Woody Allen túláradó érzelmeit ezúttal musicalbe fojtja. Bátor javaslat a mûfaj 21. századi feltámasztására.

Ha úgy vesszük, várható volt. Mármint, hogy Woody Allen elõbb-utóbb musicalt rendez.

Gyors pályatörténeti visszapillantás: Woody csinált eddig gengszterfilm paródiát, melybe dokumentumfilm paródiáját applikált (Fogd a pénzt és fuss), csinált partizán-filmbe oltott sci-fi paródiát (Sleeper), kerek és nagyszerû életrajzi dokumentumfilm-paródiát (Zelig), csinált filmet „orosz stílusban", csinált „svéd stílusban", csinált angol szalon-film manírral, csinált valóságos paródia-kaleidoszkópot: melodrámát, horrort, olasz társasági vígjátékot, háborús akció-filmet foglalva egyetlen keretbe.

És ezek még csak a szájbarágósan nyilvánvaló stílus-játékok. A mester, aki nagyon régen James Bond parodistaként mutatkozott be a más mozijában, a magáéban idézte már Bergmant és Eizensteint, John Fordot és Michael Curtis-t, Godard-t és Antonionit, Truffaut-t és Stanley Kramert. Ezen felül örök barátja a korhangulatot érzékeltetõ finom trükköknek, láthatóan örömét leli az olyan perfekcionizmusban, ahol a tízes-, húszas-, negyvenes-, ötvenes évekhez más-más színek és fények, más-más New York-i gyorsbüfé-pult, más-más rádió, más-más kechupos üveg, más-más nõi hajviselet illik.

Woody tehát utánzó, parodista, játékos: akinél a musical talán csak azért nem került elõ eddig, mert krimi, dokumentum, horror, melodráma - mind elõbb következnek az ABC-ben.

Csak hogy A varázsige: I Love You nem musical-paródia. Az I Love You musical.

Korszakot pedig úgy idéz az I Love You, hogy nem játszódik benne. És a korszak - amit ekképpen nem-idézve idéz - tragikus. Legalábbis bizonyos kisszámú érdekelt számára.

Az európai filmbarátnak az Új Hullámot jelenti a korai hatvanas évek, a hollywoodi producernek a Nagy Összeomlást. Álomgyári Apokalipszist, melynek szörny-lovasait óriás-költségvetésû musicalek képében kell elképzelni: ilyen például A zene hangjai, a Sztár!, a Hello Dolly, a Doktor Doolittle... Nagy sikerek és nagy bukások: de a nagy sikerek mai értékelés szerint éppen annyira okai a katasztrófának, mint a bukások, mert a sikerek csábították a filmgyári döntnököket arra, hogy a bukásra ítélt musicalekre milliókat pazaroljanak.

Az I Love You „modernnek" számít a klasszikus zenés-táncos film kategóriájában.

Modern: tehát utolsó divat szerinti, vagyis azokkal a jegyekkel ékes, melyet a mûfaj közvetlenül halála pillanatában viselt. Ennyiben idézi tehát Woody zenés filmje a korszakot, amikor a klasszikus musical látványos agonizálása közepette, mintegy mellesleg, romba döntötte a klasszikus Álomgyárat, hogy teret adjon annak a tettre kész csodagyerek-nemzedéknek, akiket együttesen Új Hollywoodnak szokás nevezni, és akiknek csillaga azóta is fennen tündököl. Sok mindennel járt ez akkor együtt, a dolog súlyát minden esetre jól érzékelteti, hogy a katasztrófa után, hiába a diadalmas újjászületés, a nagy stúdiók jól ismert emblémái alatt most már örökre ottmaradtak azok az apró betûs nevek, a filmszakmán kívüli óriás-korporációk nevei, akik akkor felzabálták õket. És mindehhez bizonyos musicalek adták meg a kegyelemdöfést.

Woody filmje, ha nem paródia, márpedig nem az, nagyon bátor kísérlet.

Woody, a királyfi, úgy döntött, hogy letelt a száz év. De legalábbis a harmincöt. Ha elátkozott kastély a régi Álomgyár, úgy oda lép be, két tüskés csipkerózsa-bokor - mondjuk a Spielberg és a Lucas nevûek - ünnepélyesen félrehajolnak, õ felmegy a toronyba és megcsókolja a királykisasszonyt. A konyhában erre, mint tudjuk, a szakács rögtön pofon is vágja a kuktát, és ami száz avagy harmincöt év óta nem esett meg: pofon után, direkt dramaturgia ok nélkül, a szakács dalra fakad, a kukta táncra perdül...

Ehhez a hollywoodi Csipkerózsika-ébresztéshez természetesen hit kell, nagy önbizalom, szuverén alkotói személyiség, és meglehetõs reputáció.

Kuktát és szakácsot ugyan csak a hasonlat kedvéért emlegettünk, de a mostani, musical-rendezõ Woody-nál éppen ennyire prózai-vígjátéki figurák keverednek revü-helyzetbe, például egy ékszerüzlet eladói és kuncsaftjai, vagy egy kórházi ambulancia mankós, járógipszes közönsége. Ez utóbbi jelenet egyébként az egyetlen, mely sejtet valamit az elröppent Csipkerózsika-idõrõl. Hogy tudni illik, közben ízlés-tabukat törtek meg sorra a viharos évtizedek, hogy a játékosság, többek között az új hollywoodiak kamaszos befolyására, ma mást, durvábbat és nyersebbet jelent. Hogy, bár sok minden belefért a Hello Dolly-ba, azért terhes anyák mégsem rázták benne zenére pocakjukat. Ehhez mégis csak el kellett jönnie a kilencvenes éveknek, és egy lelkes mesternek, aki nem idéz, nem utánoz, hanem folytatja ott, ahol a régiek abbahagyták, de úgy, ahogy ezt a legjelenebb jelen megköveteli.

Ebben aztán nincsen kompromisszum. Még olyasmi sem, ami Woody-nál szokásos, hogy legalább egy lakás-belsõ, autómárka, hajviselet és konfliktus-típus idézné az ötvenes-hatvanas évek fordulóját. Ez a történet ma játszódik, de legalábbis ezredfordulós idõtlenségben, demokrata apával és republikánus fiúval, az elmaradhatatlan pszichoanalitikussal, egy mai javában egyesülõ Európa távlati képével, ahová a Concorde szuperszonikus járata repíti el azt, aki siet, megengedve, hogy ha a nap egy meghatározott órájában Párizsban kívánna öngyilkos lenni, miközben New Yorkban van, az idõeltolódás szerint már halottnak tekinthesse magát, amikor a gondolat megfogalmazódik benne.

Igen, ezek Woody viccei, az õ szorongása, az õ egyszerre baljós és derûs szerelmi építményei, melyek mindig, de a Manhattan óta legalábbis, barokkosan mozgalmasak.

Leginkább körbe-körbe mozgás van bennük: a mester végsõ célja nyilván a privát szféra teljességének modellezése egy igazi dramaturgiai perpétum mobile képében. Arról akarnak ugyanis meggyõzni ezek a filmek mind, hogy a kisvilágnak Nagy Mítosza van: a túlcivilizált nõk és férfiak szerelmes kergetõzéseinek, szakításainak és újrakezdéseinek is létezik olyan, egyáltalán nem vígjátéki õsképlete, mely legalábbis az égre volna írva lángbetûkkel, és melynek kiolvasása, modern narratívába gyömöszölése a Woody-féle végsõ küldetés.

De amíg a csodás örökmozgó elkészül, addig is gyönyörködhetünk a trükkös, bár eseti konstrukciókban, Szent Iván Éj játékaitól a hatalmas Aphrodité csodatéteményéig, és persze az I Love You legfrissebb gépezetéig.

Ezek a filmek, ha nem mobil-szobrokra, úgy közepesen komplikált sakkjátszmára emlékeztetnek. Woody, mondjuk, szokatlan helyzetben figurát áldoz pozícióért: házasságot, korábbi kapcsolatot veszélyeztet. Vagy fordítva: bizonytalan szeretõt nyer magának rövid távra, súlyos lelki pozíció-vesztés árán. Az örök ellenfél, a nagybetûs Végzet (mely egyben kisbetûs, gojnak-zsidónak egyaránt kijáró pechfogel-sors) így is, úgy is besöpri azt, ami az övé, és a hõssel együtt nagyon is van okunk örülni a filmek végén a felajánlott csendes, melankolikus döntetlennek.

Hogy hogyan jön ehhez a zene, tánc, ének?

A sakkhoz természetesen sehogy. De hát ami Woody filmjeirõl sakk-nyelven elmondható, az csupán a mese-váz, benne a fent említett egyszerû leleménnyel, amiben a hideg szívû feladvány-barát is kedvét leli. Mondjuk olyasmiben, ahogy az I Love You-ban hõsünk tini korú lánya tanácsot ad papájának a hódításban, mert kihallgatja a kiszemelt hölgy titkait, mert titkos lyuk van a pszichiáter rendelõjének falán, mert a kislány barátnõjének mamája maga a pszichiáter...

A sakk csendes játék, de a mobil szobrok csilingelhetnek is.

Van okunk gyanakodni: Woody az érzelmek túláradó játékát már nem gyõzte kompenzáló természetû iróniával.

Borult már fel nála az egyensúly korábban, és tanult is belõle. De csak most, a Hatalmas Aphrodité óvatosabb kísérlete után jött rá, hogy ha végképp nincs elegendõ irónia, akkor régi operett-recept szerint hagyni kell a szentimentalizmust kicsapódni.

Hiszen a zenésfilmben a dalbetét érzelem-kicsapódás: csillogó apróság egy más anyagú, más természetû történet-vázon. Ha ma nézünk ilyet - például abból a baljós korszakból valót, ahol Woody megkereste és felvette a fonalat - az éneklõs helyzet megnevettet... Megnevettet, és nem kinevettet. Régen volt az utolsó nagy bukás. Régen volt, amikor még fájt az anakronizmus, és meggondolatlanul filmszerûtlenséget emlegettünk. Ma régi filmben is szürreális geg, ahogy a szereplõ dalra fakad. Nem élünk Indiában, mégis jó kedvünk lesz tõle.

Lehet akkor bízni benne, hogy ezt a Woody-féle musical-helyzetet is szõröstül-bõröstül viccesnek találjuk. Nem paródia-alapon, hanem elfogadva, sõt, kiélvezve, hogy ha egyszer minden szép, és szentimentális, akkor a szerzõnek nincs percrõl-percre szíve ebbe az egészbe természetes humorával belegonoszkodni. Fontos a különbség: humora van, szíve újabban nincs.

Az I Love You szerény, de bátor filmes javaslattétel tehát a 21. századi musical-feltámasztás eszmei alapjaihoz.

A szabály könnyen összefoglalható. Legyen a poén kedves, legyen a dal érzelmes, legyen a mûfaj - kész röhej.

A többi arányérzék, színészi teljesítmény és nézõi rokonszenv kérdése. Ez utóbbi sem elhanyagolható. „Szeresd Woody-t bármikor, szeretni fogod most is."

Ennyi az egész, és mûködik. Sírunk, nevetünk, elvagyunk.

A varázsige: I Love You (Everyone Says I Love You) - amerikai, 1997. Rendezte és írta: Woody Allen. Kép: Carlo Di Palma. Zene: Dick Hyman. Szereplõk: Julia Roberts (Von), Goldie Hawn (Steffi), Woody Allen (Joe), Tim Roth (Charles Ferry), Drew Barrymore (Skylar), Alan Alda (Bob). Gyártó: Miramax Films. Forgalmazó: Flamex Film Kft. Feliratos. 101 perc.