Scorsese tárgynak tekinti történetét, így filmje része annak a folyamatnak, amely Tibet tragédiájához vezetett.

Õszintén szólva (mint mondani szokták) kit érdekel itt Tibet, mármint a mérvadó politikai hatalmak közül; ki akar tenni Tibetért bármit is? Meg lehet-e, meg lehetett volna-e menteni a régi Tibetet? (Tibet, az a régi Tibet.) Tibet utóbbi ötven éve krimi; egy bûncselekmény játszódik le itt, amelynek az egész világ szemtanúja volt és ma is az, s amelynek még sincs meg, nem egészen van meg az elkövetõje.

Eszembe sincs a kínaiakat védeni, az ember mint tibeti (és ha Tibetre gondolok, minden hozzánemértésemben is tibetinek tekintem magamat) semmi jót nem mondhat a kínaiakról. Kicsodák azonban "a kínaiak"? A nyugati tévéállomásoknak nyilatkozó kormányhivatalnokok ma ugyanúgy a megszállás szellemét képviselõ félelmes bábfigurák, mint a Scorsese filmjében szereplõk. Csakhogy a kínaiak azelõtt nem mûveltek Tibetben ilyesmiket. Nem követtek el tömeggyilkosságokat, és nem akarták a tibeti kultúrát elpusztítani. (Elpusztítani a kultúrát egyáltalában, hiszen a tibeti kultúra nem valami egzotikum, hanem, mint minden igazi kultúra, a kultúra maga.) Tibet sohasem volt Kína birtoka, s ha voltak is Tibet meg Kína között súrlódások meg nem is, a két ország közös történelme a kölcsönös kulturális cserefolyamatok jegyében telt: volt tibeti stílusú kínai szobrászat, Kínában számos tibeti buddhista templom épült, a mandzsu császárok számára a Dalai Láma "a buddhizmus oktatásának királya" volt, és midõn egyszer Pekingbe látogatott, egy kínai császár félúton még elébe is lovagolt.

Akkor hát kik a tettesek, a kínai kommunisták? A marxizmus nyugati eszme, az imperializmus, mint a rák, végsõ soron nem társul ideológiákhoz; a kínai kommunisták, miközben imperializmusról szónokoltak, elképesztõ radikalizmussal hajtották végre annak egységesítõ elgondolásait, mint ahogyan az "igazi" imperialisták sohasem merték, nem is akarták volna; "átvették ördögarcát" mint A változások könyve mondja. Nem lehet azonban elzárkózni attól a gondolattól sem, hogy a rettenetes Mao elnökben -- aki a filmben, igen helyesen, kisminkelt lemúrként, zombiként, virtuális valóságként jelenik meg -- a rettenetes C'in Si-huang-ti, Kína egyesítõje született újjá, aki legalább annyit ártott a kínai kultúrának az ókorban, mint a nagy Mao tegnap, tegnapelõtt. Kínát idõrõl idõre elpusztítja valamely erõ, külsõ vagy belsõ, egyremegy, a romok alól azonban eddig mindig föltámadt a régi édes Kína, ha sohasem abban a formában is már, mint amelyben megsemmisítették. Lesz-e vajon még ilyen feltámadása? Aligha véletlen, hogy C'in Si-huang-tit kétezer esztendei kiátkozottság után Mao alatt rehabilitálták, s ekkor találták meg sírját is azzal a förtelmes agyaghadsereggel, amely a Kínába látogató nyugati államférfiaknak mindig annyira szokott tetszeni. A karmának ezzel a firtatásával valamiképpen összefügg a korszellem s az ízlés kérdése is -- és ezzel megérkeztünk a Kundun problematikájához: hogyan lehet a tibeti katasztrófáról egy olyan nyugati közönséghez beszélni, amely arra lett nevelve, hogy az agyaghadsereget nagyszerû mûalkotásnak tekintse? Scorsesénél mindenesetre az agyaghadsereg vonul be Tibetbe -- egy ugyanannyira arctalan hadsereg; a saját filmjérõl pedig úgy nyilatkozott Scorsese, "a nézõ érzi a film mögött a filmet létrehozó hatalmas gépezetet, ez a film nem lehetett más mint amerikai film; és ez a puristákat fölháborítja".

Valaki nyilvánvalóan bevonult a régi Tibetbe; valahogyan a Nyugat és az ENSZ mindmáig nem tett semmit Tibet fölszámolása ellen. ("Amikor Michael Opitz, Scorsese egykori ügynöke második ember lett Disney-nél, bevitte oda Scorsesét a Kundunnal mint elsõ szerkesztése alatt álló filmmel -- írja a Sight and Sound '98 februári száma. -- Elbizakodottság volt-e vagy naivitás, azt hinnie, hogy Kína -- a Mikiegér-parkok s más hasonlók hatalmas potenciális piaca -- rá sem fog rántani egy ilyen nyíltan Tibet-párti filmre, ma már eldönthetetlen: kirúgták, mielõtt Scorsese befejezte volna a forgatást. Disney ezután fölbérelte Henry Kissingert, adjon tanácsokat, hogyan lehet szót érteni a kínaiakkal." Kétkulacsos játékot kezdtek játszani, kinyilvánítva egyfelõl a stúdió mûvészi autonómiáját, másfelõl megnyugtatva Kínát, semmi oka az aggodalomra, mivel a film magamagát fogja fölszámolni. „A kínaiak csak azt nem értik, ha nálunk kihoznak egy filmet, hat másodpercig nagy csinnadratta van körülötte, és három hét múlva már nem emlékszik rá a kutya sem. Fölösleges is mondani, hogy következõ filmjét Scorsese nem Disney-nél fogja forgatni.") A népi Kína ugyanazt mûvelte és mûveli Tibetben, mint amit a kínai kulturális forradalom a régi kínai kultúra elpusztításának terén tett, otthon, vagy mint amit az USA végrehajtott az észak-amerikai indiánok közt. Globalizáció, homogenizáció.

A kérdés csupán az, meg lehet-e a weili gyökértelenítésnek ezt a folyamatát játékfilmben mutatni? A dokumentumfilm talán szeméremsértõ az iszonyatok leplezetlen bemutatásában, mindenesetre azonban iszonyatos; a játékfilm ha akar sem tud eléggé iszonyatos lenni, mint ahogy nem elég iszonyatosak például Scorsese dekoratív hullahegyei. A pusztítást igen, azt viszont, amit elpusztítanak, a régi élet meghitt szépségét a dokumentumfilm nem tudja megmutatni. Ha így, ha úgy, épp csak az elmúlás pillanata az, ami megragadhatatlan.

Nekem egyébként a hullahegyek dokumentarista bemutatásával kapcsolatban is megvannak a kétségeim, Auschwitzban, Tibetben, Boszniában, illik-e az áldozatok drága testét, oly végletesen megcsúfolt állapotukban, filmszalagra, bármire venni, s hogy van-e az ilyesminek (errõl volna szó, állítólag) visszatartó ereje; attól félek, hogy az a nekrofília, amely az ilyen hullahegyek létrehozóiban dolgozik, rejtett igazolást és titkos gyönyörûséget talál magának új nézõkben, a vetítéseken: új rémtettekre sarkallva õket.

Dehát akkor mit csináljunk?

Ha már a buddhizmusnál tartunk, ez igazi buddhista kérdés volna, csak tudná elég mélyen föltenni az ember!

A régi szép idõk a régi Tibetben, minden szegénység ellenére is, vagy éppen amiatt és azzal együtt, hasonlíthatatlanul szépek lehettek. Így indul Scorsese filmje is, igen szépen és bensõségesen, a leendõ Dalai Láma gyermekkorával, egy csodálatos tibeti kisfiúval, kire a rendezõnek valahogy sikerült rátalálnia.

Az, hogy a rendezõ ezt a kisgyermeket megtalálta, egy korábbi s alighanem még rejtelmesebb megtalálásnak felel meg, amely, akár igaz, akár nem, nem csupán amolyan javaslat, mint az én reinkarnációs megfeleltetésem C’in Si-huang-ti és Mao elnök között. „1937, Tibet. Egy vándor szerzetes, akinek a XIII. Dalai Láma utódját kell megtalálnia, a kínai határ közelében egy parasztcsaládra bukkan, és arra a meggyõzõdésre jut, hogy a család két éves fiúgyermeke » Kundun« , a részvét bodhiszattvájának emberi inkarnációja, és így a következõ Dalai Láma" -- írja a Sight and Sound; az elõzõ tizenhárom Dalai Láma inkarnációja, „egy olyan vonalé, amely 1351-ben kezdõdik el", mint õ maga írja, „s akik a maguk részérõl Avalokitésvarának, az irgalom és szeretõ odafordulás bodhiszattvájának a megtestesülései voltak".

A Dalai Láma megtalálásának jelenetei, amelyek különbözõ leírásokból, elsõsorban a Dalai Láma önéletrajzából mára közismertekké váltak, a filmben is annyira barátságosak, hogy egész szívembõl odavágyom, ott szeretnék lenni, gyermek szeretnék lenni újra, akkor. Ha Scorsesének vagyok, minden bizonnyal részletezõbben követtem volna itt az elbeszélést: szerettem volna látni a szent tó színén, látomásban megjelenõ betûket, a három emeletes kolostort, türkíz- és aranyszínû tetõivel, honnan ösvény vezet egy dombra, míg végül egy kis ház válik láthatóvá, furcsa eresszel; el lehetne veszni egészen azokban a napokban, nemcsak abban a filmbeli szép jelenetben, midõn a kis Lhamo Thöndup fölismeri elõdje használati tárgyait, hanem mindenféle másban, a környékben, egyszerûen, és akkor csak errõl a mágikus gyermekkorról szólna a film, úgyis tudjuk a folytatást; a megtalálás után azonban a kimozdulás következik, és onnan kezdve minden problematikus már.

A színészválasztás késõbb is kiváló, valamennyi Lhamo Thöndup esetében, a különbözõ életkorokban, egészen a kínai megszállókkal szembekerülõ s Tibetbõl végül elmenekülni kénytelen ifjú Dalai Lámáig; de olyan átütõ személyiség, mint az az elsõ kisgyerek volt, már nincs közöttük. Ez a filmbeli tény azonban megfelel annak az életbeli ténynek, amelynek megfelelõen mindenesetre a filmbeli Dalai Láma föl is teszi egyszer a kérdést, személyében vajon valóban az igazi Dalai Lámát találták-e meg; amit eldönteni, magában, az események távoli s mindenképp Tibet oldalán álló szemlélõje sem tud: hogy nem mégis csak egy egyszerû buddhista szerzetes-e õ, mint hangsúlyozni éppen õ maga szokta; hogy Avalokitésvara bodhiszattva nem tehetett volna-e mégis többet Tibetért és a világért, mint amennyit tett ez a kétségkívül igen rendes ember?

Mi magyarok, akiket igen hasonló sors ért, mint a tibetieket, bár ellenállásunk aztán a forradalom leverése után már távolról sem volt olyan hõsies, mint a tibetieké, évtizedekig, ezt a kérdést csupán a legnagyobb félelemmel és szomorúsággal tehetjük fel: hogy ennyire gyöngék-e már az istenek? -- Vagy hogy a bodhiszattvának még ezt az életet is végig kell élnie?

A Dalai Láma személyiségében, a filmben is meg úgy is, amennyire elõadásainak hallgatójaként ismerem, kétségkívül van valami szürke.

(A film a továbbiakban is, illusztratívan, oly szorosan követi az önéletrajzot, hogy feszültsége, ha a nézõ olvasta a könyvet, egyre-egyre csökken; amibe talán az is belejátszik, hogy az eredeti helyszínek varázsa sem segíthetett a rendezõnek, hiszen a kínaiak, mondanom se kell, nem engedték be Tibetbe.)

Amit a Dalai Láma elõadásaival kapcsolatban felpanaszolsz, színigaz -- mondta egyszer egy Londonban élõ (s természetesen magyar származású) ismerõsöm, ki odakint a tibeti buddhizmus nagy híve lett („általánosságokban mozog, és mintha, szkeptikusan, kissé lenézné európai hallgatóit", mondtam éppen én) --; de ezen kívül van még két másik arca; szûkebb körben nagyon is belemegy abba, amit te annyira hiányolsz, a buddhista filozófia kérdéseibe; s egyszer, bizonyos szertartáson, amelyen részt vehettem, fejébe húzott egy süveget, és abban a pillanatban félelmetesen átváltozott; igen, én akkor féltem -- mondta ismerõsöm, Londonban élõ magyar nõ --, mintha valóban az õsidõknek egy szent hérosza törte volna át akkor a jelenidõ falát.

Nos, ha ez csakugyan így történt, megesett, akkor Scorsese, arcképében, a személyiség, Kundun föltárásának munkájába bele sem fogott; ha pedig a három arc históriája nem igaz, akkor nem tette föl azt a kérdést, amely bennünket Kundunnal kapcsolatban leginkább érdekelhet. Vagyis hát tényleg amerikai filmet csinált, bár (fõleg a mai viszonyokhoz képest) feltétlenül tisztességesen, s az egyes részleteken belül nagy drámai erõvel. Ha vannak is filmjében érdekes utalások a Tibeten kívüli világra (a távcsõ, a szemüveg, a vetítõgép, az autó), Tibet tragédiáját elmulasztotta a Nyugat problematikájával kapcsolatba hozni: azzal a ténnyel, hogy ez a civilizáció (például, szellemében, már csak az általa is gyakorolt filmmûvészet is, a tévérõl s a videóról nem is beszélve) a régi Tibetet, amely nem más, mint bizonyos szemléleti mód, mindenképpen elpusztította volna. (Hogy ezt a szemléletiséget, és akár részben, a tibetiek intellektuális önmegértése miatt is, mennyire nem értjük, azt éppen Scorsese filmje, a buddhista citátumok -- minden mulandó etc. etc. -- s a buddhista szertartások mély és döbbenetes színessége közti ellentét nagyszerûen mutatja.) A bökkenõ ugyanis ott van, abban, amit az elején mondtam: az (úgynevezett) szabad világnak a legkevésbé sem érdeke, hogy a régi Tibet megmeneküljön, ez lényegével ellenkezik, a régi Tibet fönnmaradása számára elképzelhetetlen. Tibet, így, a népirtó kínaiakkal, majd szépen betagozódik az általános piacgazdaságba. Joris Ivens, a Kínában, a Gobi határán játszódó Szélben, amelyben egyébként szerepel a (röhejes) agyaghadsereg is, azért jobban megoldotta ezt a dolgot, annak tudatában, hogy õ, az öreg filmes, ki nemsokára meg fog halni, maga is rajta van a celluloidszalagon: nincs módja arra, hogy kívülrõl nézzen bármit is. A japán Ozu is, lehetne mondani, az ellenkezõ irányból olvassa az eseményeket; oly módszer ez, amelyet persze még a buddhisták közül is sokan nem értenek, lehet, hogy olykor nem értette maga a Buddha sem (a szövegek Buddhája legalábbis), midõn erõnek erejével a világról akarnak mondani valamit. Scorsese, akárhogy is, tárgynak tekinti történetét, valamely tárgyat ábrázol benne, és valamely tárgy ábrázolásaként filmje maga is része annak a folyamatnak, amely Tibet tragédiájára vezet szerte a világon – hiszen Tibet mindenhol ott van. Ez a tárgyiasítás (hogy, mondjuk, nincsen és persze nem is lehet jelen benne a Disney-nek tippeket adó Kissinger) talán a végsõ oka annak is, hogy aztán, valahogy, mégsem szólal meg a film. Mert hát, gondolom, nem arról van itt szó, hogy Tibettel valamiféle elavult szemlélet tûnne el. Mégiscsak érdekes, hogy az ezerszer megcsúfolt Dunának is, itt Pesten, két millió ember közül, két tibeti szerzetes tudott csak áldozatot bemutatni -- kiket nem más, mint Kundun, a Dalai Láma küldött ide. Készítettek a Budapest Galériában (sic!) egy olyasféle homokmandalát, mint amilyen Scorsesénél is szerepel, csak nála kissé illusztratív módon, s aztán ugyanúgy összesöpörték, mint ott, bele a homokot egy hengeres üvegbe, fejükbe nyomták a híres sárga süvegeket, s aztán, akár a nyúl, kiszaladtak, ahogy kell, a legközelebbi folyóra, vagyis a Dunára, föl az Erzsébet-hídra, alig tudtuk õket követni, beleszórták a homokkép homokját a Dunába. És az a mandala az Avalákitésvara mandalája volt.

Kundun (Kundun) - amerikai, 1997. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Melissa Mathison. Kép: Roger Deakins. Zene: Philip Glass. Szereplõk: Tenzin Thuthob Tsarong (a felnõtt Dalai Láma), Guyrme Tethong (a tizenkét éves Dalai Láma), Tulku Jamyang Kunga Tenzin (az ötéves Dalai Láma), Sonam Phuntsok (Retting Rimpoche), Robert Lin (Mao). Gyártó: Cappa-De Fina / Touchstone Pictures. Forgalmazó: MOKÉP Rt. Feliratos. 134 perc.