1968 forradalmi szellemének a magyar filmben nem volt jelene: vagy idõben, vagy térben került távol tõle.

Jancsó Miklós két '68-as filmet csinált: a Fényes szeleket itthon, A pacifistát Olaszországban forgatta. Az elõbbi a félmúlt, a NÉKOSZ-mozgalmak politikai történéseinek koreográfiájában találja meg a forradalom nevû szabadidõs tevékenység felelevenedni látszó hagyományát; az utóbbi már-már profetikus lendülettel elõreszalad néhány évet, egészen a jobb- és baloldali terrorizmusok kijózanító nászáig. Anélkül, hogy eltúloznánk a szabadságot jobbról vagy balról kisajátítani akaró ideológiák közös vonásait, látnunk kell, hogy a Fényes szelekben a forradalmiság és a "karate-trilógiában" (a korabeli külföldi kritika A pacifista mellett ide sorolta a korábbi két filmet, a Sirokkót és az Égi bárányt is) az ellenforradalmiság, azaz a baloldali és a jobboldali -- Jancsónál elsõsorban -- rítusok természetrajza ugyanazt a történelmi nyomatot eredményezi: a kollektív szabadság vérgõzös triumfálását az egyén szabadsága fölött. Ahogy a "Hogyan legyünk szabadok?" kiskáté-brossúrája felülírja (rosszabb változatban kiírtja) a "Szabad vagyok!" kategorikus imperatívuszát.

Kétségtelen, hogy Jancsó és Hernádi -- írjuk le bátran -- marxista történelemszemlélete gellert kap '68-on. Már semmi sem úgy van, ahogy még '56-ban is volt; a történelem szereplõinek mintegy hátat fordított a történelem (ezért is olyan tragikomikus ez az egész '68-as világméretû szcéna). Annál meglepõbb az az érzékenység, ahogy Jancsóék -- az olasz alkotótársaktól támogatva -- szinte az eseményekkel párhuzamosan vagy azokat megelõzve érzékelik az egyén magára hagyatottságát és ezáltal az egyéni felelõsség terhét. Ez a teher azonban valójában "súlytalan", hiszen az egyén történelmi felelõsségére többé nincs szükség; a súlytalanságnak ebben a hollywoodias állapotában akár "szabadon" is lebeghetünk. 1968-ban a történelem -- legalábbis a Jancsó számára paradigmatikus 19-20. századi osztályharcok történelme -- kétségtelenül véget ért. Innen lesz majd értelmezhetõ Jancsó nyolcvanas évek közepén induló új alkotókorszakának katasztrofizmusa, cinizmusa és iróniája.

1970-ben, A pacifista forgatásakor zavaros és átláthatatlan a világ (akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen is marad). A hirtelen támadt ûr és az abból fakadó félelem megfogalmazásakor a rendezõ legnagyobb segítségére éppen az alkotómunka megváltozott körülményei lesznek. Új alkotótársak, idegen környezet, Monica Vitti személyében önmaga imágóját féltõ sztár-fõszereplõ -- mindezzel szemben ott áll a sajátos látásmódjával és formavilágával elhíresült kelet-európai mûvész. Jancsó igyekszik megõrizni önmagát, miközben érdeklõdéssel és némi kiszolgáltatottsággal tájékozódik az új közegben. Egyszerre offenzív és defenzív. Kamerája Milánó utcáin, középületeiben, lakásaiban állandóan falakba ütközik, folyamatos mozgását mégsem adja fel. Az újságírónõ személyiségének drámai átalakulását anélkül meséli el, hogy pszichologizálna. Egy, illetve két szereplõ -- az újságírónõ mellett a kiugrott terrorista -- köré építi a történetet, ugyanakkor nem mond le a csoportok mozgatásából fakadó dramaturgiai és atmoszferikus hatásról. A kor visszásságait fricskázó publicisztikus megjegyzéseket szór el filmjében -- a politikai szenzációt hajszoló újságírókról, a steril és jólnevelt értelmiségrõl, a cinikus, netán két- vagy többarcú rendõrségrõl vagy éppen a médiának rutinosan nyilatkozó munkásosztályról, amelynek szürke képviselõje, miután elmondja azt, amit várnak tõle, szemrebbenés nélkül közli az interjú árát és így tovább -, ám mindezekkel együtt nem ragad le a korszak politikai eseményeinek elemzésénél. Ez a nem ritkán esztétikai dadogást eredményezõ kettõsség gondolatilag pontos, hiszen éppen a világos nézetek, az elkülönülõ, egymással szemben álló struktúrák szétesésérõl szól. Monica Vitti állítólag nem értette, mit is keres õ egy ilyen filmben. Nos, amikor a táncos léptekkel menetelõ, az államról, a szabadságról, a munkáról és a hatalomról jelszavakat skandáló fiatalok tüntetésén egymás mellett lobog a vörös és a fekete zászló -- s tudjuk jól, ez már nem Stendhal "vörös és feketéje" -, akkor nehéz okosnak lenni. Marad az 1968 nyomán támadó szorongás és kétségbeesés (a film magyar címváltozata: Mindennapi félelem) meg a belátás: a mások szabadságáért küzdõ kollektivista eszme, bármilyen irányból próbálkozzék is, a szabadság zsarnokságához vezet, ezzel szemben -- ahogyan film végén a francia nyelvû felirat hirdeti -- "az én szabadságom a mások szabadsága".