Megtérés a szülõkhöz. Bergman rendezõi életmûve önéletrajzában és önéletrajzi regényeiben folytatódik.

Ha egy pillanatra eljátszunk a gondolattal, hogy Bergman egyes mûvei az életmû egymásra helyezhetõ építõkockái, akkor látható, hogy filmrendezõi munkásságának záróköve a Fanny és Alexander, de látható az is, hogy alkotói életmûve nem zárult le utolsó, nagy filmjével, hanem folytatódott, gazdagodott és kiteljesedett önéletrajzában, a Laterna magicában és önéletrajzi regényeiben, A legjobb szándékokban, A vasárnapi gyerekekben, Az öt vallomásban. A Fanny és Alexandert Nemes Nagy Ágnes nevezte lehunyt szemû filmnek, melynek atmoszférája, ahogy írta: „rögtön magához rántja a nézõt és rögtön be is burkolja, mintha egy más emberi lény legsajátabb búvárharangjába jutottunk volna, ahol csak az õ levegõjét szívhatjuk, ahol csak az õ lehunyt szeme mögötti képeket láthatjuk." (Filmvilág 1985/10) A lehunyt szem ebben az értelemben – idézzük csak fel a költõ-festõ William Blake lehunyt szemét – nem a halál vagy az alvás kifejezõje, hanem a „befelé látás", az intenzív alkotás állapotának jelképe. Bergman pályaívének késõi alakulását ez a mozgás vagy mozdulat fejezi ki legtalálóbban: lassan lehunyja szemét. De nem azért, mert elfáradt, vagy belefáradt volna a munkába vagy az életbe, hanem mert alkot, könyörtelen következetességgel (ahogy õ fogalmazná: pedantériával) túrja és tárja föl múltjának mélyrétegeit, újabb és újabb fontos és korábban nem látott részleteket fedez fel emlékképeinek „nagyításain", újabb és újabb szobákat, termeket nyit fel múltja útvesztõiben.

A Fanny és Alexander már egyértelmûen önéletrajzi fogantatású családtörténet, de a neveket és tényeket még sokatmondó és játékos módon álcázza, fikcionalizálja. Mindenki valóságos, de közben mindenki mesebeli. Elsõsorban a mindenkori fõszereplõk, a fiú (Ingmar-Alexander), az apa (Erik Bergman - Edvard Vergérus püspök), az anya (Karin Akerblom - Helena Ekdahl) és a nagyanya (Emilie Ekdahl - Anna Akerblom). A film kulcsát, a személyes magyarázatot, az életrajz tényeit a Laterna magica adja meg. A könyv, mely prózában elõször mutatta fel teljes pompájában Bergman írói tehetségét, stílusának tömörségét, arány- és ritmusérzékét, nyelvhasználatának ökonómiáját és páratlan kifejezõ és megjelenítõ erejét. A mozaikszerûen megkomponált életrajzi tabló fõszereplõi – nem a terjedelem alapján, hanem érzelmi súlyuk és jelenlétük miatt – a szülõk, a lelkész apa és a boldogtalan anya. Velük kezdõdik, és velük végzõdik az életrajz. Mindig hozzájuk, az apa-anya-gyerek lélektani „szentháromságának" képletéhez vezetnek az önvizsgálat tekervényes útjai, mindig velük kapcsolatban teszi fel Bergman tulajdon életének legsúlyosabb kérdéseit, és náluk keresi és találja meg ezekre a kérdésekre a legérvényesebb válaszokat.

A következõ három regényben, A legjobb szándékokban, a Vasárnapi gyerekekben és az Öt vallomásban Bergman már lehunyt szemmel merült bele emlékezete gazdag világába, és lépett be – mint Alexander a keskeny tapétaajtón át nagyanyja lakásába – szülei és nagyszülei múltjába. A legjobb szándékok a szülõk megismerkedésének és egymásra találásának regénye, drámaszerûen felépített jelenetekbõl és dialógusokból megkomponált, nagyívû prózai mû, fikció, mely regényszerûségével a családi múlt töredékesen ismert tényeinek igazságát teszi élõvé és egyértelmûvé. A szerzõ hazatalált, hazaérkezett. Már nem színészek, cirkuszosok, pszichológusok vagy középkori lovagok elevenedtek meg képzelete színterein, már nem Voglernek, Egermannak vagy Vergérusnak nevezte hõseit, hanem Bergmannak és Akerblomnak (legfeljebb még a keresztnevekkel játszott, felcserélte Eriket és Henriket, Annát és Karint). Nem képzelt hõsöket és szituációkat keresett az alaptörténetre, hanem képzeletében magát az alaptörténetet rekonstruálta, és ezt írta meg.

És közben elszámolt önmagával, igazságot szolgáltatott, és ítéletet hirdetett. Mintha beteljesedett volna rajta Ibsen híres aforizmája, mely (kissé szabad fordításban) azt mondja: „az élet (a film?) harc a démonokkal, mit vív agyunk, szívünk, az írás pedig ha önnön lelkünk fölött törvényt ülünk". A családi múlt ridegségében és kegyetlenségében, az elutasítások, büntetések és megalázások sötétségében végül megkereste és felmutatta a szeretet fényét az apa és fiú gyermekkori történetében (Vasárnapi gyerekek) és az anya tragikus szerelmének epizódjaiban (Öt vallomás). Látta, megértette és elfogadta apját és anyját, értõ szeretettel idézte meg nagyszüleit, nagybátyjait, a család barátait és alkalmazottait, és lehunyt szempillái mögött szinte áhítatos örömmel teremtette újjá hétköznapjaik színtereit, tárgyi világát. Mert megidézni a múltat, a gyereklétet, megkeresni súlyos és fényes pillanatait, ott lenni, benne lenni, benne járni-kelni számára mindig is öröm. Több mint öröm: tartós állapot. „A valóságos helyzet az – írta a Képekben –, hogy állandóan a gyerekkoromban élek, bolyongok a homályba boruló szobákban, sétálgatok a néma uppsalai utcákon, állok a nyaralónk elõtt és hallgatom a hatalmas nyírfák susogását. Villámgyorsan tudom a helyemet változtatni. Voltaképpen mindig az álmomban élek, és a valóságba látogatóba járok."

Nehéz bármit mondani Bergmanról, amit õ maga ne mondott volna már ki, tudni róla bármit is, amit õ maga ne tudna. Lehunyt szem, visszatekintés, múlt, démonok, megaláztatás, megtérés a szülõkhöz. Mindent tudott, és mindent felmutatott több mint negyven évvel ezelõtt készült korai remekében, A nap végében. Tudta, hogy alkotói képzelete mibõl meríti anyagát, és egyetlen nap történetében mintegy elõre felrajzolta pályája ívét. 1990-ben, amikor újra megnézte régi filmjeit, és elmondta, amit utólag gondol róluk, ezt írta:

„Szüleimmel állandó, keserû harcban álltam. Apámmal nem tudtam, és nem is akartam szóba állni. Anyámmal újra és újra megpróbáltam kibékülni, de mindig megmaradt közöttünk sok temetetlen viszály, sok elmérgesedett félreértés. Nagyon szerettünk volna békét kötni, és mindent el is követtünk ennek érdekében, mégsem sikerült soha.

Az a gyanúm, hogy itt kell keresni az egyik legerõsebb hajtóerõt A nap vége létrejöttének folyamatában. Magamat formáltam meg apám alakjában, és magyarázatot kerestem az anyámmal folytatott áldatlan küzdelmekre. Érteni véltem, hogy nem kívánt gyerek voltam, egy elhidegülõ szerelem és egy válságos helyzet szülötte – mindennek testi és lelki következményeivel. Anyám naplója késõbb megerõsítette ezt a gyanúmat: hevesen ambivalens érzéseket táplált satnya újszülötte iránt, akiben alig pislákolt az élet.

Megmintáztam egy alakot, aki külsõleg apámra hasonlított, de aki teljes mértékben én voltam. Én, harminchétévesen, emberi kapcsolatok nélkül, emberi kapcsolatokat rombolva, önmagam igazolását keresve, önmagamba zárva és nemcsak viszonylagosan, hanem teljesen félresiklottan. Bár közben sikeres vagyok. És ügyes. És rendszeretõ. És fegyelmezett.

Apámat és anyámat kerestem, de nem találtam meg õket. A nap vége záró jelenetét ezért erõsen áthatja a vágy és a sóvárgás: Sara kézen fogja Isak Borgot és kivezeti egy napsütötte erdei tisztásra. Isak az öböl túlpartján megpillantja szüleit. Integetnek neki.

A történeten egyetlen motívum húzódik végig, sokféle változatban: elégtelenség, szegénység, üresség, nincs megbocsátás. Most sem tudom, és akkor sem tudtam, hogyan akartam kérni a szüleimet A nap vége segítségével: nézzetek rám, értsetek meg engem, és ha lehet, bocsássatok meg nekem."

Most már ott áll õ is, nyolcvanévesen, a parton, és integet nekik. Lehunyt szemmel. És lát.
 
 

(Összeállította: Kúnos László)