A mítosszal-mesével bíbelõdõ új magyar film-trenden belül akadt egy hívogatóan üres zóna. A népszínmûves-amatõrfilmes kisköltségvetésû cinéma vérité.
 
 

Országalma: benne van az ország.

Alma az ország: sárga, piros, zöld, mindenképpen kukac-rágta.

Illatos szabolcsi gyümölcs: mûfaj-hasonlat, szép, kerek népmeséé.

Alma-ország: vagyis alma az egész.

Alma: semmi, átverés, hülyeség.

Vannak filmek, ahol illik már a címmel kezdeni a szimbólum-fejtést, van, hogy végig tilos az ilyesmi, mert a rendezõ elõre kikéri magának. És van olyan, ahol a kritikus belekezd, aztán menetközben észbe kap.

„Alma, alma, országalma..." Fejtegetnénk, magyaráznánk, aztán valaki elröhögné magát, hátba verné a többieket, és lemennénk inni valamit...

De hát mégiscsak magyar filmrõl van szó, sokmilliós projektrõl, melyben, ha akarom, maga a milliós érték is szimbólum, vagyis hogy a mozi az mozi, drága játék, felül azon az összeghatáron, melyhez még nem kell bankszámla-szám, nem kell könyvelõ, felül azon, mennyivel gyerekek is elszórakozhatnak, akik talán koszos zsebkendõ mellé, farmer-zsebbe szokták gyûrni a tízezreseket.

Ha akarom, éppen ellenkezõleg: az Országalma címû film olcsósága volna a példázat: hogy tudniillik ilyen nincs is, ilyen olcsó egészestés mozidarab nem létezhet, különösképpen nem kosztümös korfestéssel, lovakkal, katonákkal, tömegjelenettel. Ha pedig akarom, sem ez, sem az. A pénz vagy a pénz hiánya még nem képesbeszéd. Került, amibe került: kinek mi köze hozzá?

Az Országalmát figyelemreméltó produceri fölfedezés elõzhette meg. Filmtörténészi fölfedezés is egyszersmind, miszerint a leggazdagabb, és nem is teljesen elfeledett honi mondakincsbõl, a Mátyás-legendáriumból igazi magyar filmes harmincöt esztendeje nem merített. Makk Károly vígjátéka, a Mit csinált felséged háromtól ötig? olyan régen volt filmsiker, hogy igaz sem volt talán... Mátyás király volna tehát az elsõ produceri lelemény. A második, hogy a mítosszal-mesével bíbelõdõ új magyar film-trenden belül még van legalább egy hívogatóan üres zóna. Enyedi Ildikó, az õ Bûvös vadászában, egy szép nõi mesével elfoglalta a létkérdések regiszterét, Gothár Péter hetven év világ-kommunizmusát meggyõzõen átminõsítette ezeréves õsmítosszá, maga is lekötve egy sávot, Szõke András meg csak úgy mesél, néprõl és népiesen, de nem a népnek, hanem kiválasztott kultusz-közönségének, ami ugyancsak külön terület.

Ami a formát illeti: Enyedié játékos és elegáns, Gotháré nyers, de professzionális, Szõkéé amatõr, amibõl azonban mégsem következik, hogy a Nép a Szomszédok helyett csütörtökönként, Szabó család helyett keddenként Citromdisznót és Európa Kempinget követelne. „Márpedig belõle kellene kiindulni, õt kellene feje tetejérõl a talpára állítani, mintha a Szõke mindjárt Hegel volna..." – így fogalmazódhatott meg a harmadik produceri-rendezõi lelemény. Vagyis: legyen az új Mátyás-film népi és amatõr, de semmi õs-ösztönös ezoterizmus. Semmi megfejthetetlen, amit aztán a végén mégiscsak meg kell fejteni...

Ugyanez lózungként összegezve: fel kell hímezni Mátyást az igazságost, a falvédõre.

Mert hogy a falvédõ az, ahová igyekszünk. A falvédõ amatõr, nagy általánosságban ronda, úgy népi, hogy tisztátalan, hiszen nem csak kézzel tilolt lenvászonra, de elõrerajzolt mûszálas anyagra is hímezik, olajfestékes konyhafalra rajzszögelik. Mindenesetre akárhogyan is készül, mindenképpen közérthetõ, romlott és romlatlan ízlésûeknek egyaránt.

„Legyen közérthetõ, ami amatõr!" - ez volna még a kiegészítõ jelszó, mely ismert reklámszövegre hajaz, csakis a gyengébbek kedvéért. Alkotói irányelv, mely kihasználni igyekszik majd a falvédõ-hímzés meglehetõs közeg-szabadságát. Szép, nagy szabadságot, akkorát, amekkora csak lehetséges, hiszen falvédõ-közegben talán lehetetlen is egy filmet elrontani...

Megvalósult-e a program? Az amatõrség minden bizonnyal. És az utolsó pillanatig a közérthetõséggel sincs baj, bár a film végén azért jó volna falvédõ-szinten is pontosan érteni, hogy ha az ifjú tolvaj-Jankó tényleg fia az öreg Mátyás királynak, és egyben ál-Mátyás király is, akkor a tévések nyilván az öreg Mátyás király fiatal korát filmesítették meg, amikor az álruhában feleségül vette a fiatal tolvaj mamáját, aki az igazi, tolvaj-legendának, a Nagy Csulánónak volna az édes lánya. És hogy akkor a színésznek, aki a királyt játssza, és egyébként börtönigazgató is, az ál-Mátyás király, aki egyben tolvaj és királyfi, tényleg ellopta a Ford Escort típusú személygépkocsiját.

Mi tagadás, a Szabó család szereplõ-viszonyai határozottan egyszerûbbek. Márpedig a falvédõ az falvédõ, és nem graffiti. Az ugyebár, Szõke rendezõ úr territóriuma. A falvédõn nem illik a háziáldás utolsó sorait sem nyelvtörõvé, sem képrejtvénnyé alakítani. Különben rendben volna a dolog.

Hogy mégis mirõl szól, ha már valamirõl szólni muszáj neki? Nyilván arról, amirõl a Mátyás legendák szólnak. Hogy valaha, nagyon régen, megtörtént valami szerencsés és jó dolog cigányokkal, magyarokkal, emberekkel, valami szép nagy igazságtétel, mint a kolozsvári bíró esete, és volt azután valami öröm-féle ugyanott, evés-ivás, lakodalom, bûnöknek bocsánata, méltó jutalmak osztása. Senki sem emlékszik már pontosan, hogy is volt, a múltat a nyomorúság, bûn és balszerencse újabb és újabb rétegei fedik. Néha viszont feljajdul valaki, ripacs-módra, avagy amatõrszínészként, és egyben falvédõre kívánkozó teatralitással:

„Él még Mátyás, él még az Igazságos!"

A filmmûvész ilyenkor teremne ott, Czabán és Pálos urak szerint legalábbis, és lencsevégre akarná kapni a Remény pillanatát. Csinálna elõször egy igazi cinéma vérité dokumentumfilmet, hogy megmutassa, milyen az, amikor a mítosz feltámad, az élet élni akar, és a kis tolvaj, aki végig nem adta fel, a Nagy Tolvaj nyomába lép. Szép, dokumentaristának való pillanat ez, a kamerás ember becsülettel filmezi is a mítosz-feltámasztó ló-lopást kívülrõl, majd a börtön-zárkát belülrõl. Nem sikerül neki. A remény „nem jött át". Mûfajt kell hát váltani.

Második kísérlet: jöjjön a játékfilm. Érkezzen meg igazi színészekkel, kellékessel, gyártásvezetõvel, mikrobusszal, rendõri biztosítással. A játékfilm majd elmeséli hogyan is van ez, miben is hiszünk. Magát a legendát meséli majd el, a generációk õrizte remény õsforrását, az álruhás Mátyás király románcát a tolvaj szép lányával, akit a végén vagy feleségül vett, vagy nem.

És ez az, ami tényleg megél a falvédõn. Rendes követhetõ történet, vicces fél-amatõr elõadásban. Népi is, hamis is, õs-ösztönös és giccses is. Amilyennek egy falvédõi képecskének lennie illik. Ül a király a ház asszonyával nyájaskodva, két háború közti bakaruhában, szép nagy kolbászt falatoz...

Közbevetõleg: a Mátyás-legendárium aktualizálásának ötlete egyébként csak mozgóképen új, Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájában a drága Mátyás, édes elvtárs – király és fõtitkár – szintén katonagúnyában, szabadságos ávósként, zubbonyát panyókára vetve kvaterkázik az õ népével.

A második kísérlet is sikertelen. Kiderül, hogy a film-a-filmben fikció mégsem képes hitelesen elmesélni a szép és tanulságos esetet, a Remény õsforrását. Hogy miért? Ki tudja. Czabán és Pálos szerzõtársak mindenesetre úgy intézik, hogy most meg a valóság rondítson bele a kitalált történetbe, legalább annyira, amennyire az elsõ körben a dokumentaristákat büntette, amikor száguldó riporterként és persze lótolvajként menekülve – szó szerint – pofára estek.

Keveredik hát a valóság és fikció, mindjárt akkor, amikor a királyt játszó színész, aki nem színész, a menyasszonyt játszó leányzót igazán fel akarja vinni a padlásra valóságos nászéjszaka céljából. Még inkább keveredik, amikor a nemszínész-színész autóját igazán ellopja az igazi tolvaj, akit közben igazi színész játszik. És leges-leginkább akkor keveredik, amikor színész helyett a tolvaj viszi a lányt a padlásra, vagy akárhová, oda, ahová a nemszínész-színész szerette volna.

A játékfilm kudarca után jön a harmadik kísérlet, az oknyomozó riport. Ok-nyomozás, magánál a királynál, az õ, ha nem is királyi, de mélybarna polgári enteriõrjében. A riporter nyomozná most magát az Esetet, a remény õs-okát, hiszen volt ilyen, de hiába, mert a király tagad, királyokkal odafenn nehéz, a királyok öregen és tárgyilagosan gyûlölik a legendákat, üldözik a mítoszt, irtják a plebejus illúziót, szelektív emlékezetük semmi jóval nem kecsegteti a putrik népét, a jó ügyben járó médiát pedig ugyanúgy rúgják ki, mintha rossz ügyben járna: vagyis, hogy csak úgy nyekken.

Ezután jön a zavaros befejezés, a kamera-töltõtoll további használati módozatairól való gyors megemlékezéssel. Ezzel a filmbefoglalt mozgóképes mûfajkatalógusnak vége is.

Kedves ötlet: annyi-amennyi.

Lehet-e egyáltalán korszakosat újítani falvédõ-szinten? Ha lehet, akkor az nem ebbõl a filmbõl derül ki.

Pedig voltaképpen van itt mûvészi felismerés. Az istenadta nép tényleg falvédõre hímezve õrzi magában az egyszer volt idillt: bort, búzát, békességet, királyi igazságtételt Cinkotán, Gömörben, Kolozsvárott, akárhol.

És az is igaz, hogy a falvédõ-mozi regisztere még nincs lefoglalva. Gothár és Enyedi máshol kereskednek. A falvédõ-film – éppen odaillõ képzavarral – terra incognita.

A film legszebb pillanata: a lagzi kellõs közepén elbúcsúzik a játékfilmes stáb, az igazi színészek csapata, de marad, és nem zavartatja magát a putrik népe. A forgatás kedvéért ugrasztották bele az ünneplésbe, de táncolnak tovább, ha már étel, ital, zene ingyen van. Maradnak, és nyilván marad bennük az emlék is, Mátyás király valóságos látogatásáról. A Czabán-Pálos csapat szépen fölkerül majd a falvédõre, az igazira, ha arrafelé divat az ilyesmi. És ha divat, akkor szorgos asszony-kezek vászonra hímeznek majd statívot, fahrt-sínt, lámpahordozó és mikrofonos embereket. Kicsit háttérben, kicsit oldalvást, éppen csak hogy a régi motívumok is érvényesüljenek: kenyér, bor, menyecske, pántlikás hegedû, öröm és várakozás.

Ennyi marad. Minden más sallang és elit-kultúra.

Országalma - magyar, 1998. Rendezte: Czabán György és Pálos György. Írta: Kárpáti Péter azonos címû színdarabjából Pálos György és Kárpáti Péter. Kép: Pálos György. Zene: Végsõ Zoltán, Lajkó Félix és Ránki György. Szereplõk: Gyabronka József (A hadnagy), Marozsán Erika (Mariska), Badár Sándor (Jankó), Buzás Mihály, Miksi Attila, Herskó János (Mátyás király), Székely B. Miklós (Csulánó), Nagy Mari (Csulánó felesége). Gyártó: Közgáz Vizuális Brigád. Forgalmazó: Közgáz Vizuális Brigád, a Budapest Film Kft. közremûködésével. 100 perc.