Titanic-feeling kontra függetlenek. Rod McCall szerény jéghegye a diadalmas hollywoodi világszabvány ellen.

A múlt század mostanában már a XX. A Nagy Egység európai elképzelései leszerepeltek, az Újvilágon a sor, az õ szentháromságán, a glóbusz mindinkább az A-, B- és C-movie jegyében igyekszik a cél felé. Ha sikerül elérni, hogy a rentábilis filmek már mind besorolhatók legyenek -- hulljon a víziók férgese --, nincs már messze ama nap sem, hogy az emberi életek összessége is e háromkategóriás rendszerhez egyszerûsödjék. Az X-filmeknek, az X- és Y-életeknek el kell tûnniük. A Tarantino-hullám, ez az ármányosan álcázott X-offenzíva integrálható lesz, már ma is látszik.

A Titanic-kal és e grandiózus filmlétesítmény boss-ainak harcos kiállásával (a sajtóvisszhang bizonyos zöngéje ellenében) íme, elõkészült az ultraindusztriális világfilmek korszaka. Az a fényes kor, amelyben a mega-költséggel készült produkciók, idõvel pedig a szerényebbek is, törvényi védettséget élveznek majd mindazon nyilvános reflexióktól, amelyek nem reklámjellegûek. (A kulcsszó: "hitelrontás".) Mert, míg bármely nyelvközösség irodalmi élete elsorvadna irodalmárok nélkül, Hollywoodot egyáltalán nem fenyegetné pusztulás, ha hirtelen eltûnnének azok a filmészeti szerzõk, akik holmi értékkülönbségeken lovagolnak. A világmozi-makerek, szemben a költõkkel, nem kényszerülnek akármeddig eltûrni a kényelmetlenséget, amit a kritikai publikációk pisla földi léte jelent. Egyszercsak kordonba ütköznek majd az akadékoskodó firkászok, és az összes nyavalyás vartyogó meg javíthatatlan konkolyhintõ be lesz szorítva az óceánba, az Internet-anonimitás sivatag-szabadságába, erõlködjön ott tovább, ha marad kedve.

Nem vitás tehát, hogy szédítõ eredmények születnek, hatalmas vívmányok vannak kilátásban. Másfelõl viszont az aknamunka sem lankadt el. Tekintsük például a Sundance-fesztiválon hírt szerzett Hárman hozzák a halált címre átkeresztelt pikareszk kalandfilmet. Itthoni forgalmazása talán jóhiszemû lépés, végtére is egy odaát gyártott road movie-ról van szó, szökött fegyencek kincskeresõ ámokfutása zajlik benne: népünk becsüli, igényli az ilyen alkotást. De konkrét átvételekor hiányzott az éberség. Éber szem felismerte volna a csalást, az akciómozi-firmával való cinikus visszaélést, a termék alkalmasságát a zavarkeltésre, a fiatalság kótyagosabb részének eszmei félrevezetésére. A Hárman... nem érdemel hatósági védelmet a sajtó ellenében, mert producere -- egy követ fújva a rendezõvel, vagy erélytelenségbõl fakadóan -- semmibevette a demokratikus többség preferenciáit. A Titanic-osok harca éppen hogy nem az ilyen kollégákért folyik.

Ha egy road movie börtönszökevényeket szerepeltet, úgy a mûnek fegyházi képsorokkal helyes kezdõdnie. A rabok kitörését minden szemléleti imbolygástól mentesen, vas-meggyõzõdésû dekorativista felfogásban kell bemutatni. Ami a dialógusokat illeti, nem elég csupán a feszességre ügyelni, a szépmûtani tökélyhez elengedhetetlen, hogy a hangzó szövegek csakis válogatott érdes élcekbõl szervezõdjenek, a törõdött nép álmait, vágyait juttatva kifejezésre a mozgóképi mûvészet eszközeivel. Máskülönben -- vagyis ha a bûnözõk már az elsõ képeken szökött állapotban jelennek meg, összevissza tántorogva és hablatyolva -- rögtön a szabotázs alapos gyanúja merül fel napjainkban, amikor fokozott az amerikai filmesek globális felelõssége. Nem az elsõ rendezése ez Rod McCallnak, amelyben valamilyen kétségbeesett vigadozásra, erre-amarra nyíló ambivalenciákra igyekszik hangolni a nézõt, ahelyett hogy (nagy respektussal a bûnözõk és rendõrök iránt) az élet kemény strukturáltságát ábrázolná, mesével beoltva, edzve az arra hajlamosabbak agresszív kedvét és levezetve a gyengékét, amint a rend azt megkívánja.

Azért az itt mûködõ X-méregfog szerencsére nem különösebben tartalmas. A sztori, a motívum-kompozíció, a dialógusok sokkal kevesebbet nyújtanak a színészeknek, mint viszont. A Hárman hozzák a halált mondhatni konvencionális vonása a színész efféle túlterhelése. Kissé konkáv darab, ritkán mutat feltörõ és formába rántódó minõséget, anyaga többnyire inkább elõhúzogatott, úgy ahogy összeépítgetett (eltérõen a Tarantino- vagy akár az Araki-filmektõl). Az elsõ útigyilkosság riasztó mágikus-realista jelenet, a késõbbi alkalmak groteszkek, aztán üdén humorosak. A két záróeset azonban csupán idétlen, egyaránt híján realitásértéknek és játékosságnak, akár korábban az egyik fõszereplõ szózata fegyverrõl és hatalomról. Ha McCall e zsengéjéért sokan lelkesednének, annál jobb. Az X-mozit illetõ érzékelés elkásásodási folyamatai csak siettetik az ABC-képletû világ eljövetelét.

HÁRMAN HOZZÁK A HALÁLT (Lewis & Clark & George) -- amerikai, 1997. Rendezte és írta: Rod McCall. Kép: Michael Mayers. Zene: Ben Vaughn. Szereplõk: Salvator Xuereb (Lewis), Dan Gunther (Clark), Rose McGowan (George). Gyártó: Dan Gunther/J. Todd Harris. Forgalmazó: MOKÉP Rt. Feliratos. 84 perc.