Les Randonneurs -- francia, 1996. Rendezte: Philippe Harel. Írta: Dodine Herry ötletébõl Philippe Harel, Nelly Ryher és Eric Assous. Kép: Gilles Henry. Szereplõk: Benoit Poelvoorde (Eric), Geraldine Pailhas (Nadine),Philippe Harel (Louis), Karine Viard (Cora), Vincent Elbaz (Matthieu). Gyártó: Lazennec. Forgalmazó: Budapest Film Kft. Feliratos. 95 perc.
Az elsõ párocska (Tiltott nõ) után most egy egész kis csapatot indí t el Philippe Harel, ugyanazon a vonalon. Kipróbált járat ez, Eric Rohmer mindig ezen utazik, immár több évtizede. Kész rejtély, hogy Harel miért siklik ki vele. Nem az a baj, hogy a történet banális, a figurák hétköznapiak a -- rohmeri --esztétikának éppen ez a sarokköve, az erõssége. De ez a fajta minimalizmus nem tûr meg magán vörös farkokat, és nem illik hozzá az elérzékenyülés sem.
A Turisták cí mû mikrotanulmányban négy fiatal indul korzikai hegyi túrára profi társuk vezetésével. Pár nap az egész, amíg tengertõl tengerig átszelik a szigetet, amely távolról sincs távol a civilizációtól. Ám nehéz a hátizsák, nehéz az út és még nehezebb az emberi természet. A repedésekbõl elõjönnek a polgári életben jól kezelhetõ feszültségek; az összezártság és az út során elõadódó problémák nyomán (nincs hely a turistaszállón, eltévednek az erdõben, a vaddisznó megette a csokoládét, ilyenek) konfliktusok robbannak, szakítások érlelõdnek. Közben a nézõt idõrõl idõre (minden este, elalvás elõtt) flashbackek vezetik be a szereplõk otthoni életébe. Aztán túlesünk ezen is, jön a nagy hajó, majd legvégül, az epilógusban még egy esküvõ is.
Harel most nem alkalmaz látványos megoldásokat, mint a Tiltott nõben, ahol olyan szigorúan tartotta magát a választott narratív centrumhoz, hogy nemcsak a férfi fõhõs nézõpontjából mondta el a történetet, hanem így is mutatta: másfél óráig csak a nõ látszott a vásznon. (Szerencséje volt, hogy olyan jó színésznõre talált, aki elviselte és a nézõ számára is elviselhetõvé tette ezt az intenzív jelenlétet.) A Turistákban nincs meg ez az intenzitás -- magyarán kissé unalmas --, viszont nem követi el azt a stílustörést, mint a Tiltott nõ végén, midõn a fõhõs belezokog a hóesésbe, és mélabúsan elmondja a tanulságot. Kíváncsian várom a harmadik filmet.
Bori Erzsébet
Une chances sur deux -- francia, 1998. Rendezte: Patrice Leconte. Írta: Patrice Leconte és Patrick Dewolf. Kép: Steven Poster. Szereplõk: Jean-Paul Belmondo (Léo Brassac), Alain Delon (Julien Vignal), Vanessa Paradis (Alice Tomaso). Gyártó: TF1 International. Forgalmazó: Best Hollywood Kft. Feliratos. 105 perc.
Alain Delon utolsónak beharangozott filmje nem is egy, hanem legalább két film, mint ahogy Alice-nak sem egy apja van, hanem legalább kettõ. Pontosabban egy sem. Mostoha körülményei vezették le a helyes útról (néhány lopott kocsival) a börtönig. E kapkodó lélektani bevezetõ már sejteti, ennek valójában semmi jelentõsége nem lesz a film során. Csak egy dologra jó, hogy egy misztikus hangfelvételbõl kiderüljön, Alice nemrég elhunyt édesanyja nem tudta, két egykori szerelme közül melyik az igazi apa: Delon vagy Belmondo. Már ez a hangfelvétel is kimódoltnak tûnik, de az, ahogy egy húszéves lány megrendezi a két korosodó apajelölt találkozását, kifejezetten kínos. Mintha a rendezõ, Patrice Leconte nem tudna mit kezdeni ezzel a témával. Megközelítésébõl, dialógusaiból, poénjaiból számûzi az õszinteséget, kiagyalt, hollywoodias jópofáskodással bíbelõdik a jelenetek helyett. És akkor jön a második film, minduntalan elõkerül valamilyen orosz maffia-sztori, ami banálisan belerobban ebbe a bájoskodó kamarajátékba, hogy Leconte kedvére végre elindulhasson egy igazi akciófilm. Még halványan reméli az ember, hogy elõbb-utóbb lesz köze a sok dirr-durrnak az eredeti kérdéshez, mármint, hogy ki az igazi apa, de ez a várakozás hamar eloszlik néhány dinamit okozta füstfelhõvel együtt. Bizonyára nem véletlen, hogy a hõsök -- mindent felégetve maguk mögött -- Amerikában kötnek ki. Ez a film is inkább akar oda tartozni, mint az európai hagyományhoz. Habár kétlem, hogy nagy sikert aratna odaát e két, az amerikai filmpiacon jórészt „ismeretlen" francia öregúr kifulladásig tartó sármja.
Vidovszky György
Mercury Rising -- amerikai,1997. Rendezte: Harold Becker. Írta: Lawrence Konner, Mark Rosenthal. Kép: Michael Seresin. Zene: John Barry. Szereplõk: Bruce Willis (Art Jeffries), Alec Baldwin (Nicholas Kudrow), Miko Hughes (Simon), Chi McBride (Tommy B. Jordan), Kim Dickens (Stacey). Gyártó: Universal Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 111 perc.
Bevallom, kedvelem Bruce Willis figuráját. A katonásan felnyírt haj, a borostás arc, a szúrós tekintet érzõ szívet takar. Valójában a hétköznapi élet örömeire vágyik, családra és barátokra, vagy arra, hogy zsákutcába jutott házasságát megmentse. Pólóban jár, derékig kigombolt ingben és farmerben, a kívülálló szimbóluma az öltönyös és nyakkendõs világban. Filmjei ilyen magányos harcost kívánnak, aki kiábrándult és mindent felad azért, hogy a végén mindent megnyerjen -- a világot és a személyes boldogságot egyaránt. Dekadens hõs õ, a társadalom perifériára szorította, hogy aztán fõnixként feltámadva visszatérjen, megvédve bennünket a gonoszok gátlástalan terrorjától. Noha a Drágán add az életed! sorozat vagy Az utolsó cserkész nem írtak filmtörténetet, vitathatatlanul emblematikus jelenségei napjaink tömegkultúrájának.
A mostani opusz alapötlete sokat sejtet. A hírszerzés és a kémelhárítás hatékonysága érdekében kifejlesztenek egy új titkosírást. Ellenõrzés céljából a megfejthetetlennek tartott kódot a titkos telefonszámmal együtt megjelentetik egy rejtvényújságban. A siker kapujában váratlanul megcsörren a telefon, a vonal másik végén egy kilenc éves autista kisfiú kitalálta a kódot. Megkezdõdik az embervadászat, ám a fiú Bruce Willisben, a méltatlanul félreállított FBI ügynökben igazi õrangyalra talál. Sajnos a film innen a sematizmus és érzelmesség irányába indul, felejtetve velünk az alapkonfliktus izgalmas lehetõségeit. A „cégen" belüli elszánt és törtetõ gyilkosok maroknyi csapata, az ártatlanok belekeveredése a piszkos üzletbe vagy az éjszakai menedéket nyújtó idegen nõ alakja Sydney Pollack klasszikusát, A keselyû három napját idézik. Willis ezúttal is összevérezi atlétáját, félrecsapja fejét és ferdén maga elé tartott pisztolyával õrületbe kergeti ápolt és jólöltözött ellenfeleit. A baj csak az, hogy nem hiszünk a cselekményt elindító szituációban. Osztom ugyanis azok véleményét, akik szerint ha egy kisfiú megfejti a kódot, akkor ne a gyereket öld meg, inkább semmisítsd meg a programot.
Mátyás Péter
Six Days, Seven Nights - amerikai, 1998. Rendezte: Ivan Reitman. Írta: Michael Browning. Kép: Michael Chapman. Zene: Randy Edelman. Szereplõk: Harrison Ford (Quinn Harris), Anne Heche (Robin Monroe). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 103 perc.
Nem kell feltétlenül gazdagnak lenned ahhoz, hogy ötven fölött is nõt hódíts -- mondja a hollywoodi mítosz a férfiaknak. Elég, ha a teremtés koronájához méltó a magatartásod, ha körülvesz a „sokat átélt magányos farkas" aurája. A legfontosabb azonban, hogy (legalább minimálisan karbantartott izomzatú) mellkasodra hajtva fejét -- biztonságra leljen szíved hölgye. Az sem árt, ha (mint ugyancsak jelen filmben) egy lakatlan szigeten hidroplánt varázsolsz egy lerobbant repülõgépbõl és szembeszállsz a modern kalózokkal. Mindezeket teljesítve szennyezheti bõröd motorolaj, nyomhatja több mint fél évszázad súlya erõs vállaid, az sem baj, ha nem vet föl a pénz: karjaidba omlik választottad.
Amint az általa kínált tanulságokból látható, az új amerikai produkció olyan díszkövezet képét nyújtja, mely közhelyekbõl van kirakva. Persze mi mást lehetne várni a Szlovákia magyarlakta részérõl Kanadába származott, majd amerikaivá lett Reitman Ivántól, ki megbízhatóan gyártja a sikert, hol szellemtelen ostobaság (Szellemirtók), hol jópofa semmiség (Ikrek) formájában. A Hat nap, hat éjszaka vidám kalandsora az utóbbiak közé tartozik. Erre mondják, hogy tipikus nyári film, s nemcsak azért, mert pálmafás tengerparton, trópusi szigeteken játszódik a cselekmény, melyben az idõsödõ pilóta és az ifjú szerkesztõnõ -- mint azt már vázoltam -- egymásra találnak. Egyébként a szívrabláshoz az eddig elmondottakon kívül még az is jól jön, ha valaki Harrison Ford. Õ játssza ugyanis a világtól elvonult hõst. Partnere Anne Heche, akiben fanyar humorú, remek színésznõt ismerünk meg.
Harmat György
Hard Rain -- amerikai, 1997. Rendezte: Mikael Salomon. Írta: Graham Yost. Kép: Peter Menzies Jr. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Morgan Freeman (Jim), Christian Slater (Tom), Randy Quaid (A seriff), Minnie Driver (Karen). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: Budapest Film Kft. Feliratos. 100 perc.
Amikor már feltalálták mind a négy õselemet, sõt jött valaki, és kihúzott a kabátujjból egy ötödiket is, akkor át kellett térni a vegytani produkciókra: ví z a tûz alatt (vagy fordítva, de úgy csak B széria), föld a levegõben, többeknek sikerült a vákuum a vákuumban, és miután a nedves part és a tüzesvíz is megvolt, most itt az özönvízben játszódó katasztrofális akcióthriller. A Vízözön olyan átlagos a maga zsánerében, gyengébb, mint a Twister, de jobb, mint a Földrengés. Nekem húsz perc is elég lett volna belõle, de feltétlenül meg akartam várni a gátszakadást. Láttam már ilyet, de az rég volt, gyerekcipõben járt még a számítógépes technika. (A Vízözön kedvéért pedig visszafeküdt a bölcsõbe.)
Többet nem kell róla mesélnem, aki csak havonta kétszer megy moziba, úgyis tud mindent. Mást mondok: aki havonta háromszor, az akár csinálhatna is egy ilyen filmet. Én már el is kezdtem dolgozni A gát munkacímû, regionális gyártású filmem forgatókönyvén; már tudom is, kik lesznek a szponzoraim.
Bori Erzsébet
Species 2 - amerikai, 1998. Rendezte: Peter Medak. Írta: Chris Brancato. Kép: Matthew F. Leonetti. Zene: Edward Shearmur. Szereplõk: Michael Madsen (Press Lennox), Natasha Henstridge (Eve), Marg Helgenberger (Dr. Laura Baker), Justin Hazard (Patrick). Gyártó: MGM. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 93 perc.
És akkor a hõs, az egykori jó tanuló, jó sportoló, a szenátor fia, gabonapelyhes dobozok reklámarca kilép, elsõként, a Marsra és ledöfi a zászlórudat, hogy csak úgy száll a vörös salak, és az amerikai lobogó meg kételyt nem ismerve leng, lengedez, mert ez az egyetlen lobogó a világon, amelyik szélcsendben is bír. És akkor ez a derék fiú még hozzáteszi, hogy „nem egy nemzetért, nem egy népért, hanem az emberiségért", és eszünkbe jut Armstrong is, az a másik primõr, és kész vagyunk, bõgünk, mint a gyerekek, újra tudunk bízni a jövõben, jól van kicsi Pathfinder. De csitt.
Korai az öröm, a Houstonnal kokettáló már-majdnem-hõsök háta megett nyáladzni kezd a talajminta fémhüvelye, majd kifolyik belõle valami agresszív szilvalekvár, és kész a baj. Hõsünk ezentúl egy rosszindulatú idegen civilizáció DNS-láncát hordja magában, küldetése is több immár, minthogy a cserkésztáborok fogszabályozós lakóinak példaképe legyen: párzania kell egyvégtében, hogy elnéptelenítõkkel népesítse be a Földet. Mint búgatópor a tenyészállatra, úgy hat rá az idegen civilizáció, amivel átitatódott, döngeti a nõsténylakosságot, és minden nászából születik egy angyalarcú kisfiú, hogy a végén már egészen úgy néznek ki, mint a Wiener Sängerknaben. Magától értetõdõen van egy õsanya is, Eve, az elsõ rész újraklónozott embriójából kisarjadt szemrevaló célszemély. Õ a vágy eltitkolt tárgya, mert ha a kozmikus kanossággal beoltott asztronauta gerjedelmével elérné õt, az nagyobb tragédia volna, mint ez a film. Az emberiség megmentésére és nászuk megakadályozására persze már nyomukban az üldözõ, szegény, jobb sorsra érdemes, Michael Madsen, a mosdatlan szájú, de mackószívû vagány szerepében, aki -- miközben mindent megtesz a Nagy Coitus Interruptusért -- olyan hitetlenkedve téblábol a vásznon, hogy látszik rajta, maga sem érti mit keres ebben a közhelyekbõl összefércelt horrorban, amit úgyis csak rejtvényfejtõ, csöndes õrültek néznek majd végig, az ismétlõmozik fülledtségében, vasárnap délután.
Gyurkovics Tamás
Paulie - amerikai, 1998. Rendezte: John Robert. Írta: Laurie Craig. Kép: Tony Pierce-Roberts. Zene: John Debney. Szereplõk: Gena Rowlands (Ivy), Tony Shaloub (Misha), Cheech Marin (Ignacio), Hallie Kate Eisenberg (Marie). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP - Duna Film. Szinkronizált. 91 perc.
Az utóbbi idõben Hollywood felvállalva a nézõ biológiai ismereteinek elmélyítését, tovább tágította a családi mozi kereteit, bizonyítva ezzel, mily sokrétû is az állatvilág. A négylábú kedvenceket felváltották a delfinek és a majmok, a gyerekek viszont -- a siker zálogaként -- megmaradtak.
A Dreamworks igazodva az elõbbi tendenciához, elsõként néhány egércsaláddal (Egértanya), majd esetünkben Paulie-val, éneklõ kutya helyett (lerágott csont) beszélõ papagájjal rukkolt elõ.
Paulie csak személyében és képességeiben különbözik jól ismert kutyaelõdeitõl, története viszont semmiben nem tér el a megszokott sémától: a kisgazditól elkerülve, amolyan papagáj road movie-szerûségben, mindenféle hányattatáson megy keresztül, míg végül visszatér az édes otthonba.
Filmünk e klasszikus dramaturgia jegyében, akár tisztességesen megcsinált giccs is lehetne, ha tisztességesen volna megcsinálva.
Csakhogy... Paulie kihasználva képességeit, megállás nélkül okoskodva karattyol, a film pedig igazodva fõszereplõjéhez, szájbarágóan sulykolja a „szegény ember, tisztességes ember" tézist: Paulie-t egy vak özvegyasszony, egy mexikói mutatványos, majd egy takarításból élõ orosz irodalomtanár karolja fel. A mûalkotás helyzetét tovább súlyosbítja, hogy a papagáj -- meghazudtolva az amerikai trükkmesterek mindentudását -- leggyengébb pillanataiban (bõven akad neki ilyen) inkább emlékeztet a Psychóból megismert preparátumok egyikére, mint házi kedvencünkre. Mese ide, mese oda, jóból is megárt a sokk.
Hungler Tímea
Under Pressure -- amerikai, 1997. Rendezte: Craig. R. Baxley. Írta: Betsy Giffen Nowrasteh. Kép: David Connell. Szereplõk: Charles Sheen, Mare Winningham, David Andrews, John Ratzenberger. Gyártó: Largo Entertainment. Forgalmazó: Intercom Videó. Szinkronizált. 96 perc.
A mimóza-ember nehezen megõrizhetõ lelki egyensúlyához hozzátartozik az ellenségkép, amely nélkülözhetetlen saját megoldatlan életproblémái, elõítéletei fenntartásához. Léleknémasága szerepviselésre kényszeríti, mint e film patologikusan rideg, tûzoltó egyenruhába - báránybõrbe - bújt „farkasát", Lyle Wildert, a Hõs Életmentõt.
A feltûnõen biztos fellépés, a pókerarc mögött szörnyeteg garázdálkodik, dönt életrõl, halálról háborítatlanul. Háborút visel -- mindenki ellen. A családja ellen, a szomszédai ellen, a tûzbõl kimenekítendõ áldozatok ellen. A háború fõcsapása pedig a becsapás. „Tévessz, hogy gyõzzél... Ellenségedet vidd be a zavarosba, melybõl ne tudjon egykönnyen kilábalni, azután kapd el... Ha újból erõre kap, morzsold föl ellenállását!" - tanácsolja a hadviselés mûvészetére oktató õsi tankönyv, s Lyle Wilder a legjobb hatásfokkal mûködteti manipulációs tálentumát. A társadalom pedig annak szavaz bizalmat, aki jól tudja magát eladni. A Hõs Életmentõ -- szemben a kicsit habókos Braverton-családdal -- valóban mûvészetté fejlesztette a sikeres megtévesztést. Így aztán állandóvá teheti szomszédjai félelemérzetét -- kiszolgáltatottságuk szinte bebetonozza a fölé- és alárendeltségi viszonyt. Lyle teljesítményhajszolása a tetszeni vágyás része, miközben retteg a kapcsolatoktól, az elkötelezettségtõl, az elválástól. Az érzelmi kihívásokra passzívan reagál, s végül ez okozza vesztét, meg a kilencven percnyi borzalom „megoldását".
A film pszichológiai oktatófilmnek - egy személyiségkatasztrófát demonstrálandó - elsõ osztályú. De a belõle sugárzó félelem, fenyegetettség olyannyira kézzelfogható, hogy családi mozinak ajánlani -- nyugodt lélekkel -- becsapás lenne.
Tamás Amaryllis