A kortárs brit filmgyártás: évente százegynéhány nagyjátékfilm, fesztiválsikerek, össznemzeti büszkeség.

A regényíró töltõtollal ír, a klubba, ahol minden délután teázik, nõ nem teheti be a lábát, egy elektroakusztikai boltban videónak nézi a mikrosütõt és nincsen televíziója. A regényíró hamisítatlan angol úr, egy strukturált, lakályos világ szülötte és képviselõje, megjelenését és viselkedését, morálját és humorát több évszázados hagyomány határozza meg. A regényíró jellemzõ nemzeti sajátosságok szerint éli az életét, mint tették azt a felmenõ generációk, és nincs ezzel egyedül. Aztán a regényírónak, no lám, kirakaton keresztül megtetszik egy paradicsomalakú, piros színû, fröccsöntött sótartó egy pizzériában -- vagy hogy hívják --, a moziban tévedésbõl egy B-kategóriás amerikai tinifilmre vált jegyet, néhány hét múlva pedig már egy újvilági dinerben vall szerelmet szenvedélyesen az elõbbi mûalkotásban jeles James Dean-replikáns színészfiúnak.

Richard Kwietnowski könnyed melodrámájának (Szerelem és halál Long Islanden) központi gondolata, a történetet szervezõ vereses vezérfonál pofonegyszerû és kezem feje ötlet: a tartósan gyönyörû izoláció éveiben konzerválódott, tipikus és könnyen tipizálható brit minõség bemutatása egy agresszív és homlokegyenest ellenkezõ kulturális erõtérben. Egyszerûbben, az angolos európaiság ütköztetése a profánul félvilági amerikai közeggel.

A komikus panel mûködõképesnek bizonyul. A Manhattan vonzáskörzetében gyapjútweedben ténfergõ, teázgató sir keserédes kalandjai mulatságosnak hatnak, a paródia ugyanis létezõ kliséket és reális közhelyeket alkalmaz.

Ahol léteznek klisék és reálisak a közhelyek.

Jobbra hajts, teakultusz, bobbyrendõr a Nike-hoz, Stephen Kinghez és Guns’n Roses-hoz képest -- an Englishman in New York.

England, England über alles

Jeles esztétánk a napokban magyar közszolgálati televíziót türelmetlenül szorgalmazó írásában emlékezetébe idézte az illetékeseknek, hogy az intézményt elvben a BBC kódexére profilírozták nem is olyan régen, méltán és csöppet sem véletlenül.

Az HBO által mûködtetett magyar zenei kábeltévé, a Z⁺, a pop-rock klip-blokkok között a londoni Music Television látványvilágához közelítõ betéteket sugároz.

Amiképpen az ötvenes évek óta szinte mindig, napjainkban is a szigetország tánczenészei a legfelkapottabbak világszerte, rockendroll és punk, újhullám és neopop dicsõ korszakai után a digitális hangzás muzsikus-zsoké sztárjai is angliai istállókban próbálgatják a szerencsét, the future sound of UK, made in GB.

Példát választani tudni kell.

Mellékes, de a második világháború kései szakaszában állítólag számos hazánk fia törölte ki vigyázó szemébõl a csipát, és kezdett szimpatizálni az angolszászokkal.

A 20. század finisében, úgy tetszik, Nagy-Britannia az európai civilizáció elõvédje és végvára, az elsõ világ egyik, ha nem a legizgalmasabb helye, ahol az ezredvég mûködõképesnek tetszõ és adaptálható modelljei készülnek. A hajdani világbirodalom romjain a hagyománytisztelõ angol valóságot hagyománytesztelõ kulturális törekvések és multikulturális társadalmi folyamatok kezdték ki és gazdagították, amelynek eredménye az Egyesült Királyság mai színes és tetszetõs képe, Belfasttól Glasgow-ig.

Bennünket ennek a kulturális virágzásnak, gyümölcsözésnek a mozgóképes vetülete, az angol film reneszánsza érdekel.

Sokan vagyunk így ezzel.

Egykor az angol film szín volt a kortárs európai filmmûvészet palettáján, amikor a Free Cinema radikális alkotói szürreális francia és játékos cseh újhullámosokkal, balos olasz neorealistákkal és jeles magyar avantgárdokkal párhuzamosan bontották a formát és teremtettek új vizuális rendet, amikor kontinensünkön a mozi nem defenzív helyzetben kereste a kitörési lehetõségeket, amikor a közönség megnyeréséhez nem feltétlenül kellett amerikai receptkönyvekbõl forgatni a munkákat, amikor a tömegkultúra igyekezett hasonulni az elitkultúrához és nem viszont.

Ma más a helyzet. Az egyesülni kész európai államokban a Közösség pénzforrásaiból européer rendezõk a közös piacra dolgoznak -- karakterisztikus, markáns stílusjegyeket viselõ nemzeti filmgyártás leginkább -- ha nem egyedül -- Angliában folyik.

Ennek számos oka van, a legfontosabb talán a szerencsejáték kulturális megsarcolása, az úgynevezett lottópénzek becsatornázása a filmiparba, amelynek eredményeként a kezdõ filmesek helyzeti elõnye óriási a külföldi kortársaikhoz képest. Ennek a szerencsés és követendõ gyakorlatnak a szakmai hátterét a BBC és a Channel 4 társaságok adják, részvételük pedig garanciát jelent az elkészült alkotások, kisfilmek és rövidfilmek, dokumentumfilmek és kísérleti filmek, animációs filmek és táncfilmek bemutatására. Ráadásul London az alkalmazott mozgóképgyártás, a reklámfilm- és zenei videoklip-készítés világfõvárosa, mint ahogy a kompjutergrafika és dizájn, képzõmûvészet és kortárs látványszínház, az átmeneti, intermediális és interaktív mûfajok, egyáltalán, a vizuális kultúra legkülönbözõbb megnyilvánulási formáinak a központja is. Kedvezõek a körülmények, adottak a lehetõségek, többek között ezért beszélhetünk az angol film reneszánszáról.

Aztán azért még, mert ha a mai angol filmgyártásban ki mutathatóak is tendenciák a témaválasztásban, a divatáramlatok nem szorítják ki a létezõ zsánereket -- a szociálisan érzékeny, dokumentarista iskola feltámadt, forgatnak tradicionális, kosztümös darabokat, Greenaway aktív, Jarmannek követõi vannak, Kenneth Branagh egymás után alkalmazza vászonra a Shakespeare-darabokat, készülnek bûnügyi és kémtörténetek, kult-filmek és humoros komédiák, az angol mozinézõ -- aki, megint csak, sokan van -- kedvére válogathat a bõséges hazai kínálatból, kiváló áruk fóruma.

Lehet, csak az értõ forgalmazásnak köszönhetõ, de az utóbbi években rossz angol filmet nem láttam. Igaz, most már elfogult vagyok.

Június elején a tavalyi edinburghi fesztivál expó-anyagából vetített válogatást az Örökmozgó (mondjuk el, mert érdemes: szerkesztette a Magyar Filmintézet, szponzorálta a British Council), hét nagyjátékfilmet és négy órányi rövidfilmet, egy reprezentatív szelekciót a mai angol film törekvéseibõl, érdekes, biztos kézzel kivitelezett alkotásokat, kockázatos kísérleteket, a nagyközönség elvárásaihoz igazított valamint a rétegigény kielégítésére vállalkozó munkákat. A rendezvény darabjait elismert angol klasszikusok és kevésbé ismert mûvészsikerek után, elõtt és között mutatták be, és így árnyaltabban, igazabb és szervesebb fejlõdésvonal mentén vizsgálhatta a körúti közönség a kortárs alkotásokat: hogyan hatottak egymásra és egymás ellenében a brit képírók az elmúlt négy évtizedben.

Elviszik a balhét

Hogy az angol színészek elsöprõen tehetségesek, és hogy a filmkészítõk anyagismerete nem hagy kívánnivalót, ez a jeles tradíció ismeretében nem számít újdonságnak. Ami talán különbség a korábban megszokott narrációs gyakorlathoz képest, hogy a cselekmény társadalmi meghatározottságánál sokkal nagyobb hangsúlyt kap a cselekvõ vagy, éppen ellenkezõleg, cselekvésképtelen ember: a számkivetettek és hatalom által megnyomorított áldozatok után most gyengeségüknek, szenvedélyüknek kiszolgáltatott, hibáztatható és boldogtalanságukért számon kérhetõ figurákkal, felnõttekkel és gyerekekkel találkozunk ezekben a filmekben.

Amennyiben a tónus egyáltalán sötét, mert, és ez is brit világszabadalom, többnyire szorult helyzetükben is derûs, engedékeny, kedves átlagembereket látunk -- az érzelmes agresszort, esendõ minidiktátort vagy sajnálatraméltó perverz disznót bölcsen szelídíti, példásan moderálja és gyõzi le rendre, aki a régebbi munkákban a rövidebbet szokta húzni. Hogy a Trainspotting junkie-jai nem viktimológiai esetek, akik a Tory-kurzus kilátástalan szociálpolitikája miatt szúrnak és döfnek és bénáznak, revelációként hatott a Britannia alkonyát boncolgató mozgóképes feldolgozások tükrében, mára pedig mintha ez lenne a hangütés -- a dolce stil nuovo. Legyen szó munkanélküli acélgyáriakról, tiniprostituáltakról, lakótelepi mihasznákról, vagy alvilági férfiak között helytálló, belevaló csajokról, a tévedésekért, ha végzetesek, ha nem, elsõsorban az elkövetõk hibáztathatók, a kiscsapat, a kislány, a kismenõ. Együttérzést váltanak ki ezek az alakok, de a felelõsséget nem hárítják el maguktól, amely, szerintem, pedagógiai és alkotásetikai szempontból példaértékû, mivel napjaink panasz-kultúrája, a paternalizáló és infantilizált, bûnbakkeresõ közéleti, mûvészeti gyakorlat vészesen káros következményekkel járhat.

Amire gondolok: lehet apokaliptikus képet rajzolni fizikai, szellemi függõségekrõl, az egzisztenciális kiszolgáltatottságról, hiszen folytonos tapasztalat a lét eredendõ bizonytalansága, mégis terapikus, jótékony és feszültségoldó hatása van, ha a legméltatlanabb élethelyzeteken is együtt tudunk mosolyogni azokkal, akik megjelenítik számunkra az elemi abszurditást.

Ehhez minekünk is van kanalunk a távoli idegenben, mert szeretni tudtuk özvegy Varsányinét, aki, emlékszünk, hozott patkányméreggel vállalt irtást a rommá lõtt Budapesten.

Hasonlóképp szerethetõek a feszengve vetkezõ vasasok, a kamaszkurvából virágáruslánnyá avanzsált Lolita-variáns, a hóttufa csellengõkbõl boxegyesületi közösségbe tömörült tucatnyi fiatal proli csakúgy, mint két független, csínybe bármikor belemenni kész barátnõ, a homoszexuális vonzalmai által emberszabásúvá váló sznob értelmiségi mûvész, a szeretethiányos, felnõttárva lány, aki jöttmentek ágyában keresi anyja emlékét és a biztonságot, vagy a lumpencsaládi melegbe szelídült, szangvinikus kábszerfüggõ. Miközben nézzük ezeket az esendõ, gyenge, alárendelt figurákat, fokozatosan adunk lejjebb, lassan adunk alább az idegenkedésbõl, és nem ítélkezünk, hanem értelmezünk, viszonyunk nem minõsítõ, megengedõ inkább.

Mélyen tisztelt publikum

A brit filmesek amerikai kollégáiktól eltanult fogásokkal keltenek szimpátiát hõseik és antihõseik iránt. Mindegyiküket jellemzi az a szándék, hogy alkotásuk célba érjen, vagyis közönséget, méghozzá nagyközönséget találjanak maguknak, amely hol javára válik a mûveknek, hol fölösleges engedménynek, erõsebben: tévedésnek tûnik.

A legújabb eresztés leghangosabban ünnepelt benjáminja, Shane Meadow például túlvizezi az amúgy is szentimentális, könnyfakasztó Hétszer 24-et. Kassowitz Magyarországon méltatlanul fanyalgóan fogadott Gyûlölete után fekete-fehérben, bravúros operatõri ziccerekkel forgatni a tömblakások fiataljairól merész dolog. Pláne, ha a sztorit egy bûbáj, szõrmók korunk hõse narrálja végig, aki miközben a helyi utcagyerek hordából amatõr boxklubot gründol, non-stop jótékonykodik a védenceivel, a politúrozott pulton simogatja plátói szerelme, egy eladólány tenyérlenyomatát, és háromkerekû személygépkocsival fuvarozza táncklubba partnerét, egy molett, nejlondzsörzés nénikét a -- becsszóra -- Kék Duna keringõ dallamaira. Árad és hömpölyög, és, valljuk be, hat a giccs, kisköltségvetés ide vagy oda, profin kivitelezett kommersz mese ez, vicces és szomorú véggel, szerencsénkre.

Fogalmam sincs például, milyen lenne a kasszarengetõ Alul semmi anélkül a szõke kisfiú nélkül, azazhogy nekem jobb, untig és éppen eléggé jó a szükségbõl Chippendale-csapatba rendezõdött sheffieldi munkások tragikomédiája, mert, írtam már, úgy vált stílusárnyalatok és hangütések között, úgy csúszik át melodrámából szentimentálisba, sötét tónusból harsányan kontrasztosba, hogy egyszer felhõs lesz a tekinteted, majd zsíros garattal röhögsz, és megcsinálja benned a helyet a szeretetnek. De hiába telitalálat a téma-, helyszín- és szereplõválasztás, hiába taníthatóak a kiagyalt karakterek, hiába a divatos-dallamos diszkózenei ágy, Peter Cattaneo belerendez, szerintem rondít, filmjébe egy szálat, az elvált, priuszos, csóringer apa kisfia szeretetéért folytatott küzdelmét, amely még akkor is sok, ha a nagy tenger túlfelén így és talán pont emiatt jött be a vállalkozás. Amúgy ez a nüánsz csupán káka a csomón: a fiúsztriptíz-mese remek darab.

Az angol beteg

Ha kihajolunk a fa mögül, jól látszik az erdõ: a Stella ügyletei (Coky Gidroyc rendezése) egy tizenéves prostituált lányka jó útra térésének története, jelentés egy zárványvilág beléletébõl, amely lehetett volna -- lehet, kellett volna legyen -- kemény és felkavaró, mert hogyan máshogyan van mód beszélni egy abúzus apáról, aki merõ, csurom szeretetbõl használgatja elanyátlanodott szemefényét, erõszakos strigókról és egy pszichofasiszta, pedofil úrról, aki kedvét nem csupán a hamvas test birtoklásában, de a kényszerfelnõtt kamaszlány akaratának teljes összetörésében leli? Nos, megítélésem szerint, ezekkel a szánalmas férgekkel nemigen lehet csínján bánni. Persze nem morális megfontolásokból -- láttuk a Salot --, hanem azért, mert a valódi horror bemutatásának elmulasztása, az okozatoktól való szemérmes eltekintés gyengíti az összhatást. Ezért érezni mûvészfilmes allûrnek, esztétizáló szépelgésnek, amikor a rendezõnõ vizionárius jelenetekkel, álomrészletekkel és fantáziált képtelenségekkel illusztrálja a vizsgált életeket. Nem beszélve az unhappy ending okozta befogadói csalódás oldására szánt didaktikus monológról, amikor a zseniális fõszereplõ, a Trainspottingban teknónimfát alakító Alison Kennedy egy Lynch-vörös brokátfüggöny elõtt ülve az álmokról hadovál, és közli velünk, hogy nem ér a neve, õ csupán egy történetet akart nekünk elmesélni. Ami a vitatott részek nélkül is sikerült. Semmi szükség naplementében fotografált galambdúcban szerelmeskedni az apuval ahhoz, hogy ne menjen ki a fejünkbõl soha az az epizód, amikor Stella öngyújtó-benzin és egy doboz gyufa segítségével lángra lobbantja apukája férfiasságát. Mindazonáltal ez a film sem a fékevesztett reménytelenség példázata: ez a lány ahogy haragszik, manipulál, színjátszik és újrakezd, ahogyan viseli, viszi magával múltja következményeit, az az emberi tartás ünnepe, abban, ha haloványan is, de benne van a remény.

Pedig nem könnyû normálisnak maradni, különben is, ki merészelné definiálni, hogy mi a normális, hol vannak meghúzva a határok, mik a kereteink, mi az, ami még pont belefér, mirõl gondoljuk, hogy határeset, hogy jó, jó, de ne tovább? Honnan lehet mindezt tudni, amikor, mindennapi tapasztalat, sokszor elég egy jelentéktelen semmiség, és borul a bili, omlik a rendszer, zakkan az elme. Carine Adler Irise maga sem érti, mitõl olyan vigasztalanul kétségbeesett, miért kapkod, milyen okból dolgozik maga ellen és rombolja szét szisztematikusan, gyakorta hisztérikusan a kapcsolatait, fogalma sincs, miért szolgáltatja ki magát és viszi vásárra a bõrét, amikor összefekszik fûvel, fával, fogalma sincs, mert lassan már alig emlékszik, milyen volt, amikor másmilyen volt. Gyász és düh az értelmezõ, mégis ritka találó magyar cím, amelybõl rájöhetünk, a lavinacsuszamlás az édesanya halálára vezethetõ vissza, ezt a veszteséget képtelen feldolgozni ez a huszonéves, érzékeny, szép lány. Az vesse rá az elsõ követ... Ismerek, a lehetõ legközelebbrõl ismerek olyan ötven fölötti családanyát, maga is nagymama, akinek három kapkodós évébe telt, amíg összebékült a gondolattal, hogy a szülei nincsenek többé. És ülök a moziban, elnézem ezt a jobb sorsra érdemes lányt, be van kötve a szeme, alkalmi férfiismerõse épp arcon vizeli, szánom, de egyáltalán nem hökkenek meg, hiszen abban a tempóban, amit Iris önmaga és a kérdései elõl menekülve diktál, ez bõven belefér, és feszengeni kezdek, mert olyan megrázóan mutatja be a rendezõnõ, hogy mennyire készületlenül érhet bennünket a végérvényes veszteség. S amikor a végén epilogizálva sejteti, hogy a sajátosan értelmezett gyászmunkát sikerrel végezte el ez a lány, annak külön lehet örülni.

Thomas Mann-os allúzió, a Lidón játszódó Halál Velencében ironikus remake-je, a Szerelem és halál Long Islanden címû mulatságos film, kivonatoltam az írás elején, láttuk még továbbá a filmhét leggyengébb darabját, a divatos bûnügyi panelekbõl építkezõ Dupla vagy semmit, és jó néhány zsebkendõnyi területen végrehajtott, szabadon választott gyakorlatot, kis- és nagyobb filmeket, amelyekbõl egyértelmûen kiderült, hogy milyen ígéretes az angol ifi utánpótlás-válogatott, a filmhét legnagyobb élménye azonban egy idõsebb színész rendezõi debütálása volt.

Susztermatt

Az Éhkoppon egy jegyzett és elismert színész önéletrajzi ihletettségû munkája. Gary Oldman sokáig érlelte magában ezeket az alakokat, gyerekkora óta hurcolja magával ezeket a dél-londoni munkáséleteket. Gyaníthatóan szûkebb családjából vette a mintát, hogy bemutassa az alkoholista, kábítószerfüggõ, robbanékony és állatias Ray és Valerie egy-két hónapjának történetét. Hogy megmutassa az életüket. Van egy kislányuk, aki hatalmasan tud nézni szomorú szemeivel, és nem szól egyetlen szót sem. Lenne egy másik gyermekük, mert terhes az asszony, de egy este a részeg családfõ félholtra veri és rugdossa a feleségét, aki elvetél. Billy, Valerie kisebbik öccse heroinista, errõl, és csak errõl szól neki minden. Amikor lenyúlja a sógor vastartalékát, az kis híján leharapja az orrát, amikor bekasznizzák valami piszlicsáré balhé miatt, a cellában leguggol és kinyomja a végbelében bemenekített fóliadarabkát, benne a dugi adag, amikor viszont kisebb összeghez jut, hazalátogat és pénzt ad anyjának meg a nõvérének, mert rendes gyerek.

Az Éhkoppon családi film, na nem a kereskedelmi tévékben kódjelzett mûfaj-meghatározások értelmében, dehogy, hanem úgy, ahogy áthallatszanak a szomszédék a rabic túlfelérõl, ahogy szenvtelen beszámolókban ismerteti a bûnügyi riporter, milyen volt az elkövetõ hinterlandja, ahogy elképzelnénk, de valójában el sem tudjuk képzelni az érzelmeknek és szenvedélyeknek, a kiszolgáltatottságnak és szerepeknek azt a bonyolult rendszerét, amely mozgatja és meghatározza mások kapcsolatait, jóllehet azok a helyzetek, a problémákra adott válaszaik saját viszonyainkra vonatkoztatva is tartogatnak tanulságot. A Deákné vászna és az egy híján húsz.

Ott van például egy állókép, négy nõ, négy generáció reszket a hevederzárral biztosított ajtó mögött, a másik oldalon õrjöngve tombol egy erõszakos férfi, ha bejut, na azt speciel még moziban sem akarom látni, szóval áll összeölelkezve a nagymama, hetven lehet, a lánya, aki ötvenes, de bátran letagadhatna egy tízest, a pépesre vert arcú Valerie és a szótlan gyermek, félnek és védtelenek, mégis van bennük tartás, valahogy érezni, õk azok, akik tovább viszik az életet, a verkli miattuk forog, amíg forog.

Amikor mostanában a magyar film elengedhetetlen megújulásának irányai felõl gondolkozom, ilyesmit képzelek el: átmenetet a hagyományos, definiált mûfajok között, keveredõ minõséget, dokumentarista ízeket a fikcióban, szocióba csempészett játékfilmes ötleteket, formailag, tartalmilag, látványvilágban és színészvezetésben.

El sem tudom képzelni például, hogy hol lehet ilyen elõadókat találni, hogy mûkedvelõ munkásszínkörökben vagy a Royal Shakespeare Company élcsapatában, mert ezek a nõk és férfiak úgy játszanak, mintha legalábbis nem forogna az arcuktól húsz centire egy kamera, mintha tényleg azt és úgy mondanák, ami és ahogy van, az egyedül lehetségest, nem az értelmezések közül a kedvükre valót. Van ebben a filmben egy hat perces jelenet, monológnak is nevezhetném, vágásokkal, becslésem szerint, három órányi történést rögzítettek celluloidra: a képkivágatban a lerészegedõ, egyre elázottabb Ray zokog és makog önmagából kivetkezve, tör, zúz, iszik, telefonál, beszél a tükörképének, ráiszik, azt hihetni, onnan már nincsen tovább, még iszik, mert, látszik rajta, tisztában van vele, hogy õ, egyesegyedül csakis õ a hunyó. Aki esett már kétségbe istenigazán, aki vedelt már meg egy üveg vodkát istenbizony, az pontosan tudja, hogy ez pontosan ilyen.

Ahogy pedig fotózva van... A beállítások mindegyike improvizált, ott születik a helyszínen, van olyan epizód, ahol a távoli totál harmada kitakart, az is eltart vagy három percig, máskor meg egy repedt, bõrkemény mezítláb sarka ugrál a képkompozíció közepén. Nem egységes a stílus: amiképp kétséges és megjósolhatatlan a jelenetek kimenetele, úgy változik snittrõl snittre a film tónusa, a felvétel módja.

Dicsérhetném még az Éhkoppont agyba-fõbe, remélhetném, hátha valaki kompetens kedvet kap és belevág az itthoni forgalmazásába, elmondhatnám, hogy a feltétel nélküli anyai szeretet egyik legszebb mûvészi ábrázolásával ebben az alkotásban találkoztam, vagy részletezhetném, hogy ellentétben minden eddig kifejtett alantas indulattal és brutális borzalommal, ez egy vidám, humoros, szerethetõ film, aminek, biztosan ez sem véletlen, Luc Besson a producere -- Besson Angliában -- és a soundtracket Eric Clapton jegyzi -- sajnos --, de ez figyelemfelkeltés csupán, szerény javaslat inkább, semmint határozott ajánlat. Akinek jó orra volt és befért az Örökmozgóba, úgyis tudja, aki meg nem, az talán ellátogat azokba az országokba, ahol vetítik az Éhkoppont.

Vannak ilyen országok.

A filmeket az Örökmozgó A brit film reneszánsza címû sorozatában vetítették.