A Fekete Doboz a rendszerváltás éveiben elõször szembesített a szegénységgel. Ma tanítják a szociofilmezést.

-- A Fekete Doboz tevékenységének mekkora részét köti le mostanában a szegénykutatás, a nyomor föltérképezése?

-- Egyre kevésbé foglalkozunk filmkészítéssel, és egyre többet tanítással. Mostani tevékenységünk középpontjában nem szegények, cigányok, elesettek sorsának dokumentálása áll, mert úgy gondolom, hogy már elmondtuk azt, amit ezekrõl a drámai helyzetekrõl mondani tudtunk és akartunk. Azt hiszem, hogy A revizor, ahogyan a budapesti hajléktalanok elõadják Jeles András betanításában (1997) címû filmünk után drámaibban szólni a hajléktalanságról mi már nem tudunk. Ez a film egészen másképpen beszél errõl, mint általában azok a dokumentumfilmek, amelyek manapság a nyomort, a szegénységet, a társadalmi megkülönböztetést megmutatják. Mi már a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek legelején megpróbáltunk forgatni ezekrõl a témákról, akkor, amikor ez még tabunak számított. Az elsõ ilyen filmünk a Hajléktalanok volt. A legelsõ budapesti hajléktalan menhelyen, a Kisfaludy utcában forgattunk azokról a Déli pályaudvari csövesekrõl, akik elõször mentek be a Gyuris Tamás vezette menhelyre. A film nyilván nem volt a mai kritériumoknak megfelelõen szerkesztve, fotografálva, világítva, de precedenst teremtett arra, hogy kell és lehet filmet készíteni a magyarországi hajléktalanokról.

-- Annak idején a Hajléktalanok lement a Napzárta mûsorában., Emlékszem, Spiró György méltatására a Magyar Naplóban, szerinte a film értéke nem a rendszerbírálat, hanem az emberábrázolás, e filmet nézve végképp úgy érzi, lejárt a nemzedéki világfájdalom ideje, s a nyomor többé nem intézhetõ el azzal, hogy "periférikus jelenség".

-- Talán nem nagyképûség, de elõször szólni nyilvánosság elõtt -- 1990-ben --, ezekrõl a dolgokról, nagyobb tett volt, mint most, amikor biztos, hogy mûvészileg igényesebb filmeket lehet készíteni. Az akkori helyzet egy jottányit sem javult, kicsit többen vannak a hajléktalanok azóta. Ahogy Spiró megjósolta az általad idézett cikkben : "a közeljövõben a hajléktalanok arisztokráciája gyarapodni fog."

-- A rendszerváltás évében, 1989/90-ben milyen céllal csináltátok ezeket a filmeket? Mi volt az indíték ?

-- Sikoltozni kellett és kiabálni, amiért ilyesmi lehetséges, mert akkoriban nem lehetett beszélni arról, hogy többezren élnek az utcán, köztük hat hónapos csecsemõk és nyolcvan éves aggastyánok. Mi szerencsések voltunk, mert volt egy kamera és volt két-három ember, aki megpróbálta ezeket a jajkiáltásokat megörökíteni. Cigányokról, szegényekrõl, betegekrõl mentálisan sérültekrõl nyilván lehet még forgatni, de a nyomor "szenzációja" kedvéért, vagy mert nem jut más az eszünkbe, azért nem érdemes, nem szabad filmet csinálni.

-- A hajléktalanok azóta megtízszerezõdött tömegét látva nem keserít el a hiábavalóság érzése?

-- Mi most egy egészen más formáját találtuk meg annak a feladatnak, hogy a hátrányos helyzetû fiataloknak segítsünk. Már a második évfolyam cigányhallgatóit tanítjuk a Közösségi Televíziós Iskolánkban. A tanfolyamot önállóan mûködtetjük, de természetesen -- miután a stábok eszközöket is kapnak, kamerát, mikrofont, statívot -- muszáj pályáznunk. A PHARE és a Soros Alapítvány jótéteményébõl tudunk felszereléseket venni a roma diákoknak, még egy kevés ösztöndíjat is adhatunk nekik.

-- Hogyan toborozzátok a tanítványokat, mi a fölvételi követelmény?

-- Furcsa módon tavaly alig tudtunk diákokat találni, ezért szinte majdnem mindenkit fölvettünk. 15 fõs létszámmal indítjuk az osztályokat, az idén már harmincan jelentkeztek. Tíz napos intenzív oktatás során adunk "egy-egy cseppet a tengerbõl": személyiségi jogot, cigány történelmet, elõadást hallgatnak közszolgálatiságról, valamint filmes, elméleti és gyakorlati ismereteket sajátítanak el a hallgatók. A kurzus végén kisebb csoportokban vizsgafilmeket készítenek a gyerekek, maguk választva témát, forgatnak, szerkesztenek, vágnak. Ezután válnak igazi tanítványokká, hiszen ekkor adunk kamerát a kezükbe, hogy önállóan filmezhessenek. Egy hallgatónk, Rostás Mária, például hajléktalan leszbikusokról csinált filmet. Ha megfeszülsz, akkor sem tudod azt kérdezni, amit õ kérdez. Ehhez a közeghez, mi, akik nem élünk benne, a büdös életben nem tudunk ilyen mélységben és ilyen közvetlenséggel hozzáférni. Mert törvényszerû a félelem, az idegenkedés: te vagy a "fehér filmes", õ pedig a "cigány leszbikus". Ez a cigány lány hasonló élethelyzetbõl jön, ugyanúgy nincsenek szülei, mint azoknak, akik ott húzzák meg magukat a hajléktalan menhelyen. Mi, akik szociológusi attitûddel filmezünk, ezt a közvetlenséget sohasem tudjuk elérni. Mondok egy másik példát, mostanában nagyon nagy divat lett a "roma rep". A Fekete Vonat nevû együttesnek tulajdonképpen úgy kezdõdött a videós karrierje, hogy az egyik hallgatónk ezt hozta vizsgaanyagként. Hát honnan tudnám én, hogy létezik " roma rep"?

Rostás Mari csinált egy másik filmet is, egy aluljáróban zenélõ vak zongoristáról forgatta. A férfi még aznap meghívta a lakásába, és kiderült, hogy egy látó ember is lakik ott, aki abból él, hogy a vak zongorista, cserébe a kísérgetésért és a védelemért, összezongorázza neki is a betevõt. A kislány valósággal beépült ebbe a családba, lefilmezte, ahogyan fõznek, esznek, mosnak, és közben a kamera elõtt kibomlott az az intim, világtól elzárt belsõ világ, amely a szokásos filmezés közben óhatatlanul titokban maradt volna. Nagyon drámai film lett. Én nem tudok így "beépülni", hasonló megtiportság kell ahhoz, hogy az ember így tudjon filmet csinálni.

-- Tartható-e az a legenda, hogy bizonyos távolságtartás kell ahhoz, hogy az "objektív" õszinte legyen?

-- Nem, nem, nem kell annyira objektívnek lenni. A tudományos kutatás legyen objektív, de a dokumentumfilm lehet szubjektív.

-- Mi értelme van dokumentálni a szegénységet? Volt-e, van-e kapcsolatotok olyan vezetõ közgazdásszal, politikussal, akik felhasználják a ti tapasztalataitokat, a megörökített nyomort.

-- Én nem hiszek abban, hogy egy dokumentumfilmnek politikai haszna lehet. Utoljára a Dunagate-ügyrõl szóló filmünk változtatott valamit a politikán, s mert kiderültek a lehallgatások, lemondott a belügyminiszter. Az utóbbi évek legnagyobb dokumentum filmjének Almási Tamás Ózd-sorozatát tartom. Hogyha valami szól a rendszerváltásról, akkor ez kristálytisztán arról szól. Letagadhatatlan bizonyíték.

A dokumentumfilmeknek nincs közvetlen hasznuk, azt az "elméleti" hasznot hozzák, hogy egy fontos esemény képe föl van véve és bármikor elõvehetõ, és megmutatható. A profi filmesek mellett mind nagyobb az amatõr dokumentátorok szerepe, ahol a videózás a "civil" szféra részévé válik, mindennapi bátorság dolga lesz, ott nehezebb titokban tartani, eltussolni a disznóságokat. Remélem, lesz egyszer egy mozgóképes világkönyvtár, ahol az amatõr film és a profi munka "egy csapatban van". Ennek nem politikai, hanem úgy gondolom, eszmei értéke lesz.

-- Tavaly a televízióban levetítették az Ottiliát és A Revizort, de egyéb filmjeitek nem fértek bele a mûsorszerkesztés kereteibe.

-- Jávor István, Upor Péter kollégáim és én sem tudnék megfelelni annak a fajta dokumentumfilmkészítésnek, amelynek legfõbb célja, hogy reklámot szerezzen, hirdetõket vonzzon. Már csak életkorunk, neveltetésünk miatt is alkalmatlanok vagyunk a magamutogatós dokumentum-, vagy riportfilmkészítésre. Nem a mi stílusunk, hogy így vezessünk föl egy témát: "itt állok a prérin, ami most következik, ilyet még úgy se láttak soha a kedves nézõk".

-- Hosszú ideig a magyar Hírlap Oktatási Stúdiójában tanítottatok dokumentumfilmezést.

-- Az ismeretek jó része nem adható át gyorstalpaló képzésben. Az én elvárásom a dokumentumfilmestõl, hogy ismerje azt a társadalmat, ahol él és filmet forgat. Miután szociológiát is végeztem, támadt az az ötletem, hogy az ELTE Szociológiai Intézetével közösen kellene indítani egy kétéves dokumentumfilmes kurzust. Salamon Andrással és Almási Tamással tanítjuk a dokumentumfilmezést. Emellett filmtörténetet, televíziós technikát, televíziós újságírást, operatõri ismereteket is elsajátítanak. A Szociológiai Intézet tanárai pedig szociológia-történetet, társadalomkutatást, tömegkommunikációt oktatnak.

-- A változtatni akarás szándéka lehet a motiváció az ELTE-n tanuló, nem a legszegényebb rétegbõl kikerülõ tanítványaitoknál?

-- Nem hiszem, hogy ez szegénység vagy jólét kérdése. Ebben az osztályban is vannak olyanok, akik egyáltalán nem gazdag szülõk csemetéi, de a problémásabb környezetbõl jövõk érzékenyebbek ...Mi itt persze egy mesterséget akarunk megtanítani nekik. Én nem azért csináltam meg ezt az iskolát, hogy mondhassam, "hû, az ELTE-n van egy ilyen suli", hanem azt szeretném, ha több alázattal készülnének a dokumentumfilmek, mint ahogy azt a kereskedelmi adók mûsoraiban látjuk. Ha születik öt-tíz más szemléletû dokumentumfilmes, vagy fennmarad az a fajta társadalmi problémákra érzékeny dokumentumfilmezés, amely annak idején a BBS-vonulattal kezdõdött, ha tovább tudjuk adni, amit errõl tudunk, akkor az nagy eredmény lesz.

--A dokumentumoknak valahogy mégiscsak el kellene jutni a közönséghez, ha a megörökített világ archívumokban porosodik, akkor miben bízhat a Fekete Doboz? Érdemes volt-e, érdemes-e mûködnie?

- Csak abban bízhatunk, amiért levéltárak és archívumok vannak... Ha sikerül egyáltalán megmenteni a videószalagokat, biztosan lesznek érdeklõdõk, akik majd megkérdezik, hogy volt ez és ez a nyolcvanas és a kilencvenes évek Magyarországán? Mert ha Almási nem csinálja meg az Ózdot, akkor néhány évtized múlva Ózdról már senki nem fog tudni semmit, ha a rendszerváltás dokumentumai nem volnának meg az archívumunkban -- dicsekvés nélkül mondom, egy jelentõs része nálunk van --, akkor mindenki úgy írhatná át a történelmet, ahogyan kedve és érdeke tartja.

-- Amikor dokumentumfilmesként a megalázottak és a megszomorítottak mellé állsz, mi hajt, reméled, hogy jobbra fordulhat a sorsuk? Vagy ez túl patetikus így?

-- Mindenki vágyik arra, hogy valami maradjon utána -- hiúság vagy sem, így van... Ezt a kiszabott idõtartamot megpróbálja az ember hasznosan eltölteni. Én már tizenvalahány éve csak azt csinálom, amirõl úgy gondolom, hogy nekem jó, másoknak pedig legalábbis nem árt.