Éjfél a jó és a rossz kertjében

Midnight in the Garden of Good and Evil - amerikai, 1998. Rendezte: Clint Eastwood. Írta: John Berendt és John Lee Hancock. Kép: Jack N. Green. Zene: Lennie Niehaus. Szereplõk: John Cusack (John Kelso), Kevin Spacey (Jim Williams), Billy Hanson (Jude Law), Alison Eastwood (Mandy Nichols). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 155 perc.

Századunk amerikai irodalmából ismerõs az a táj és az a világ, ahová Clint Eastwood most rendezõként viszi el a mozinézõt: az amerikai Délre látogatunk el, a legmélyebb és legsötétebb Délre, amelynek dermedt pszichózisáról és önsajnáló szenvelgésérõl, közönyérõl és vadságáról, legyintõ reménytelenségérõl és apokaliptikus csodaváró hitérõl, egyáltalán: az itt folyó élet lúdbõrös nevetésre ingerlõ abszurd tragikomikumáról Wiliam Faulkner, Carson McCullers, Flannery O'Connor, William Styron, Truman Capote és még sokan mások tudósították az olvasót. S nyomukban természetesen filmrendezõk is: évtizedek óta fel-felsejlik a mozivásznon valamiféle "déli film"-konvenció, irodalmi megfilmesítésekben és önálló munkákban egyaránt.

Clint Eastwood ezúttal ebbõl a konvencióból csinált filmet. Teljes a déli kisvárosi állatsereglet a New Yorkból érkezõ fiatal író elõtt, aki egy képesújság számára írna tudósítást a városka jeles társasági eseményérõl, egy gazdag és amúgy déliesen arisztokratikus modorú mûgyûjtõ karácsonyi estélyérõl. Hamarosan felvonul a helyi panoptikum, a transzvesztita néger bárénekes, a zsebében méreggel, feje körül cérnán kikötött legyekkel közlekedõ hibbant vegyész, a néger voodoo-varázslónõ, a rég jobblétre szenderült Patrick nevû kutyát még most is sétáltató komornyik és a többiek. Mint ahogy déli módra alakul a cselekmény is: a fiatal író, aki eddig azt hitte, hogy mindent tud az életrõl, hitetlenkedve merül alá ebben a világban, ahol senki sem az, aminek vagy akinek mutatja magát, ahol a barátságos felszín sötét és véres titkokat rejteget, ahol - mint az egyik szereplõ megjegyzi - mindenkirõl mindent el lehet hinni. Majd hamarosan egy gyilkossági ügy, nyomozás és tárgyalótermi dráma kellõs közepén találja magát, amelynek a végén nem derül ki semmi, pontosabban csak annyi, hogy úgysem tudható, mi az igazság. Közben szerelmes lesz, s úgy dönt, hogy marad: könyvet ír a városról, önmagáról és arról a felfedezésérõl, hogy úgysem tudható, mi az igazság.

De a film nem egyszerûen ebbõl a konvencióból készült, hanem egyben errõl a konvencióról is. Minden jellegzetesen "déli" irodalmi vagy filmes elem hol finoman, hol nyersen túlrajzolt formában jelenik meg benne, a párbeszédek önparodisztikusak, a karakterfigurák karikatúrába tûnnek át: a film mindvégig csendesen elnevetgél ezen az egész "déliségen", sõt, idõnként harsány kacajra fakad fölötte. Mindez persze fõleg irodalmias eszközökkel történik, a komótos tempóban, ráérõs részletezéssel felépített jelenetekben, a sokáig készülõ, majd kényelmesen kifutó poénok és gondosan felépített ironikus nyelvi-kulturális utalások révén: a vadnyugat színészbajnoka rendezõként ezúttal rafinált filmes csemegével állt elõ.

Les couloirs du Temps (Les Visiteurs II) - francia, 1997. Rendezte: Jean-Marie Poiré. Írta: Christian Clavier és Jean-Marie Poiré. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Éric Levi. Szereplõk: Christian Clavier (Jacquouille/Jacquart), Jean Reno (Godefroy), Muriel Robin (Béatrice/Frénégonde), Marie-Anne Chazel (Ginette), Christina Bujeau (Jean-Pierre). Gyártó: Gaumont / Cinecomic / France 3 Cinema. Forgalmazó: MOKÉP Rt. Feliratos. 112 perc.

Kellemes csalódás ez a film – lövöm le a poént az elején. Szeretnivaló érzés, amikor az ember másodkézbõl kapott infókkal a fejében elmegy a moziba, ráadásul olyan filmre, ami egy másik folytatása. A Jöttünk, láttunk visszamennénk I.-rõl megoszlottak a vélemények. Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy nehéz eljutni I.-rõl a II.-re. Jean-Marie Poiré, a korábbi divatfotós és rockzenész élvezetes vígjátékot rendezett. Filmjének bázisa az idõutazásos csiribí-csiribá, a „világok, ha találkoznak" típusú õs-gegforrás. Modernéket kergeti az inkvizíció – még a máglyán sincsen térerõ –, középkorék pedig belekardoznak a tévéképernyõbe, amely a helyi Manhattan együttes klipjét nyomja. Elõkép bõven akad, talán a legkorábbi az Egy jenki Arthur király udvarában, aztán a tinédzser-kultuszszéria, a Vissza a jövõbe, de ide sorolható a Folytassa...-sorozat is. Poiré nem a spanyolviaszt találta fel, és méltányolandó, hogy ezt nem is hiszi magáról. A Pierre Richard-ral erõs sorvadásnak indult francia filmvígjátékipar is hálás lehet neki.

A rendezõ a helyzetekbõl adódó komikumlehetõségek egyetlen morzsáját sem hagyja kárba veszni: a film – bár néha leül – kissé amerikaias ízléssel, a francia filmtõl szokatlan ritmusban bonyolódik, történései túl sok szálon futnak, humora viszont okos és üdítõen értelmes, néhol pedig kimondottan fekete és cinikus. Teret kap a nagytotálban élvezhetõ komiko-mimika éppúgy, mint a számítógépes animációcsoda – pazar látvány, jelmez ezerrel. A színészek megülik a köszörûkövet, különösen kiemelendõ a minden szerepkörben kiváló Jean Reno. Ezzel a filmmel nincs baj: még a ballasztként gyakran alkalmazott könnyû marháskodás is elmegy, sõt, kimondottan felfrissít annyi erõltetett kínvígjáték után.

Hope Floats - amerikai, 1998. Rendezte: Forest Whitaker. Írta: Steven Rogers. Kép: Caleb Deschanel. Zene: Dave Grusin. Szereplõk: Sandra Bullock (Birdee Pruitt), Henry Connick Jr. (Justin Matisse), Gena Rowlands (Ramona Calvert), Mae Whitman (Bernice). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 114 perc.

Egy viszonylag friss amerikai filmsiker, A boldogító nem vígjátéki bonyodalmainak kiindulópontja: egy kisvárosi tanár (környezetével együtt) képernyõrõl kénytelen értesülni a számára ismeretlen, ám õt igencsak érintõ tényrõl. Mármint arról, hogy homoszexuális. E mai alkotás hõsnõje, Birdee a tévéstúdióban, egy talkshow résztvevõjeként tudja meg – mégpedig maguktól a „megcsalóktól" – a szomorú igazságot: férje és legjobb barátnõje jó ideje viszonyt folytatnak egymással. Ami ezután következik, az sem éppen felvillanyozóan eredeti: Birdee kilép a házasságból, s kislányával hazatér szülõvárosába, a mamához. Némi depresszió után megkísérli felépíteni, ami összeomlott: új munkát keres, új udvarlót talál...

Mostanság ha hollywoodi produkciót lát az ember, olykor kevésért is hálás. A színészként a Síró játékból emlékezetes, rendezõként is bemutatkozott (Az igazira várva) Forest Whitaker mûve sablonos jócskán, nem is túl mély, de lélegzik. Van két megrendítõ pillanata (Birdee tánca beteg apjával; kislánya fájdalma, hogy nem mehet a papával), egy érzékeny megfigyelése (a kudarctól megtört én szembesülése sikeres kamaszkora érzéketlenségével) és sok kedves jelenete. Örvendezhetünk Sandra Bullock szép, érett alakításán, Gena Rowlands bölcs öregedésén, s azon, hogy élvonalbeli amerikai színészek végre nem szörnnyel küzdõ csillagharcost, ördögi sorozatgyilkost, pszichopata rajongót, gengsztervezért vagy erõszak megszállta zsarut játszanak, hanem hétköznapi embereket hétköznapi gondokkal.

Julie DeMarco

The Pallbeaer - amerikai, 1997. Rendezte: Matt Reeves. Írta: Jason Katims és Matt Reeves. Zene: Stewart Copeland. Szereplõk: Gwyneth Paltrow (Julie DeMarco), David Schwimmer (Tom Thomson), Barbara Hershey (Ruth Abernathy). Gyártó: Miramax Films. Forgalmazó: Flamex Film Kft. Feliratos. 94 perc.

Érzékeny, együttérzõ filmet rendezett Matt Reeves az összekuszálódott emberi kapcsolatokról a Miramax legújabb produkciójában. Hõsünk, Tom, a pályakezdõ építész, egy szép napon megrázó telefont kap: felkérik, mondja õ a halott iskolatárs temetésén a gyászbeszédet. A gond csupán az, hogy Tom bármennyire igyekszik, nem tud visszaemlékezni a jobblétre szenderült fiúra.

A morbid alaphelyzet megadja filmünk hangvételét: enyhe szociológiai ihletettségû tragikomédiát láthatunk a vásznon. Tom, hûen a történet atmoszférájához, gátlásos anti-macho, szomorú bohóc, amolyan ezredvégi Harlequin. Baráti köréhez hasonlóan az amerikai yuppie-világ mindennapjait éli, amikor a gyászos fordulat új színt hoz saját és társai életébe, felszínre hozva ezzel a közöttük fennálló elfojtott feszültségeket.

A temetés, a halál Tom számára egy új élet kezdetét jelenti; a tragédia meghozza a régóta várt, ám megkérdõjelezhetõ boldogságot: összemelegszik az elhunyt anyjával, miközben ismét lángra lobban egykori plátói szerelme, az idõközben felbukkant Julie iránt. Az egyes szereplõk nézõpontjait, motivációit megértõ melegséggel ábrázolja a film; a komikus helyzetekre a szomorú alapszituáció nyomja rá a bélyegét, a tragédiát viszont távolságtartó irónia lengi át. Mielõtt azonban a nézõ édes-bús önsajnálatba ringatná magát, egy váratlan fordulat -- kétes értékû happy endként -- megoldást hoz. Ám ez sem kérdõjelezi meg annak hitelességét, amirõl -- barátságról, szerelemrõl, összetartozásról, elszakadásról, életrõl, halálról -- a morbid szüzsé köré fölépült film valójában szól.

A vér szava

Hush - amerikai, 1998. Rendezte: Jonathan Darby. Írta: Jonathan Darby és Jane Rusconi. Kép: Andrew Dunn. Szereplõk: Jessica Lange (Martha Baring), Gwyneth Paltrow (Helen), Jonathan Scheach (Jackson Baring), Nina Foch (Alice Baring), Gyártó: TriStar Pictures. Forgalmazó: InterCom Videó. Szinkronizált. 92 perc.

A középpontban egy mutatós, energikus özvegyasszony; a fia, a menye, az anyósa - mintegy ikonosztázon - mind felé fordul lélekben. Egy kentucky-i farm versenylótenyészete adja a hátteret a szeretetével gyilkolni képes anya, a fiával örökös testi-lelki szimbiózist fenntartani kívánó „femme fatale" portréjához. Szépsége: érzéki, félelmet keltõ rejtély. Jessica Lange ambivalens, negatív erõ. Az örök Salome, Judit, Messalina: fenyegetõ, hatalomvágyó, „furcsa némber". Személyiségének értékét lépten-nyomon hol színlelt passzivitással, hol túlzott tevékenységgel - mint célszerû fogásokkal – bizonyítja. Fia iránt érzett szenvedélyes szerelmében mindenhatónak hiszi magát. A körülötte élõket hosszú idõre képes bûvkörébe vonni, s mikor kegyetlen hajlamai elhatalmasodnak fölötte, már csak leláncolni, legyõzni akarja a többieket. Még gondolatban sem jut el a bûnhöz, hogy tetteit józanul értelmezze, mert nem az emberekkel veszi fel a harcot, hanem a létezés legmegfejthetetlenebb misztériumaival. Ahogy Martha Baring kórtörténete kiteljesedik, úgy válik e thrillerben a Kentucky-i farm az „ördög kastélyává".

A gátlástalanul önérvényesítõ Én – aki mindenre és mindenkire „enyém"-et mond – a legsúlyosabb bilincset önmagára rakja. Viselkedésének titkos nyelve: az okok érthetetlen világa. S Jessica Lange vérfagyasztó otthonossággal kalauzol ebben a világban. Elámulunk. Ezt megelõzõ poétikus színészi alakításai - a férfiakat ihletõ, szövetséges nõ-alakok - után vajon honnan a tudás az „ördög Szépségének" felmutatására?