Nincs a zombihoz fogható szörny a horrorfilm történetében. Autentikus mozgókép-monstrum, olvasott társaival ellentétben csupán kezdetleges előképei találhatók meg a rémirodalomban (mint a harmadik kívánság eredményeképp életre kelt fiú az 1902-es Majom-mancs történetben). Filmpremierje, a Fehér zombi (1932) mindössze a címszereplő legnépszerűbb előfordulási helyét, valamint magát az elnevezést köszönheti az alapműként szolgáló misztikus útikönyvnek, William Seabrook 1929-es Magic Island-jának, amelyben a szerző részletesen leírja a karibi szigetvilágban népszerű vudu-mágia hiedelemvilágát, különös tekintettel az éjféli szertartások során életre keltett halottakra. A zombi kezdettől látványrém, külsején kívül nem támaszkodhat más adottságra. Elrettentő hatása nem különleges fizikai képességekből fakad: lassú, esetlen, sebezhető figura szemben a farkasemberek, frankenstein-szörnyek übermonstrumaival. Míg az arisztokratikus vámpír karizmatikus parancsolója az éjszaka gyermekeinek, a járkáló halott a szolgák között is csak szolga, hipnotikus erejű tekintet híján nem ájulnak karjába önként a szűzek és fiatalurak. A zombi maga a megtestesült sokk-effektus, miként ezt a Val Lewton-műhely gyönyörű opuszának, a Zombit gondoztam-nak (1943) emblematikus jelenete is bizonyítja, amelyben a hősnő egy cukornád-ültetvényen láthatatlan ellenség elől menekülve találja magát váratlanul szembe a gonosz vudumágus egyik kidülledt szemű rabszolgájával. Míg egy farkasember vagy vámpír a folytonos feszültséggel fárasztja ki áldozatát, nézőjét egyaránt, a zombi borzasztó külsejével megriaszt, majd csupán arra képes, hogy ezt a hatást újra és újra megismételje. Ennek köszönheti másik sajátosságát: ritkán jár egyedül, sok kell belőle, hogy benépesítsen minden nyílászárót, folyosókanyart, mígnem a szüntelenül ismétlődő rettenet végül sarokba szorítja a menekülőt.