A szerelem örök és átkozott gyötrelem, újat mondani róla szinte képtelenség. Danny Boyle állt a kihívás elébe.

Marilyn Monroe enyhén szalonspicces, felemeli a kagylót, tárcsáz, ismeri a közvetlen számot: halló, szól a kagylóba egy férfi, a tiéd, John, a tiéd, gyerekünk lesz, lihegi zaklatottan a bálvány. Az elnök megszakítja a hívást, telik az idõ, a festettszõke ciklon sutyiban világra hozza a kislányt, majd távozik az élõk sorából, Kennedy követi, lappang a titok, felcseperedik a zabibébi és fényes pályát fut be, hazája londoni nagykövete lesz, de még az is megeshet, hogy náci csempészkincs nyomára bukkan a késõbbiekben.

Ez egy készülõ, papírkötésû, tucat-regény szüzséje, amit egy ambíciózus takarítófiú ötölt ki.

A deltás milliárdosleány unottan tempózik a feszített tükrû medencében, bicebóca lakáj érkezik ezüsttálcával a partra, a tálcán alma és csõretöltött, csontmarkolatú revolver, a csoszogi feje búbjára helyezi a jonatánt, a fürdõdresszes amazon céloz, hunyorít, és Tell Vilmost meghazudtoló nyugalommal durrantja szanaszét a gyümölcsöt a verõfényes napsütésben.

Mondjuk, úgy alakul, hogy muszájból és a véletlenek szerencsétlen egybeesése folytán egyik pillanatról a másikra emberrabló lesz belõled, túszt szedsz és váltságdíjat követelsz, csak fogalmad sincs, hogyan kell ezt az egészet csinálni, és akkor szorult helyzetedben kihez fordulsz, na kihez, hát persze hogy egyetlen társadhoz a bajban, az áldozatodhoz, aki, micsoda mázli, jártasabb nálad ezen a téren, mert nem elõször fordul elõ vele, hogy anyagi ellenszolgáltatás reményében erõszakkal elhurcolják. Onnantól tehát felcserélõdnek a szerepek, a mestered lesz, oktat és tanít, önti beléd a lelket, tippeket ad, hogyan legyél kemény, durva és célratörõ. Amíg lányregényt olvasgatsz a titkos menedékkalyiba tornácán, õ fát vág a fõzéshez, ha potom kétszázezer dollárban szabnád meg a váltság díját, õ hétszámjegyûre srófolja az összeget, és mikor egy klerikomilitáns, kõbunkó hegyilakó irdatlan mordállyal a kezében azt kezdi firtatni, hogy mi járatban vagy ott, ahol a madár se, õ neglizsében elõsurran, puha kacsóját kézcsókra nyújtja, és egy frenetikus hazugsággal kivág titeket a csávából...

Fokozzam? Fokozom.

Woody Allen az egyik kevésbé fontos filmjében bevetésre váró spermiumot alakított, a sápadt manócsapat fakó hólyagfalak között várta a riadót, amikor menniük kell, bele a sötét, fenyegetõ semmibe. Az élet sója nyitójelenete szakasztott ilyen képtelen és fehér, csak itt a vakító kosztümökben angyali lelkek teszik a dolgukat, a helyszín pedig, prosztata helyett, a verõfényárban úszó mennyország.

Gábriel, az éteri hivatal ügyvezetõ igazgatója felsõbb utasításra két isteni diverzánst küld az emberek közé, erõsítenék újjá a köteléket férfi és nõ közt és mentenék meg a szerelmet ezáltal, amely, a jelentések szerint, kiveszõben van a világból. A paradicsomi hierarchiában nincs apelláta -- a küldetés tétje a retúrjegy: amennyiben a fekete fickó és fehérbõrû nõ nem jár sikerrel, a mennyek kapui zárva maradnak elõttük, a földi számûzetés életfogytiglan szól.

Danny Boyle, a Sekély sírhant és a Trainspotting rendezõje Amerikában Amerikáról akarta forgatni harmadik filmjét, amelyhez, felteszem, szabad kezet kapott, csak így képzelhetõ el ugyanis, hogy ezt a romantikus vígjátékot elfogadta a produceri iroda.

Mert akkora marhaság.

El sem tudom képzelni, mi keltette fel Boyle érdeklõdését ebben a történetben. Talán az, hogy féktelenül randalírozhatott végig egy egészestés történeten, mivel a narráció neobarokkos felütésével a fantázia varázslatos tartományába tolta el a mesét, ahol pedig mindent szabad, ahol minden ér.

Ha egy fordulatos cselekményben húsból vérzõ angyalok játsszák el a sors szerepét, ráadásul az egész a bõrükre megy, akkor az alkotóknak nem sokat kell törõdniük epikai hiteleséggel, nem szorítják õket mûfaji szabályok, a tündérmesebeli alakok és lidércek cselekedetei halálnyugodtan maradhatnak indokolatlanok és a figurák árnyalatlanok, a mondvacsinált konfliktusokra megoldást jelenthet bármilyen légbõlkapott banalitás, az egyetlen követelmény, hogy a tisztelt nézõ a pénzéért el legyen szórakoztatva.

Az élet sója ezt a feladatot nagyjában teljesíti is, ami elsõsorban sötét, európai tónusú, abszurdba hajló humorának köszönhetõ. Mert a humor setét és erõszakos világunkban majd’ mindenre felmentést ad, nem hiszem például, hogy egy esetleges december végi televíziós vetítés ellen tiltakozna a Vatikán, jóllehet, pofátlanul profán és pimaszul antropomorf film ez. Humoros, ahogy Boyle parodizál, karikíroz és a végletekig túloz amerikai filmekbõl mindenki által ismert helyzeteket, képsorokat, beszéd- és viselkedésmódokat, ahogy idézõjelbe tesz és kurzivál minden sematikussá silányított érzést, elvet, szenvedélyt.

A Holly Hunter alakította speciális ügynöknõ például dögös, rátarti ringyó, káromkodik és lövöldöz, egy ízben például, akár valami B-kategóriás zombie-filmben, több sebbõl vérezve, kezében pisztollyal, arcán sátáni vigyorral kapaszkodik fel a sebesen száguldó kocsi motorházának tetejére, kanyarog az út, közeleg a szakadék, kiugranak a fiatalok, lassítva zuhan az autó a szerelmesek útját sajátosan egyengetõ angyalkával egyetemben, akit egy szikla a tonnányi fémkasznira kasíroz, itt a vége, fuss el véle, olvasunk az oromról megkönnyebbülten és szörnyülködve bámuló fiatalok gondolataiban, aztán egy frászt, láss csudát, parányit megmoccan a zúzott, véres nõi hüvelyk...

Máshogy mûködik a humor, amikor egy vidéki country klubban karaokézva az ál-rocksztár száma alatt a segghülye helyi erõkön, ugató rockereken és zakkant, makogi kovbojokon pásztáz a kamera, másért találjuk komikusnak, amikor a hecc-Bonnie és a kényszer-Clyde bankrablás közben cívódni kezd, és más okból vigyorgunk Ewan McGregor konzekvens naivitásán, hogy mekkora egy balek.

Ez a szabadosság, a képzelet zabolátlan játéka rendhagyó, szokatlanul eklektikus formai megoldásokat eredményez. Az inkognitóban mézeshetezõ "Richie Vandellót" az ivóban színpadra szólítják, mit van mit tenni, mikrofont kap a kezébe, és a sugómonitort fixírozva hamiskásan belevág egy örökzöld slágerbe, az elõadásba bekapcsolódik a kedvese, ketten skáláznak, majd egy vágókép után talpig glancban látjuk már õket, kifogástalan a smink, perfekt a frizura, szmokingban és flitteres ruhában csúszkálnak a bárpulton a musical-koreográfia bepróbált szabályai szerint, álom, álom, édes álom, fel is riad a fiú és mosolyogva közli a lánnyal, hogy valami tévéshow-ban szerepelt, ilyet már láttunk. De olyat korábban sosem, hogy amikor valakit telibetrafál ámor nyila, akkor az egy tíz másodperces rajzfilmes vis-betétként megjelenik a vásznon, hogy a történet hepiendinges vége a szereplõk utóéletével agyaganimáció formájában végigpereg a soundtrack záróakkordjai alatt, és hogy a sztori kulcsjeleneteibõl összeállított emlékeztetõ trailer, amely filmelõzetesként is vetíthetõ, egy hatalmas, osztottrácsos kivetítõn pereg, miközben a révbe jutott szerelmesek arccal a nézõ felé a sorsszerûségrõl és a véletlen természetérõl fejtik ki gondolataikat...

Ebben a kakofón, hányaveti katyvaszban az isten se ismeri ki magát, gondolhatnánk, de persze tévednénk, mert ha valaki, akkor õ igen: némi ráhatásra temérdek teendõje mellett idõt szakít rá, hogy besegítsen közkatonáinak és elrendezze az emberi játszmákat. Neki köszönhetõ, ha a nézõ a filmidõ múlásával a különöst és lehetetlent tényként kezdi kezelni, és magától értetõdõnek veszi, amikor ebben a csöppet sem normális életben megtörténik a csoda.

Csodák márpedig vannak, a csodákban hinni kell.

A saját jól felfogott érdekünk. Nekünk legyen mondva.

AZ ÉLET SÓJA (A Life Less Ordinary) -- angol-amerikai, 1997. Rendezte: Danny Boyle. Írta: John Hodge. Kép: Brian Tufano. Zene: David Arnold. Szereplõk: Ewan McGregor (Robert), Cameron Diaz (Celine), Holly Hunter (O'Reilly), Delroy Lindo (Jackson). Gyártó: Life Less Limited/Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 102 perc.