„Kiváló westernt lehetne itt csinálni!” – Sergio Corbucci visszaemlékezése szerint ezt mondogatták egymásnak 1959-ben a Pompeii utolsó napjai forgatásán dolgozó ifjú olasz filmesek az andalúziai pusztaságban. – „Ezek a fantasztikus kanyonok, ez a sivatagi táj épp olyan volt, mint Mexikó vagy Texas, vagy legalábbis amilyennek mi képzeltük őket.”
A társaság tagjai: Corbucci, a másodstáb rendezője; Sergio Leone, a Mario Bonnard betegsége miatt rendezővé előlépő asszisztens; Duccio Tessari második rendezőasszisztens; Enzo Barboni és Franco Giraldi, a másodstáb operatőrei ekkor még legfeljebb álmaikban képzelték, hogy hamarosan egy ekkor még nem létező alműfaj halhatatlan érdemű alkotóiként fogják őket számon tartani. Ők öten több mint harminc olasz, avagy spagetti-westernt fognak rendezni a következő évtizedben. A dél-spanyolországi sivatagot, közelebbről Almeriát mégsem ők fedezték fel a western számára. A spanyol Joaquín Romero Marchent az ötvenes évek közepe óta készítette itt Zorro-filmjeit, amelyek díszletei később az olaszok számára igencsak kapóra jöttek.
1960 körül azonban még tartott a kardos-szandálos filmek, azaz a peplumok divatja. Hollywood az ötvenes évek elejétől (a Quo vadis?-tól a Ben-Hurig) folyamatosan ellátta munkával a római Cinecittá személyzetét, akik egy füst alatt, alacsony költségvetéssel, egy-egy levitézlett amerikai testépítővel a főszerepben, a maguk (ál)mitológiai kalandfilmjeit is gyártogatták két ókori szuperprodukció között. Amikor azonban a közönség kezdett közömbössé válni a monumentális történelmi filmek iránt, az amerikai tőke pánikszerűen kivonult. Maradt a munkaerő és az eszközpark, de nem volt műfaj, amire rászabadítsák őket.