Bresson filmkészítésrõl vallott elveit saját mûvészetében valóra is váltotta.

Robert Bresson, a francia film magányos óriásának mûvészetérõl sokan írtak már. A legalaposabb összefoglalást azonban saját mûvészetérõl õ maga írta meg. Méghozzá elõre, hiszen a filmrõl és a filmkészítésrõl vallott elveit, nézeteit összefoglaló könyvecske javarészt 1950 és 1958, tehát filmkészítõ életmûve derekán keletkezett. Igen ritka a filmtörténetben, hogy valaki éles elméjû teoretikus és tehetséges mûvész legyen egy személyben - sõt, mûveiben éppen azt és úgy csinálja meg, amit követendõ módszerként papírra vetett. Moholy-Nagy László szuggesztíven jövendölt a fényjáték filmrõl, Astruc új nyelvrõl beszélt a kamera-töltõtoll kapcsán, de egyikük sem tudta mûvekben valóra váltani saját mûvészi programját.

Bresson hitvallása most jelenik meg elõször magyarul, bár a Filmvilág 1980/12. és 1984/12. számaiban már közölt részleteket a könyvbõl. Az ott megadott címet - Jegyzetek a mozgóképrõl - talán érdemes lett volna megtartani. Nemcsak azért, mert ez közelebb áll az eredeti jelentéshez, hanem mert maga Bresson az, aki könyvében a filmmûvészetet "semmitmondó elnevezés"-nek titulálja. Könyve valóban nem a filmmûvészetrõl, hanem általában a mozgókép mint matéria különös tulajdonságairól szól, s aprólékos gonddal beszél arról, hogyan próbálja ezeket a tulajdonságokat saját mûvészete szolgálatába állítani. Értekezések a módszerrõl - igen, ahogy Descartes tette a tudomány terén, Bresson is a módszeres kétely eszközével vizsgálja felül a mozgókép addig kialakult eszköztárát. Szerinte már a kiindulópont téves: a film nem a színház, az irodalom vagy a fotó leszármazottja, hanem a festészet és a zene édesgyermeke. Miközben végigvezet tárgyán, túl is tekint rajta, hiszen az eszközök és a módszerek mellett sor kerül az alkotóra is, akinek a nehezen tanulható dolgokat is tudnia kell: hideg fejjel indulataira, megérzéseire hagyatkozni; elõbb mindent kiszámítani, aztán helyet hagyni a kiszámíthatatlannak. És fõképpen tudni kell, hogy mások irányítása csak akkor megy, ha a magunk irányát megleltük.

Bresson ugyanazt csinálja írásában, mint amit filmjeiben: kísérletet tesz arra, hogy valóban csak a szükséges dolgokat mondja el, sem többet, sem kevesebbet. Stílusának alapelve - csakúgy, mint filmjeiben - a redukció. Szövegei mögött bújócskát játszik velünk: ahogy filmesként igazából festõ, úgy íróként inkább filozófus. A mûfajt Pascaltól kölcsönzi, magától értetõdõ természetességgel. Bresson mozaikszerû jegyzetei éppúgy világnézetként és etikai rendszerként válnak egységessé és egésszé, ahogyan Pascal filozófiai töredékei, a Gondolatok. Bresson gondolatai valójában tanítások, melyek a mozgókép ürügyén a világról szólnak. Befogadásuk feltételezi a lélek nyugalmát - a lehulló kõ is csak nyugodt víztükrön rajzol hullámokat. Ezért szövegeit úgy olvassuk majd, ahogy filmjeit nézzük: tartsunk szabadon lelkünkben helyet a kegyelemnek.

Robert Bresson: Feljegyzések a filmmûvészetrõl. Szerkesztette: Zalán Vince. Fordította: Sújtó László. Osiris, 1998.