Az orosz kultúra, a háborúból forradalomba, forradalomból háborúba zuhanó nemzedékek visszatérõ drámai élménye az apa hiánya. Pavel Csuhraj szélhámosa erre épít.

Harmadik nemzedék. Írhatnánk - az orosz-szovjet némafilm nagy generációjától számítva - negyedik vagy ötödik generációt is, ám a harmadik nem csupán a fassbinderi konnotáció miatt került e cikk élére, hanem mert valóban a modern orosz - korábban, s nem teljesen azonos jelentéssel szovjet (lásd ez ügyben Szilágyi Ákos kiváló elemzését) film harmadik nemzedéke látszik most a porondra lépni, amennyiben elsõ nemzedéknek az ötvenes évek végén feltûnt Csuhraj-, Kalatozov-csapatot mondjuk, s nagyvonalúan, habár indokolhatóan eltekintünk ama ténytõl, hogy A szélhámos rendezõje, Pavel Csuhraj, Grigorij Csuhraj fia, vagyis az életben még csak a második nemzedék volna. Ám a mûvészetben másként torlódnak egymásra a generációk, a folyamatosan a parthoz közeledõ, s ott szétrobbanó hullámok, ahogy Pilinszky írta. Az orosz film történetében a két Csuhraj között volt még egy nemzedék, a jó évtizeddel - s egy fél történelmi korral - késõbb színrelépõk, a szovjet-orosz hangosfilm elsõ igazán nagy korszakának alkotói, a csuhraji ígéret beteljesítõi, Mihalkov, Tarkovszkij, Klimov, Suksin, Sepityko, s a nem-oroszok, Paradzsanov, Iljenko, Joszeliani, Danyelija. Nagy csapat, filmtörténeti nemzedék, ma már látható, s nyomukban az utódok, a gyerekek, ezúttal szó szerint, elvégre az Oscarra nominált, s három Orosz Filmakadémia-kitüntetéssel, köztük a Fõdíjjal ékesített A szélhámos fõcímén nemcsak az ifjabb Csuhraj neve olvasható, kirõl tudjuk (lásd Alekszandr Trosin moszkvai filmlevelét, Filmvilág 1998/5.), hogy atyafi, hanem operatõrként egy másik filmtörténeti név viselõjéé, bizonyos Vlagyimir Klimové is, kirõl lapzártáig nem volt kideríthetõ, a valóban második generációs Elem Klimov gyermeke-e, vagy netán az orosz filmlexikonokban szereplõ két Klimov nevezetû operatõr valamelyikéé. Filmjük - mi másról - az apáról szól.

Pontosabban az apa hiányáról. Vándortéma ez az orosz kultúrában, a filmben is, csaknem olyan markáns, mint a „felesleges ember" visszatérõ dallama. E kettõ gyakran ötvözõdik, mint Mihalkov szép filmjében, az Öt estében. Fõ- vagy melléktémaként megjelenik az apa-hiány Tarkovszkij csaknem minden remekében, az Iván gyermekkorától a Sztalkeren át egészen az Áldozathozatalig, a legerõteljesebben és a legmélyebben minden bizonnyal a Tükörben. (Véletlen volna, hogy Mihalkov és Tarkovszkij maguk is hírneves mûvész-atyák fiai?) Az apa-hiány egyetemes, közös tapasztalata ama lehanyatlott birodalomnak, melyben háborút forradalom, forradalmat terror, azt ismét háború, majd újabb terror követett, s amelyben a családok idõlegesen vagy végleg nélkülözni kényszerültek a család felnõtt férfitagját, részesülvén helyette „a népek bölcs atyjának" óvó gondoskodásából.

A film fõhõsének, a magát délceg katonatisztnek kiadó ócska kis tolvajnak a mellén Joszif Visszarionovics Sztálin, az atya tetovált képe díszeleg. Apahiánnyal azonban nem õ küszködik, hanem Szánya, az 1952 hideg telén és nyarán anyjával utazgató, megélhetést, ételt, szállást keresõ hatesztendõs koraérett kisfiú. A film eredeti címe Tolvaj, s ez találóbb a magyarított változatnál. Nem csak azért, mert a Toljan nevû délceg úrfi valóban tolvaj, városról városra járva fosztogatja a közös társbérletek nyomorúságába zsúfolódott lakótársait, hanem azért is, mert elorozza az apára vágyó kisfiú - s férfire-férjre vágyakozó szépasszony-anyukája - szívét. Szeretõtõl-szerelmestõl lehet válni, még ha az fájdalmas is, apától azonban nem. A fiú érzi-tudja ezt, ám a szeretet-tolvaj nem. Ezért, hogy a film végén, amikor az anyja halála után árvaházban nevelkedõ kamaszfiú a nagy Oroszországban - némi dramaturgiai rásegítéssel - rálel arra az emberre, kinek hiánya meghatározta addigi életét, s az félrészegen elzavarja - lelövi álmai atyját, nem kevesebb fájdalommal, mintha valódi apjától szabadulna meg ödipuszi tettével.

A film e ponton végetér, néhány lírai flash-back pereg már csak, gyerekkori emlékek Toljanról, s a fiú zárómonológja, mely szerint a gyilkosság után nem álmodott többé apáról. Ám ez a magyar mozikban látható verzió a rendezõ által újravágott változat, a film velencei világpremierjén, s az elsõ oroszországi vetítéseken - mint az Trosin említett filmlevelébõl is kitetszik - még látható volt egy tízperces zárókóda a felnõtt fõhõsrõl, aki katonatisztként a csecsenföldi háború poklában véli fellelni az egyszer már megölt Toljant, õsöreg, zavarodott vénember képében, hogy az ismét, immár végleg meghaljon a kezei között. Az a tény, hogy Csuhraj a hazai, majd a velencei premier után még dolgozott az anyagon, mutatja, hogy a díjesõ ellenére sem lehetett maradéktalanul elégedett a végtermékkel. Jó érzékkel vált meg az obskurus finálétól, ám e vég csak sûrítetten, szembántóan tartalmazta mindazokat az ellentmondásokat, amelyek a mû egészén végighúzódnak. Nevezetesen, hogy az ifjabb Csuhraj, aki ugyan tehetséges és invenciózus filmkészítõ, mégis minden jelenet dramaturgiai kidolgozásánál és megkomponálásánál a könnyebb ellenállás irányába indult el. Magyarán, mindig a járt utat választotta: az érzelmességhez, a lekerekítettséghez vezetõt. Azt az utat, amelynek a végén ott csillog az Oscar-szobor, mely - lám - igen korán látótávolságába is került. Túl sok e filmben a szépelgés, a könnyeztetõ szentimentalizmus. Vlagyimir Klimov kiforrott, elegáns operatõri munkája, mely erõsen emlékeztet Koltai Lajos képeire, a témához képest túlzottan kiglancolt, benne épp a kor szürkesége és iszonyata nem jelenik meg. Ez nem pusztán stílus vagy technika, hanem koncepció kérdése. Ugyanebbõl a koncepcióból fakad az igencsak problematikus színészválasztás is: Vlagyimir Maskov, megannyi új orosz film sztárja a tolvaj-apa szerepében szürke és jellegtelen, deli kiállása, gesztusai Warren Beattyt idézik, míg csekély tehetsége a Citrom-díj rekorder Kevin Costnert inkább. Az anyát alakító Jekatyerina Rednyikova több talentumot mutat, ám e zsivágós koncepció õt is arra kényszeríti, hogy hibátlan sminkkel (ez különösen a megrendítõ haldoklás-jelenetben kínos), az alakjára szabott fess ruhákban játssza végig helyzethez és korhoz nem illõ szépasszony-szerepét. Túl sok a halál, a tragédia a történetben - végig kell néznünk, amint a hatéves kisfiú a hóban síremléket eszkábál anyja jeltelen hantjára -, ám kevés az igazán drámai, megrendítõ kép. Csuhraj mintha hollywoodi tündérmesét regélne. S amint az a tengerentúli filmekben is gyakori, a mellékfigurák érdekesebbek, élettelibbek a vérszegény hõsöknél: a társbérletek elfásult, apró örömökre vágyó lakói, vagy a két idõsödõ férfi feminin duettje a tengerparti üdülõhely színpadán. S nagyszerû a gyerekszereplõ - bizonyos Misa Filipcsuk -, az õ romlatlan arca, tekintete e film igazi értéke, amint nem játszik, alakít, hanem csak néz és tesz-vesz a kiismerhetetlen, abszurd világban, vagyis pontosan azzal a természetességgel viselkedik, amit a többi színész a legizzasztóbb erõfeszítéssel sem képes kicsiholni magából. Sokatmondó, hogy a film egyetlen igazán erõs képsora, a lágerbe induló férfiak bekergetése a teherautókba, utolsó istenhozzádot kiáltó szeretteik sorfala között, a Tiszta égbolt sokat idézett nagyjelenetének palinódiája, újraéneklése, azaz hommage az atyának, Grigorij Csuhrajnak. Maga a debütáns film azonban, minden díja ellenére, komoly visszalépés akár az elsõ, akár a második nemzedék eredményeihez képest. Ifjabb Csuhrajból - akárcsak szintén világsikeres nemzedéktársából, Szergej Bodrovból - nem a tehetség hiányzik, hanem a bátorság. Vagyis az az eltökéltség, hogy új, eredeti módon szóljon tárgyáról. Ahogy tette azt hajdan Grigorij Csuhraj a Ballada a katonáról történetében és a Tiszta égboltban, Kalatozov a Szállnak a darvakban, Mihalkov az Öt estében, German az Ellenõrzés az utakon-ban, Proskin az Ötvenhárom hideg nyarában, s Tarkovszkij egész életmûvében. Túl szigorú igény volna ez egy elsõfilmes rendezõvel szemben, vélhetõen azért, mert Csuhrajnak hívják? Nem azért. E magas mércét maga Pavel Csuhraj állította fel azzal, hogy elsõ filmjével rögtön a dolgok közepébe vágott, s azoknak a nagy témáknak futott neki, amelyekkel apja nemzedéke birkózott, megújítva a szovjet-orosz filmet. Ráadásul nem kevésbé tehetséges, mint voltak hajdan atyái, kiknek szellemét filmjével megidézi. Annál érthetetlenebb, miért kellett már az elsõ menetben megfutamodnia.

A szélhámos (Vor) - orosz-francia, 1997. Rendezte és írta: Pavel Csuhraj. Kép: Vlagyimir Klimov. Zene: Vlagyimir Daskevics. Szereplõk: Vlagyimir Maskov (Toljan), Jekatyerina Rednyikova (Kátya), Misa Filipcsuk (Szánya). Gyártó: NTV Profit/Productions le Pont/Roissy Films. Forgalmazó: Budapest Film Kft. Feliratos. 87 perc.