John Carpenter Amerikába plántálta át a Drakula-hagyományt, vérszopói és szellemirtói vadnyugati karakterek.

Bram Stoker Dracula címû regénye megjelenésének (1897) századik évfordulójáról sûrû programmal emlékezett a világ: volt minden, konferencia és kiállítás, vámpirológiai ankét a televízióban és Drakula-turizmus a Borgó-hágó vidékére, állt a vámpírok hetedhét országra szóló bálja, Drakula grófot ünnepelték mindenfelé, az Internettõl egészen a csillaghegyi Banán Klubig. Tisztelgett persze a Filmvilág is, hogyne tisztelgett volna: Drakula alakja és története, a Drakula-mítosz együtt született a filmmel és a film révén vált századunk planetáris tömegkultúrájának, a populáris világtudatnak egyik legtalányosabb és legkifejezõbb, s mindenképp a legszívósabb (a jelek szerint kirthatatlan) toposzává.

Ez a páratlan pályafutás a tömegkultúrában, s annak is az eszközeiben és ízlésében egyáltalán nem válogatós ágában, ahol a palifogós borzongatás egyszerre rajtvonal és célszalag, olykor elfedi elõlünk azt az igen figyelemreméltó kultúra- és eszmetörténeti tényt, hogy a vámpír-ember alakja és a benne megtestesíthetô jelképi közlendõ par excellence elitkulturális-magasirodalmi termékként született meg. Azon a bizonyos rémtörténetírói versenyen 1816-ban, amikor a Genfi tó és a Diodati-villa díszletei között életre kelt Frankenstein doktor szörnyetege és -- egyelõre Lord Ruthven néven -- a sápadt és életidegen, fennsõbbséges és arisztokratikus figura, akiben elõször öltött emberi alakot az európai hiedelemvilágból ismert éjszakai szörnyállat, a vérszopó (ahogy Anica nevezi a Szegény gazdagokban), más is megszületett, más is emberi alakot öltött: a romantikus-modern Költészet és Költõ definíciója, az Élettel a maga felsõbbrendûsége jegyében dacosan szembe forduló, egyben az Életbõl a maga áldásként-átokként viselt mássága révén tragikusan kiebrudalt Mûvész mítosza, amely nem kis mértékben a rémregényírói vállalkozásban cselekvõleg is részt vevõ Byronnak és Shelley-nek az alkotása volt. Azaz önmítosz: a mítoszt a két költõ élte is, máig ható kulturális érvénnyel szorgalmasan eljátszotta a bámész Európának.

Hogy byronizmusnak és vámpirizmusnak köze van egymáshoz, ez anekdotikus szinten is igaz. A Diodati-villában Byron maga is belekezdett egy vámpír-históriába, de nem fejezte be. A költõ háziorvosa, Dr. John Polidori, a társaság egyik tagja, ezt a töredéket magához vette -- szebben fogalmazva: megõrizte --, s 1819-ben kikerekítette és megjelentette The Vampyre címen. Közben a Byron-töredék fõhõsét átkeresztelte Lord Ruthvenre és felruházta Lord Byron testi jegyeivel, viselkedésmódjával, sõt életrajzának néhány elemével: azaz Byront ebben a szatírikus arcmásban megtette vérszívó vámpírnak.

Az irodalom elsõ ember-vámpírja tehát költõ is volt, sokak szemében maga a Költõ, a vámpirizmus pedig a modern irodalom egyik nagy alapkérdése, Mûvészet és Élet, Költõ és Polgár paradoxonjának az egyik elsõ metafórája vagy szimbóluma. S az is maradt: Stoker, aki ezt a magasirodalmi mítoszt mintegy populárisra konvertálta, közben megõrizte a mítosz hõsének elitkulturális jelképiségét is. Drakula gróf, a hideg és halott maradandóság, akinek ereiben a halhatatlanság fertõzete kering, aki a maga élõhalott voltát kénytelen az élettel, az eleven mulandóság egészséges vérével táplálni, s aki -- bár maga a léten, jón-rosszon túli emberfeletti tökély és mindenhatóság -- folyvást visszavágyik az emberi, a "túlságosan is emberi" halandóság maszatos melegébe: vajon túl merészek vagyunk, ha mindebbõl a modern Mûvész és Mûvészet mítoszát -- vagy e mítosz fonákját -- is kiolvassuk, ha a vámpírember túlvilágian sápadt arcában Faustus-Leverkühn dermesztõ arcmását és tükörképét is felismerjük? Azaz úgy fogjuk fel a vámpír-mítoszt, úgy hámozunk ki belõle elitkulturális jelképi potenciált, ahogyan például az európai, ír (és prózaíróként is avantgárd és magasirodalmi szellemû) Neil Jordan tette 1994-es centenárium-táji filmje, az Interjú a vámpírral megalkotásakor.

Erre a kérdésre és a kérdéshez vezetõ fejtegetésre egy újabb centenáriumközeli hozzászólás, John Carpenter Vámpírok címû vámpíretûdje ad alkalmat. Igaz, negatív értelemben. John Carpenter ugyanis ki nem állhatja a byronizmust, az Interjú a vámpírral-féle filmeket bágyadt, erõtlen, dekadens és ártalmatlan dolgoknak tartja, s általában is: õ nem kér az európai díszletbõl, grófi rangú, arisztokratikus habitusú élõhalott vérszívókból, ilyen-olyan erdélyi várkastélyokból, miegyebekbõl, amelyek a polgári Európát voltak hivatva megborzongatni. Neki az amerikai tömegkultúra életereje az éltetõje, õ erõs és igaz vámpírokat akar, mindenki drakuláit, az élet és a halál közti határhelyzet rettenetének, a transzgressziós szorongásnak nyers és zsigerbe markoló demokráciáját. Ahogy Jack Crow, a vámpírirtók vezére nyomatékosan leszögezi: "A vámpírokban nincs semmi romantikus".

A vámpírok tehát közönségesek, veszélyesek és közöttünk vannak. Mint ahogy közöttünk vannak, s teszik hálátlan, veszedelmes és mindekitõl utált dolgukat Jack Crow és bandája, a vámpírellenes küzdelem zsoldosai, primitív és kegyetlen féltörvényen-kívüliek, se-rablók-se-pandúrok, se-cowboyok-se-indiánok is.

Azaz Carpenter a western mitológiájára dolgozza rá a vámpír-legendáriumot, amerikai tömegkulturális injekcióval serkenti életre a bágyadt és dekadens Európa vámpír-témájának a kadáverét. Átveszi persze mindazt, amit Stoker nyomán mindenki köteles tudni és elmondani a vámpírokról: vámpírfoguk van, embervérrel táplálkoznak, harapásuk vámpírsággal fertõzi meg áldozatukat; halhatatlan lények, azon az áron, hogy a szó emberi és természetes értelmében halottak, csupán a vér és a sötétség "élteti" -- napnyugta és napfelkelte között -- ôket, a világosság viszont végez velük; halhatatlanok, de nem sebezhetetlenek, ugyanis ha karóval átdöfik szívüket és lefejezik õket, akkor többé már nem árthatnak senkinek; addig viszont mindenkinek ártanak, a Sátán ügynökei, a Gonosz eszközei õk, az emberiség megrontására és megsemmisítésére törnek, a Rossz végsõ diadaláért harcol seregük.

Carpenter átveszi, de rögtön át is helyezi mindezt. A határhelyzet-szorongás a határvidék, a western-mitológiából jól ismert frontier rettenetévé válik. Vámpír-westernje színhelyéül Új-Mexikót választja, azt a barátságtalan és sivatagos tájat, amely történetileg, de jelképileg is határsáv: a fehér, angolszász és protestáns Amerika itt tûnik át az olajos bõrû, spanyol-indián és katolikus másságba, az amerikai akarat és önbizalom a nada és a manana poshadt fatalizmusába; itt lesz --szorongatóan kényelmetlen átmenetekkel -- a Mi-bõl Õk, a Létbõl a Semmi.

Itt, ezen a létmódjukat mintegy ikonikusan kifejezõ tájon tenyésznek titkon a vámpírok, itt fészkelik be magukat a gyilkos nappali fény elõl romos hacienda-épületekbe, lakatlan kísértet-városok sötét fogdáiba. S itt csap le rájuk a vámpírirtó kis csapat, hogy elvégezze veszélyes, piszkos és hálátlan munkáját: titokban dolgozva, a szennyben fürödve megmentse a derék amerikaiakat a szörnyû fertõzettôl. Indiánirtók, bacilusvadászok örökösei õk, Edgar J. Hoover gangbustereinek, a gengsztervilágot felszámoló FBI-ügynököknek erkölcsileg felemás étosza hajtja õket; s persze õk a magnificent seven és a wild bunch, akik ezúttal vámpírban utaznak a határvidéken; eszközökben nem válogatva küzdenek a fertõzet, a Létet fenyegetõ Semmi, a bennünket önnön magunkból kifordítani igyekvõ másság ellen.

Amivel Carpenter mélyebb értelemben is amerikanizálja a vámpír-toposzt, ugyanis rádolgozza az amerikai tömegkultúra, sôt tömegtudat-tömegtudattalan egyik archesémájára, az inváziós félelemre. Arra a képletre, amelyben a tiszta, egészséges és romlatlan Újvilágot folyvást fenyegeti a külvilág biológiai, erkölcsi, vallási, politikai és társadalmi formát öltõ amerikaellenessége, ami ellen lankadatlanul küzdeni kell. S voltaképpen minden amerikaellenes: a gyulai kolbásztól, amellyel a száj és körömfájás vírusát próbálja behurcolni az amerikás magyar az Egyesült Államokba, a kicsi zöld támadókig az ûrbõl, akik bolygónkat akarják maguknak megszerezni.

Így szivárogtak be a vámpírok is Carpenter Amerikájába. Vezérük, a fôvámpír, név szerint bizonyos Valek, Csehországban született, még a középkorban, s egy félresikerült ördögûzési szertartás tette éjszakai halhatatlanná. Évszázadok óta keres egy szintén Amerikába került varázserejû feszületet, amelynek segítségével be tudná fejezni az ördögi szertartást és igazi halhatatlanná válhatna: a Sötétség Fejedelmévé, a Világ Urává, azaz maga lenne a Sátán, akinek Amerika többé nem tudna ellenállni. Vele kell megvívnia Jack Crownak a végsõ csatát, miután csapatát elvesztette a harcban.

De Jack Crow-t elárulja megbízója, a bíboros, aki a Vatikánból irányított nemzetközi vámpírellenes küzdelem helyi koordinátora: a katolikus egyházi férfiú összeszûri a levet a fõvámpírral, s a halhatatlanságért cserébe hajlandó elcelebrálni a fekete rítust, a keresztrefeszítés ördögi mását, amely Valeket legyõzhetetlenné teszi. Az immár mindenektõl elhagyott magányos vámpírirtó természetesen az utolsó pillanatban diadalmaskodik. (Érdekes, hogy ennek a popularizált és amerikanizált vámpír-westernnek ez a groteszken grandguignolos szála európai és magaskulturális hagyományt idéz: a kora-tizenhetedik századi angol rémdráma-divat szerzõi, Tourneur, Webster, Middleton és mások szerették katolikus -- olasz vagy spanyol -- környezetben elhelyezni válogatott rémségeiket, amelyek modern színrevitele nagyon hasonlít Carpenter filmjének végkifejleti nagyjelenetéhez.)

Mindevvel -- Európa és Amerika, magasirodalom és tömegkultúra, vámpírlegendárium és westermitológia összekapcsolásával -- Carpenter voltaképpen egy metafórát hozott létre: a vámpír-témára a westernben, a westernre a vámpír-témában talált hasonlatot. Mint minden jó és merész hasonlat, az övé is meggyõz: nem hittük volna, hogy a két beszédmód ilyen ügyesen és szellemesen fedésbe hozható. De -- mint minden jó és merész hasonlatban -- az övében is megmarad valami paradox és abszurd feszültség: a fedés mégsem tökéletes, a vámpír-fantasztikum végtére is nem western-realizmus, kettõjük találkozása tehát nevetséges is, a két konvenció legalább annyira egymás romboló paródiája, mint amennyire egymás éltetõ megújítója a filmben.

Amitõl persze a dolog, ha lehet, még érdekesebb.

John Carpenter Vámpírjai (John Carpenter's Vampires) - amerikai, 1998. Rendezte, írta, zenéjét szerezte: John Carpenter. Kép: Gary B. Kibbe. Szereplõk: James Woods (Jack Crow), Daniel Baldwin (Montoya), Sheryl Lee (Katrina), Thomas Ian Griffith (Valek), Maximilian Schell (A bíboros). Gyártó: Largo Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.