A belga rendezõ szelídített szürrealista, a kifinomult szellem megszállottja. Resnais ifjúsági kiadásban.

Néhány jelentõs filmalkotóval túl késõn ismerkedik meg a magyar nézõ. Bolyongó zenekritikus a páfrányosban... jellemeznénk akaratlanul ironikusan a legismertebb belga filmalkotó mûvészetét. André Delvaux az európai filmmûvészet egyik legigényesebb és roppant kulturált kismestere. Kritikai szakzsargonban sajnos ez majdnem becsmérlés, holott én komolyan és szó szerint gondolom: minden elismerésem, tiszteletem az övé.

A belga szürrealizmus különösen a festészetben hozott létre maradandó értéket: a rendezõ névrokona, Paul Delvaux és Magritte hangja és hangulatai idézõdnek elénk, de Henri Michaux vizionárius költészetét is itt kell említenünk. Bizonyára e kulturális örökség táján keresendõ a filmrendezõ Delvaux ihletének forrása.

Afféle szelídített szürrealista õ: minden filmjében a ráció és annak fényes fegyvere, a beszélt, sõt az írott emberi szó uralkodik. Az õ hõse csaknem mindig író, kritikus, tanár. Nemcsak beszélnek e filmekben, de magáról a nyelvrõl beszélnek. Intellektualitás hatja át tehát mûveit, a mûalkotás önmaga ellen is forduló barát-ellenfele volna Delvaux? Igen, de azért ennél árnyaltabb és bonyolultabb filmjeinek alaphelyzete: a szavakkal, logikával, értékítéletekkel bíbelõdõ figurák itt zenekritikusok, zenetanárok, félúton az alkotás öröme és a "hivatásos mûértés-értékelés" kínjai között. Delvaux-nál tehát nem a fogalmi gondolkodás, nem a szigorú és steril ráció áll szemben az érzelmek, ösztönök szép és veszélyes világával, hanem a ráción átszûrt, ("átnemesült") zene- és mûvészetélmény... mivel is? Talán a Természettel, talán az Ösztön-én (Kosztolányi szavával: az Õsvalami) vicsorgó vonzásával. Olyan ez a tiszteletet ébresztõ tehetséges rendezõ, akár a mûvészet vizein is elegáns tempókkal haladó "úszómester" a gyilkolni is képes, sötét hullámokat görgetõ tengeren.

Bizonyára nem véletlen, hogy sok hõse "többnyelvû". Több nyelv vonzásában élõ, de nyelvi identitásukat olykor nem találó figurák, kiknek azután a zene nyújtja a biztonságot egyetlen anyanyelv helyett. A fordító dilemmája kínozza õket, de ne csupán a mûfordítói munkára gondoljunk, hanem a fogalmak, sõt az érzések lefordításának élet-drámákat meghatározó kínjaira. Német, francia, flamand nyelven egyaránt beszélnek e zene-anyanyelvû bolyongók. Luxemburgi zenekritikus bukkan fel az elsõ világháború - kicsit Jules és Jimet idézõ - Párizsában, hogy luxemburgiként a németet s a franciát is akcentussal beszélve átérezhesse, mennyire nem találja helyét a háborús Európában. A Belle-ben 16. századi francia költõket, Louise Labé, Maurice Sceve fordít és kommentál a fõhõs. Szerelme, az erdõben bujkáló "Belle" igazi "vadnõ". Néma is persze, a fogalmak, a szavak nem adattak meg neki: az érzelmek csupán. Belle társa, egy hozzávaló vadember, spanyol cigány. Ez utóbbi jámbor óriás, de azért készen áll fejszét emelni. Hõsünk két brüsszeli hangverseny és zenetörténeti elõadás között rohan ki az erdei viskóba, hogy jelekkel valljon szerelmet a néma lánynak, s hogy elijedjen a spanyol cigány izmos harsogásától. Mivel flamandföldön a spanyolságnak históriai "konnotációja" támad, nem sok kicsit a zene, a nyelvek, a történelem és a kulturális hagyományok gazdag hátterébõl?

A Belle zenekritikusa a fényes akadémiai elõadóterem katedráján sáros, meztelen lábbal ad elõ, tépett lélekkel is briliánsan. Mintha saját álmának másik világából még alig tért volna vissza. Sajnos az ugyancsak briliáns formaérzékû Delvaux a sáros lábbal, a mocsokkal, a szennyel nem tud igazán mit kezdeni, soha nem tudja ellenpontként fölerõsíteni a rútat: a vad cigány fejszevillanása is szép nála és kevéssé vészterhes. (Olykor komikumba fúlva hiteltelen.) Így az álom satnya, nem felesel igazán a valósággal. Legalábbis ebben a szépelgõvé sikeredett filmben.

Feszesebb és játékosabb, tehát szebb is a már említett elsõ világháborús hátterû Találka Bray-ben. Ennek ifjú zenekritikus-zongoramûvésze táviratot kap frontharcos barátjától, ám rejtélyes, kevésszavú fiatal lánnyal találkozik barátja helyett egy szép villában. "Fougerai" - Páfrányos. Az elragadó világítású és a Makk Károly -Tóth János filmekbe illõ tárgyi világ varázsa csak egy éjszakáig tart, reggelre a szép lakás üres, a titokzatos lány eltûnt. S bár az ifjú zenekritikus katonavonatok dübörgésében emlékezik a tûnt éjszakára, az elsõ világháború bestiális kultúrafoszlató háttere nem tudja ellenpontozni, feledtetni a béke, a kultúra és a szerelem gyönyörû emlékét, értékét... Ez csak azért zavar, mert épp arról (vagy arról is) szólna a film, hogy igazán e sok szépség és érték pusztult el Verdun lövészárkainak mocskában. De e ráébredésnek nincs ereje a filmben.

Delvaux-nál mindig a szépség, a kultúra marad erõsebb, mindaz tehát, amiért érdemes élni: a szép nõk nála mindig kedvesek is, a szép tárgyak nem állnak bosszút, a halál megnyugtató.

Olyan, mint Alain Resnais ifjúsági kiadásban. Talán az sem véletlen, hogy a Bray minden szürreális ihletettsége ellenére gyakran a Jules és Jimet idézi fel - gondolom szándéktalanul.

Frontra utaznak a sárban a halni szánt katonák, de mellettük ülve César Franck, Fauré és Debussy zenéjét vitatják s adják elõ érzéssel és szenvedéllyel Delvaux hõsei. Persze, hogy a világnak ebbe a melengetõ rétegébe bújnánk a gyilkosok elõl magunk is, és persze, hogy irigyelnénk és imitálnánk õket. Csakhogy ettõl a mûalkotás kicsit szebbé válik, mint ahogy Delvaux szeretné, sõt olykor szépelgõvé is, hiszen a rendezõ a teljes világot is odarajzolná, nyers fenyegetéseivel, ocsmányságával. Az ocsmányság rajzához, a rúthoz azonban vajmi kevés tehetsége van.

Elsõ, a hatvanas évek elején joggal híveket szerzõ opuszának (A borotváltfejû) zenetanár hõsét orvosprofesszor barátai rendõrségi boncolásra invitálják. Szép tájban zajlik a kemény mûtét, a sírkert mellett. Az orvostudor sebészek szadista nyugalommal fûrészelnek: "szép a hulla koponyája", mondják. A szépség bûvölte és a mûvészi széphez hivatásosan értõ zenetanár rosszul lesz. Késõbb a férfi egy fiatal énekesnõvel, titkos szerelmével beszélget errõl az ellentétrõl. Delvaux minden kulturált és képalkotó tehetsége ellenére marad az illusztráció és az értelmes tanulság leszûrése.

Delvaux legjobb és legerõsebb filmje egyszersmind a legismertebb is - a magyar mozikban legalább: az Egy este, egy vonat. Egyetlen "szabályosan szürreális" filmje. Szökellve is súlyos színészek (Yves Montand, Anouk Aimée) erõsítik. A rendezõ itt követi leghívebben a Breton alkotta szürreális esztétika ihletését. Álom, találkozás, "objektív véletlen", s az álom és a realitás válaszfala lassan Delvaux-nál is leomlik. E filmjében sötétlik leginkább a vigasztalanság. És a dermedt reménytelenség itt végre van olyan erõs, mint a szépség, és ez ugyancsak javára válik a filmnek.

Breton nagyon nem szerette Cocteau választékos és hivalgó opuszait. Delvaux egyáltalán nem hivalgó, nem kreál mûvi, erõltetett eszközökkel hisztérikus önmitológiát, ebben nem hasonlít Cocteau-hoz. Mégis valahogy Cocteau-s lett életmûve. Vagy közelibb példát hozva: legtöbb opusza kicsit olyan, mint Robbe-Grillet filmjei, mondjuk a Halhatatlan vagy a Magritte bûvöletében fogant Szép fogolynõ.

Delvaux csendesebb, rokonszenvesebb, tépelõdõbb a fenti mûvészeknél. De mondjuk még egyszerûbben, módosítva a kissé hangzatos középfokot: csendes, kulturált, tépelõdõ és gondolkodó filmalkotó. Éppen rokonszenves avíttságával igazi értéke a tegnapivá napjainkban nemesülõ-elfoszló filmmûvészetnek.

André Delvaux filmjeit az Örökmozgó vetítette.