsgõ, szürke, ember és pirogszagú Arbatra, ahol eszméletvesztése elõtt igyekezett a Nagy Keblû Dezsurnajához címzett vodkakimérésbe. A foglár odadob elé egy mejzskit, és rossz oroszsággal arra biztatja, hogyha erõre akar kapni, egye meg. A híres abház csemegérõl a konyakban érlelt diós-mandulás masszarúdról és az õr akcentusáról rájön, hogy a Kaukázusban van.

Tograt Rofzsevszer, Abház kör címû mozija ezzel az egyszerû emberrablási nyitóképpel indul, és innen bontakozik ki a (nem is olyan meseszerû) rémdráma: a szovjet állami diktatúrától megszabadult gyönyörû ország életét új hatalmasság keseríti meg: a tea, bor és konyakcsempészésbõl élõ maffiózó, Pinkuba. Aki a modern idõk embereként tudja, hogy az információ visszatartása létérdek, imigyen egy züllött moszkvai ex párttitkár segítségével privatizálja a helyi telefontársaságot, minek következtében a vonalak örökre elnémulnak. A régebben a Voice of America zavarására használt berendezéseket újra hadrendbe állítva pedig az elektronikus médiumok sistergõ-zizegõ masinákká válnak.

Ám a helyzet nem csak azért alapvetõen más az Abház SZSZK életéhez képest, mert most nem kell Lenin helyett Pinkuba képeit kirakni a falra; elég neki adót, védelmi pénzt, s még ki tudja hány elnevezéssel illetett sarcot tejelni szakmányba. Hanem azért is, mert a filmvászon gyönyörû Abháziájában, míg a kommunistáknak számos, egymással szóba sem álló ellenzéke volt az õsabház nacionalistáktól az ultrabaloldaliakon át a trockistákig, most a ‘90-es évek nemzedéke meghatározó és „egységbe forrt": a kisebbségek iránti tiszteletet, liberális államot, polgári demokráciát követelnek. Öszvérkordén, dzsipen, bogáncsos meredélyen gyalogló gyermekek a racionális boldogulás útját kitapogatni szándékozó eszményekkel tömik szüleiket, miközben azok sajttal és mandarin- meg szilvazselével a gyermekeket.

Ezt az idillt töri szilánkokká Pinkuba és a szelíd lelkû ifjúk. Az ellene való harc csodafegyverének tartják Lopatyint – így hát elrabolják.

Tudni illik a moszkvai számítógép- és informatika-tudóstól egy olyan kommunikációs eszközt remélnek, amivel végre tájékoztathatják a világot sanyarú helyzetükrõl.

Most már akár legyinthetnénk is, némi couleur locale-lal fûszerezett B-movie, hiszen a fejlemények nem túl meglepõek: a moszkvai mester egyhetes megfeszített munkával szerkeszt egy rádiótelefont – amelynek átjátszóállomása egy cédrusfán nyugszik –, eközben Pinkuba szeretné õt megvenni, ám Lopatyinban szabadságszeretõ szív dobog, s miután elõször a maffiózóval összejátszó német sajtócézárt értesítik, végül megtalálják az ideális kapcsolatot egy finn újságírónõ személyében (Lopatyin leendõ felesége – természetesen), akinek közvetítésével, megérkezik az ENSZ és Abházia végérvényesen szabad és virágzó ország lesz.

Újszerûen hangszerelt megoldás mindenesetre, hogy a magányos, belsõ ellenállás senkinek nem jut eszébe. A diktátort nem paramilitáris szabadságharcos alakulatok kívánják megfékezni, sõt senki sem rukkol elõ semmilyen háborús kezdeményezéssel. A cél pontosan az, hogy egy csepp vér nélkül legyen szabadság. A mozi ideája szerint erre pedig az a megoldás, hogy valamiképpen informálhassák a békét mindenhol fenntartani kívánó ENSZ-erõket. Az erre készített eszközrõl a szakállas vicc is eszünkbe ötlik, miszerint: „Miért nem forgalmaznak szovjet chipeket? – Mert nem fér ki a gyárkapun". Hiszen a rádiótelefonhoz az áramforrást egy rozsdamarta Moszkvics akkumulátora biztosítja – így a hívott fél mindig azt hiheti, hogy az Abházok egy autósztrádáról telefonálnak, hiszen a telefonálás alapfeltétele az alapjáraton pöfögõ kocsimotor. A telefon membránja pedig a mûvelõdési házról leszerelt több kilós hangszóró doboz. Ám a helyi rádiófrekvencián mûködõ, kevéssé mobil telefon igazi varázsát az adja, hogy a moszkvai nagyáruházakból jól ismert, eredetileg pénzszámításra használt, ógörög találmány, az abakusz teszi lehetõvé, hogy feltárcsázzunk valakit.

Én azonban nem tudtam legyinteni, mivel képtelen voltam eldönteni, hogy mit is látok. A Super 8-asra és SVHS-re forgatott mozi, amelyet egyébiránt se egy rádiótelefon készítõ multi, se más nem szponzorált, mirõl is szólt?

Segélykiáltás? Egyszerû krimi? De ha krimi, miért azt magyarázza igencsak didaktikusan, hogy a szabad kommunikálás életet menthet? Azért, mert ez valóban így van, és a hosszú elnyomatás után errõl meg kell gyõzni az embereket? Na jó, de mi az oka annak, hogy itt minden egyetemista egy-egy fiatal John Stuart Mill? Vagy talán ez egy Eizenstein propaganda-film paródia lenne? Esetleg Eizenstein „apokrif"?

Szerencsére a beskatulyázási kényszertõl megóv, hogy eszembe jut a kitûnõ Szerb Antal sommás ítélete az Ulysses szerzõjérõl: „Joyce-nak az egész világon nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenézõ mosollyal fogadták. Most már meghalt; halottakról jót vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész."