Sándor Tibor: Õrségváltás után
A Turul árnyéka
Gelencsér Gábor

1938-44 között a magyar filmpolitika a zsidótörvények legbuzgóbb végrehajtói közé tartozott.

Címe sugallata ellenére az Õrségváltás után nem annyira folytatása, mint inkább kiegészítése Sándor Tibor korábbi tanulmányának. Az 1992-ben megjelent Õrségváltás a harmincas-negyvenes évek magyarországi filmpolitikáját írta le, a szélsõjobboldal hatalomátvételét, a zsidók kiszorítását a filmszakmából. Az eszme- és filmtörténeti tanulmány, valamint két reprezentatív film elemzése mellett abban a munkában a szélsõjobboldal és a velük szemben elhelyezkedõ szellemi erõk, elsõsorban a magányosan fellépõ Zsolnai László publicisztikájának gyûjteménye kapott helyet. A mostani kötet az 1938-39-es korszakváltástól, a Színház- és Filmmûvészeti Kamara megalapításától követi nyomon a filmpolitika eseményeit egészen 1944 végéig, a nyilas hatalomátvételig, illetve a szovjet csapatok megjelenéséig.

Tudjuk, nem létezik egyetlen szempontú filmtörténetírás; az utókor hol az esztétikai, hol a szerzõi, hol az intézménytörténeti, hol a gazdasági, hol a történelmi-politikai szempontokat erõsíti fel. A filmmûvészet sajátossága éppen abban a különös érzékenységben rejlik, ahogy a legéteribb mûvészi megoldás is magán viseli egy kor, egy társadalom, egy intézményrendszer vagy éppen egy technikai újítás nyomát. Az érzékenység persze értelmezhetõ függõségként is; a filmtörténet mindenesetre arról tanúskodik, hogy a filmmûvészet sokat köszönhet ciklikusan ismétlõdõ "szabadságharcainak". A harmincas-negyvenes évek a magyar film számára nem adta meg a szabad kifejezés jogát, az alkotók szabadságharca 1939-tõl létharccá fajult. A Turul Szövetség, a nyilasok, továbbá az egyre határozottabban jobbra tolódó kormányzati erõk soha nem látott brutalitással zúzták szét a filmgyártást mind mûvészi, mind ipari szempontból. A zsidó filmesek kiszorítását szorgalmazó, majd megvalósító "õrségváltás" a film természetébõl következõ többé-kevésbé megkerülhetetlen társadalmi-gazdasági függõségen messze túllépve, közvetlen politikai kiszolgáltatottsághoz vezetett. Az 1938-1944 közötti idõszak filmtörténete ily módon a politika-, illetve az eszmetörténeti szempontokat erõsíti fel; a korszak mûvészetellenessége és a háborús konjunktúrának köszönhetõ pillanatnyi gazdasági fellendülés egyaránt ebbõl a nézõpontból értelmezhetõ. A zsidótörvények érvényesítésében a filmpolitika élen járt. A kutatás legdöbbenetesebb megállapítása a könyv bevezetõjében olvasható: "Minden 1944. október 15. elõtti, a filmipart érintõ változás, terv a zsidókérdés megoldását célozta. Paradox módon a nyilas hatalomátvétel volt az egyetlen és egyben utolsó 'rendszerváltás' a magyar filmgyártás 1938 és 1945 közötti történetében, amelynek már semmi köze sem volt a filmszakmában jelentkezõ zsidókérdés megoldásához. Mire õk hatalomra kerültek, ez a probléma már megoldódott."

Filmtörténeti gondolkodásunkban ritka a Sándor Tiboréhoz hasonló történészi igényesség, ugyanakkor szerencsére ritka az olyan filmtörténeti korszak is, amely a folyamatok leírásában ennyire felerõsíti az eszme-, és politikatörténeti szempontot (a harmincas-negyvenes évek fordulójához csak a szélsõjobb és a szélsõbal ideologikus észjárásának közösségét e téren is igazoló sematizmus mérhetõ). Sándor Tibor az Õrségváltás után címû kötetben, szigorúan ragaszkodva az események idõrendjéhez, pontról pontra leírja a különféle politikai döntéseket, majd a korabeli dokumentumok -- illetve a dokumentumok hiányossága miatt a korabeli sajtó -- alapján bemutatja a döntések hatását. A történészi attitûd hiteles forrásokhoz igyekszik hozzáférni, s azokat minél tárgyszerûbben próbálja kommentálni. A dokumentumok, illetve azok hiányában a korabeli sajtóból vett szemelvények -- fõképp a Filmkamara lapjában, a Magyar Filmben megjelenõ, egyre szélsõségesebb "mûvészi irányelvek" -- önmagukért beszélnek. A szövegközlések és a kommentárok -- anélkül, hogy a szerzõ mélyebb elemzésekbe vagy az összefüggések feltárásába bocsátkozna -- önmagukban is képesek érzékeltetni a törvények és vezércikkek hátterében kirajzolódó valódi érdekeket, az egyes szereplõk személyes vonásait, az események tragikus vagy éppen groteszk fordulatait. Bánky Viktor alakja, és a rendezésében készült Szeretõ fia, Péter címû film betiltásának története például jól reprezentálja a korszak ellentmondásait. Hasonlóan figyelemre méltó, a konkrét történelmi helyzeten túlmutató jelenség a propagandafilmek -- az ún. "problémafilmek" -- 1943-as leállítása is. A társadalmi feszültségek kirobbanásától tartó hatalom jobbnak -- és fõképp biztonságosabbnak -- látta a szórakoztató filmek készítését, és ezzel -- micsoda pofon az õrségváltóknak -- a saját ideológiáját hirdetõ filmeket hozta lehetetlen helyzetbe. Egy sor ehhez hasonló, további kutatásra, elemzésre is érdemes jelenségre nyit kaput a korszak tárgyilagos krónikása.

A tárgyszerûség szakmai kritériuma mellett azonban a szerzõ módszerének van egy rejtettebb üzenete is. A kirekesztés irracionális ideológiája, a vezércikkek és szónoklatok gubancos retorikája nem valamiféle "ellen-ideológiával", hanem egyszerûen a tényekkel szembesül. Nem kell retorikus igazságot szolgáltatni az "õrségváltókkal" szemben, amikor a lehetõ legpragmatikusabb érvek is leleplezik õket. Nem szükséges az általuk sugallt vagy éppen harsogott ideológiát követõ filmek mûvészi mérlegelésével bajlódni, hiszen a könyvben közölt dokumentumok alapján világos, hogy a zavaros, kirekesztõ eszmék valódi célja nem a "nemzeti szellemû mûvészi filmek gyártása", hanem a filmipar kisajátítása volt. Szellemi és anyagi muníció híján azonban a hangzatos szólamok csak a magyar filmmûvészet és filmipar tönkretételéhez vezethettek.

Sándor Tibor: Õrségváltás után (Zsidókérdés és filmpolitika 1938-1944). Magyar Filmintézet, 1997.