John Carpenter rémálmai
Mindenszentek éjszakája
Pápai Zsolt

Carpenter hõse az ellenállásra kárhoztatott, a külvilágtól elszigetelt, a tehetetlenség vákuumába zárt közösség.

Hitchcock mondta egyszer: Örömöt akarok szerezni a nézõnek. Hasonlót ahhoz, amit egy lidérces álomból felébredve érez." A hitvallás, akár Carpentertõl is származhatna, hiszen többször hangsúlyozta, nem a kritikusoknak, hanem a nézõknek készíti a filmjeit. Krédója néhány tõmondatban summázható: a mozinak nem célja, hogy nevelje a közönségét, a film az érzelmek médiuma, nem az intellektusé. A "horror pápáját", "az erõszak pornográfusát" az amerikai történetmondó mozi egyik megújítójaként ünnepelték,. Carpenter korai indulásától fogva az egyik legelkötelezettebb katonája azon filmcsinálók csapatának, akiknek célja, hogy '60-as években egyre inkább intellektuálissá finomult mozgóképet azzá tegyék, ami eredetileg volt, a legtriviálisabb tömegszórakoztatás eszközévé. John Carpenter mióta csak kamerát vett a kezébe, mániákus elkötelezettséggel dolgozik. Univerzális filmkészítõ: rendezõ, forgatókönyvíró, producer, zeneszerzõ, vágó, nem egy munkájában epizódszerepben is feltûnik. Mostanáig 17 mozifilmet rendezett.

Carpenter ötéves volt, amikor a mozivarázs egy életre megbabonázta: " Anyám elvitt a filmszínházba (akkor még igazi paloták voltak a mozik), Jack Arnold filmje ment, Az ûrbõl érkezett. Gyanútlanul feltettem a térhatású szemüveget, és a vászonra meredtem, ahol épp egy ízzó meteorit merült bele a földi éjszakába, hogy aztán a szemem elõtt, az agyam mélyén robbanjon szét milliárd fényszilánkká. Lábacskáim kétségbesetten repítettek a kijárat felé. Gyerek nem félt még annyira. De aztán különös dolog történt: pár centivel a lengõajtó elõtt, a biztonságos, napsugaras világba vezetõ vészkijáratnál földbegyökerezett a lábam, és hátrafordultam. A vásznon még egyre tombolt az iszonyú kataklizma, de bennem már szemernyi rettenet sem maradt, csak izgatott kiváncsiság. Azt hiszem, ebben a pillanatban lettem rendezõ. Ha fogalmam sem volt még arról, ki és hogyan csinálja a filmet." Carpenter rövid idõ alatt pótolta ezt a hiányt: alig tízéves, de már viszonylag képzett fotósnak számít, még elemibe jár, amikor néhány társával filmklubot alapít, majd tizenkét évesen elkészíti elsõ amatõr munkáját, Gorgon, az ûrszörny címmel. Ez és a további zsengéi A kolosszális szörny bosszúja, Gorgo Godzilla ellen, Varázslók az ûrbõl, A harcos és a démon már címükben is jelzik, hogy az ifjú Carpenter érdeklõdését leginkább a B-filmek ekkoriban virágkorát élõ két mûfaja, a sci-fi és a horror vonta magára.

A mainstream vonulatából John Ford, Raoul Walsh, Alfred Hitchcock mûveiért lelkesedik, legjobban Howard Hawkst csodálja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ami az ugyancsak ekkoriban induló Coppola számára John Ford, DePalmának Hitchcock, az Hawks Carpenter számára. Hawksban a biztos kezû mesterembert tiszteli: "Nem mûvészetként értelmezte a rendezést, hanem mesterségként. Hawksból éppen a stílusa fogott meg, a láthatatlan technika" mondta késõbb egy interjúban.

Hawks iránti rajongásának késõbb seregnyi munkájában adja tanújelét, Hawks-utalásokkal zsúfolja tele mûveit, ez azonban afféle játék csupán, az idézetek származási helyének ismerete nem szükséges a mûvek megértéséhez. Nem egy filmje figuráinak nevéül Hawks-hõsök neveit kölcsönzi, rajongásának betetõzéseképpen pedig 1982-ben elkészíti az '50-es évek kultmozijának, a sci-fi egyik alapmûveként számon tartott Hawks-opusz, A lény (The Thing from Another World) remake-jét. Hawks és Ford fétisszínészében, John Wayne-ben minden idõk egyik legnagyobb színmûvészét látja, forgatókönyvet ír neki (Wayne Elvis Presleyvel az oldalán küzdött volna benne a rosszfiúk ellen), amit a színész el is fogad, de a film leforgatását végül betegsége megakadályozza.

Középiskolás évei alatt, majd a dél-kaliforniai egyetem filmes tanszakának hallgatójaként Carpenter jóformán mindent megtanul, ami a filmcsinálás technikai oldalát illeti. Még nincs kezében a diplomája, amikor a Bronco Billy feltámadása 1970 ben Oscar-díjat nyer a legjobb élõszereplõs rövidfilm kategóriában. A darabot ugyan nem Carpenter rendezi, "csupán" társíróként, zeneszerzõként és vágóként jegyzi, sok tekintetben mégis az oeuvre részének tekintendõ. Carpenter számára s ez késõbb több munkájában visszaköszön a metropolisz lakhatatlan, gyûlöletes hely: a film fõszereplõje egy nagyvárosban vegetáló fiú, aki, hogy elmeneküljön az õt nyomasztó valóságtól, látszatvilágot kreál, a vadnyugat hõskorába álmodja magát.

"Hõsök már nincsenek"

Következõ munkájának terve már az egyetemi évek alatt megfogamzott Carpenter fejében. A Sötét csillagot saját forgatókönyve alapján eredetileg 16 mm-re forgatta, s rövidfilmként képzelte el, de a körülmények szerencsés alakulása folytán végül mozifilm lett belõle. Az elsõ, 20 perces változat 1972-ben készült el. Ezt egy évvel késõbb 83 percre bõvítették, s átírták 35 mm-re. A film két Kubrick-film, a Dr. Strangelove és a 2001: Ûrodüsszeia persziflázsa: a világûrben húsz éves küldetésre, bezártságra ítélt hõsök a lázongó planéták megtisztításával készítik elõ a terepet az utánuk jövõknek. A küldetés teljesítésében intelligens, beszélõ bombák a társaik, melyek közül az egyik egy mûszaki hiba következtében elhatározza (!), hogy felrobbantja magát, és szándékának keresztülvitelében nem lehet megakadályozni. A késõbbi Carpenter-filmek majd mindegyike a mindennapok fenyegetettség-érzetérõl szól majd, de a Sötét csillag az életmû egyetlen filmje, amelyben a fenyegetettség nem kívülrõl ered, hanem a figurák gyengeségébõl születik.

A Sötét csillagban az emberi tulajdonságokkal felruházott gép a pusztító erõ. A mindössze 200 ezer dollárból készült thrillerben, A 13-as rendõrõrs ostromában az élõhalottakként mozgó utcai banditák szerepeltetésével már az elgépiesedett ember a negatív pólus. A 13-as rendõrõrs szereplõi egy rutinfeladat elvégzésére, a rendõrállomás bezárására gyûlnek össze, hogy aztán hirtelen Carpenternél nem is történhetne másként az abszurditás örvényében, egy ostrom közepén találják magukat. Lehetetlen elmenekülniük: a rendõrõrs egyszerre lesz erõdjük és börtönük. A Carpenter-filmek dramaturgiai szervezõ közepe az ellenállásra kárhoztatott, a külvilágtól elszigetelt, a tehetetlenség vákuumába zárt csoport, melynek tagjai külön-külön kevesek ahhoz, hogy a siker reményével vehessék fel a harcot a gonosszal. "Hõsök már nincsenek, csupán kötelességtudó emberek" jegyzi meg A 13-as rendõrõrs... egyik szereplõje. Carpenter munkáiból hiányoznak a klasszikus értelemben vett, különleges képességû hõsök, csupán "helyzetbe vetett", csetlõ-botló, menekülés közben egymás sarkát taposó, individuum nélküli figurák vannak.

A film a klasszikus westernek egyik alaptémáját (a banditák támadása a seriffiroda ellen) variálja. Noha a történet és az elõadásmód egyszerre több filmre Howard Hawks Rio Bravójára és El Dorádójára, valamint a zombi-filmek avatott szakértõje, George A. Romero 1968-ban készült kultikus Az élõhalottak éjszakája címû mozijára reflektál, mégsem tekinthetõ ezek egyszerû reprodukciójának. A truváj abban áll, hogy Carpenter ellentétben Hawksszal és Romeróval nem vonatkoztat el sem térben, sem idõben, a cselekmény idõpontjául a jelent jelöli meg, helyszínéül egy metropoliszt (Los Angeles) választ.

A 13-as rendõrõrs... annak ellenére, hogy a jelenben játszódik sötét színekkel megfestett apokaliptikus látomás a jövõrõl, ez értelemben Carpenter két késõbbi munkáját, a Menekülés New Yorkból és Menekülés Los Angelesbõl címû filmjét elõlegezi. Carpenter már ekkor teljes fegyverzetben áll elõttünk, együtt van itt szinte minden, ami késõbbi, sikerültebb, munkáit jellemzi: a lényegre törõ, minden felesleges kitérõt mellõzõ elõadásmód, a párhuzamosan futtatott cselekményszálak mesteri módon történõ egybesodrása, valamint a rendezõ kivételes képessége az atmoszféra megteremtésére, amelyben a mellesleg: Carpenter komponálta minimálmotívumokból építkezõ zene a látvánnyal egyenrangú dramaturgiai elemmé válik.

Arca nincs, úgy üvölt

Carpenter harmadik játékfilmje, az 1978-ban született A rémület éjszakája az életmû legismertebb darabja, a '70-es évek amerikai független produkcióinak financiális szempontból is legsikeresebbike: az alig több mint 300 ezer dollárból készült film mostanáig majd 80 milliót fialt. A rémület éjszakája az egyik leghatásosabb horror, melyet valaha is készítettek, de nem olcsó effektusokkal operáló slasher, a vérrel nagyon takarékosan bánik a rendezõ. A film döbbenetes hatása másban, elsõsorban az elegáns szerkesztésben, a formai tökélyben keresendõ. A rémület éjszakája a suburban ("kis- vagy kertvárosi") horror alapmûve, a fókuszban a középosztálybeli átlagpolgárral, mint a gonosz potenciális áldozatával.

A 13-as rendõrõrs... gyilkolásra kódolt, zombikként tántorgó banditái után következõ filmjének gonoszául a gyilkológépet, az elpusztíthatatlan, diabolikus metakillert választja a rendezõ. Carpenter filmjeiben a téboly láncreakciójának elindítója lehet a kontrollálhatatlanná vált technika (Sötét csillag, Christine), pszichopata gyilkosok (A 13-as rendõrõrs..., A rémület éjszakája), kísértetek, fantasztikus horroralakok (A köd, Nagy zûr Kis-Kínában, A sötétség fejedelme), vagy bolygónk elözönlésére készülõ földönkívüliek (A Dolog, Elpusztíthatatlanok, Elátkozottak faluja). A rém, ha antropomorf is, kommunikációképtelen, félig lény, nem beszél, csak hangokat hallat, önkifejezési formái szûkösek, a rombolásra redukáltak. Alig tudunk róla valamit, sokszor azt se, hogyan is fest a maga valójában: A rémület éjszakája killere maszkot visel, az Elpusztíthatatlanok vagy az Elátkozottak faluja idegenjei emberi külsõt öltenek, A sötétség fejedelmének Sátánja óriáslombikban fortyogó iszamós katyvasz.

Carpenter réme emberi kategóriákkal leírhatatlan, ezért oly félelmetes: motívációiról alig tudunk valamit, a cselekmény középpontjában nem az áll, mit és miért tesz a rém. Nincs rá ok, és nincs magyarázat ha volna, az esélyt adna az áldozatnak, hogy antitoxin után kutasson a gonosszal szemben: kevésbé lenne kiszolgáltatott, kisebb lenne a veszély. A filmek szereplõit komfortlétük, biztonságérzetük fölénye teszi veszélyeztetetté. Aki kezdettõl fogva éberen figyel, esetleg megúszhatja, mint Laurie, A rémület éjszakája fõszereplõje. De a gonosz nem semmisült meg, csak visszavonulót fújt, s a lehetõségre vár, hogy újra akcióba lépjen.

Sokk-kezelés

Carpenter munkáit Hitchcock filmjeivel szokták párhuzamba állítani, holott a hitchcocki mozi alapvetõen más hatáseszközöket használ. Carpenter "türelmetlenebb" annál, semmint hogy a hitchcocki suspense-zel (késleltetett meghökkentéssel) dolgozzék: "Hitchcock a suspense mestere volt, amely az idegborzolás egyik fajtája, s amely jó félóra elteltével kezd fokozatosan kifejlõdni. Az én filmjeim a sokkal igyekeznek hatni, a lidércnyomásos jelenetek pár másodpercig tartanak."

Nem egy filmje rögtön a rémület kellõs közepébe vág, sokkoló jelenettel indít: ilyen A 13-as rendõrõrs-ben a hat bandita legyilkolása, A ködben a felbolydult város képe, a Christine-ben a gazdájára féltékeny autó félelmetes tulajdonságainak, gyilkos hajlamának bemutatása, vagy A sötétség fejedelmében a rovarok dermesztõ hatású plánja. Carpenter a hawks-i "láthatatlan technika" tanításának alapján áll: a jó rendezõnek észrevétlenül kell mûködnie a háttérben, minden tudását a film cselekményének szolgálatába állítva. A sztori a legfontosabb számára, ezért a munkáiban mind a narrativitás, mind a vizualitás szintjén semmi olyan megoldást nem tûr meg, mely a történettõl elidegenítené a nézõt. Carpenter filmjeiben nincsenek bonyolult idõstruktúrák (flashbacket például sohasem használ), hiányoznak az elõre- és visszautalások, az elbeszélés módja lineáris, ezért könnyen követhetõ. A képi világ is a nézõ azonosulását célozza. Provokál és kényszerít, A rémület éjszakájának híres elsõ, hatperces snittjében például az épület körül, majd a házban fürkészõ, a gyilkos perspektívájából egy farsangi maszk szemnyílásán át fényképezõ kamera révén a közönség aktív részese lesz egy ember megölésének, az igazi sokk azonban csak ezután következik: a gyilkos egy hatéves kisfiú, az áldozat pedig a nõvére.

Ugyane film utolsó jeleneteiben Laurie, a fõhõs menekül az éjszakai házban a sarkában lihegõ bestia elõl. A kamera (Laurie "szeme"), megállás nélkül, sima mozgásokkal halad az akadályok között, szûk folyosókon, alacsony szobákban kutatja a teret, elõre lendül, majd visszahátrál, újra nekirugaszkodik és minden kezdõdik elõlrõl. Körbe-körbe forgunk. Az egyes snittekben a falak, a mennyezet, a képkereten belüli keretként hat: beszûkül a tér, a nézõt klausztrofóbia nyomasztó érzése kerülgeti.

A szubjektív perspektíva alkalmazása Carpenter egyik legkedveltebb mûfogása, valamennyi filmjében találkozhatni jelenettel, melyben a kamera a szereplõk szemszögébõl tudósít a történésekrõl. Ennek az alkotói módszernek a betetõzése az Elpusztíthatatlanok címû inváziós sci-fi: a gyarmatosítás szándékával küllemükben tökéletesen ember formájú idegenek érkeznek a Földre, akik csak egy speciális szemüveggel ismerhetõek fel. E filmben a közönség teljességgel a fõszereplõ nézõpontjának kiszolgáltatott: azt, és már csak azt látja, amit õ.

Hollywoodban, függetlenként?

Elsõ négy filmje sokak mind a kritikusok, mind a közönség jó része szerint Carpenter életmûvének legsikerültebb darabja. A függetlenként indult alkotót hamarosan Hollywood legfrissebb sztárrendezõ-jelöltjeként kezdik emlegetni. Big-budget-filmek következnek. Egyvalami azonban nem engedi, hogy a rendezõ gyökeret verjen az álomgyárban: Carpenter, miként függetlenként tette, Hollywoodban is maximális szabadságot követel magának, a színészek kiválasztásától kezdve (mindig is vonakodott sztárokkal dolgozni), a forgatási helyszínek kijelöléséig, sõt a final cut jogáig. Mindez érthetõen nem teszi a producerek kedvencévé. Részint ennek, kompromisszumokra képtelen habitusának köszönhetõ, hogy a '80-as évek elsõ harmadában megtörik a karrierje.

A másik ok: az elszürkülpés. A '70-es évek Carpenter-opuszait épp az emelte ki az ugyancsak ekkoriban születõ tucatdarabok közül, hogy bár a rendezõ nem egy sémát beépített mûveibe , a filmek, eredetiségük okán, maguk is sémateremtõek, másolandó, utánzandó mûvek lettek. A '80-as években viszont mind kevesebb a saját ötlet, az eredeti forgatókönyv, a Carpenter a korai munkáira oly jellemzõ, mívesen kidolgozott és szuggesztív képi megoldás.

John Carpentert sokan kizárólag horror- és sci-fi-rendezõnek tartják, pedig számos egyéb mûfajban is alkotott, õ magát, mint már utaltunk rá, zsánerrendezõnek tekinti. Készített dokumentarista hitelességgel megírt életrajzi filmet (Elvis), love storyt (Csillagember), de gondoljunk csak a Semmit a szemnek címû munkájára forgatott már komédiát is. Leghõbb vágya, hogy egyszer musicalt rendezhessen.

John Carpenter

Sötét csillag (Dark Star; 1973)

A 13-as rendõrõrs ostroma (Assault on Precinct 13; 1976)

A rémület éjszakája (Halloween; 1978)

Elvis (1979; tévéfilmnek készült)

A köd (The Fog; 1980)

Menekülés New Yorkból (Escape from New York; 1981)

A Dolog (The Thing; 1982)

Christine (1983)

Csillagember (Starman; 1984)

Nagy zûr Kis-Kínában (Big Trouble in Little China; 1986)

A sötétség fejedelme (Prince of Darkness; 1987)

Elpusztíthatatlanok (They Live; 1988)

Semmit a szemnek (Memoirs of an Invisible Man; 1992)

Az õrület torkában (In the Mouth of Madness; 1995)

Elátkozottak faluja (Village of the Damned; 1995)

Menekülés Los Angelesbõl (Escape from L.A.; 1996)

Vámpírok (John Carpenter's Vampires; 1998) 


http://www.filmvilag.hu