Philip Glass Kundunja
Csöndet! Csöndet!
Fáy Miklós

Nyugati tibetolás. Philip Glass az indiai zene helyett Scorsese kedvéért most a tibetihez fordult ihletért.

A hangszórók kínai csasztuskákat bömbölnek, fülrepesztõ fémhangzatok hasogatják a levegõt. A dalai láma mélabús szemekkel azt mondja: elvették tõlünk már a csöndet is. De kedves dalai láma, illetve dalai lámát játszó színész, nem tûnt fel önnek, hogy milyen filmben játszik, itt eddig is szólt valami, nem volt csönd, amit el lehetett volna venni, teletömték a fülünket tibeti minimalizmussal. Van olyan rossz is a világban, amit nem a kínaiak okoznak. Ezt a filmzenét például Philip Glass írta. Még kitüntetéseket is kapott érte Los Angeles filmkritikusaitól, és nevezték Golden Globe-ra is. Glass hatvanegy éves korában élete legsikeresebb filmzenéjét hozta össze. Hivatalosan.

A sikerre Philip Glass éppen nagyon rá is szorult. Glass csillaga leáldozóban van. Annyira, hogy nekem még az is meglepõ, hogy Scorsese éppen õt találta meg a felkéréssel. Semmi sem szólt Glass mellett, sem a régi sikerek, sem a filmzeneszerzõi gyakorlat, csak a buddhista hit. És a végeredmény nem is igazolja Scorseset.

Illetve: talán érdemes különbséget tenni. Glass és Scorsese közös munkája számomra elviselhetetlen. Nyugati tibetolás, angolul csevegõ földmûvelõk a világ tetején, repetitiv zene a Gyuto szerzetesekkel vegyítve, free Tibet és állítsátok meg a környezetszennyezést. Glass önmagában, csak a lemezt hallgatva ravaszabb dolog. Ravasz, mint maga a Glass-jelenség. Pedig milyen jó lenne, ha jó lenne! Glass története gyönyörû. A kisfiú, akinek az apja rádiószerelõ, és mellékesen lemezekkel is kereskedik, és hazaviszi azokat a lemezeket, amelyek végképp eladhatatlannak bizonyulnak. Ennek köszönhetõ, hogy Glass elõbb ismeri meg Beethoven késõi vonósnégyeseit a napi slágereknél, emiatt akar zenész lenni, zongorista, majd fuvolista, végül zeneszerzõ, aztán a keresés évei: elõször úgy komponál, mint Schönberg, aztán úgy, mint Charles Ives, végül Párizsban megismerkedik Ravi Shankarral, amikor azt a feladatot kapja, hogy próbálja meg európaiak számára rögzíteni az indiai népzenét. Ez a végsõ ihlet. Philip Glass nemsokára úgy komponál, mint Philip Glass. Megszületik a minimalizmus.

És a döbbenet: bejön a siker. Minden téren. Szakmai elismerések és a közönség rajongása. Mind többen írnak repetitiv darabokat, a koncertre járók és lemezvásárlók pedig kábult csodálattal hallgatják a visszatérõ zenei sejteket, az ismétlõdés varázsát, a monotónia idõtlenségét. És a Robert Wilsonnal közösen alkotott operát, az Einstein on the Beach-et a század meghatározó mûvének képzelik, az opera megújulásának. Egy ideig. Aztán kiderül, hogy minimalista mûveket alkotni nem olyan ördöngös dolog, hallgatni viszont embert próbáló feladat. A hetvenes évek közepén már maga Glass is ráun a dologra, egyre ritkább majd teljesen eltûnik a tiszta minimalista alkotás. A legutóbbi szimfóniája, a David Bowie és Brian Eno szerzeményei alapján megalkotott Heroes szimfónia már minimalizmus nélkül is rossz. És azt mondogatják, hogy a régi darabok élettelenek, sápatagok, bár a fülnek kétségkívül kellemesek, és az egész csupán koncerttermi techno-zene. Ez utóbbi egyébként nem igaz, egy Glass mûnek nincs olyan elementáris, gyomorbavágó hatása, mint egy sikeres partynak.

Glass elég jól viseli a dolgokat. Nem marad munka nélkül, neve továbbra is vonzó marad, stúdiója van New Yorkban, hanglemezeknél producer, de a filmzenére szóló felkérés talán még õt is meglepi. Visszatér a gyökerekhez, csak ezek a gyökerek meglehetõsen elszáradtak az évek során. Visszatér a minimalizmushoz, csak indiai zene helyett most tibeti adja az ihletet. A Kundun a jelek szerint egyértelmû siker, még ha rejtély is, hogy egy ember, ha mást is tehet szabadidejében, akkor harminc perc után miért hallgatja még mindig ezt a zenét. Valami azt súgja, hogy ez a siker nem lesz átütõ. Philip Glass tovább ízlelgetheti a régi igazságot: aki divattal él, divattal vész el.
 


http://www.filmvilag.hu