A skót és brit filmművészet manapság jobbára csak egy szűk mozibolond réteg előtt ismert, ám az ötvenes–hatvanas években még széles körben tisztelt rendezője Alexander Mackendrick, akit kivételes stílusérzéke és a legkülönbözőbb műfajok (vígjáték, szatíra, noir, kalózfilm) iránti hiperszenzitivitása emelt az élvonalba. Stílus- és műfajérzékenység: Mackendrick művei ezen együtthatók miatt tarthatnának számot posztmodern napjaink mozilátogatóinak érdeklődésére, ám – tudjuk – a korszellem nem kedvez a klasszikusoknak, a remixkultúra inkább az újrafeldolgozásokat kedveli.
Voltaképp nincs abban semmi meglepő, hogy az újabban a hollywoodi gigastúdiók felé kacsintgató – de, mint független karrierjük során, úgy mostanában is műfajjátékokban gondolkozó – Coen fivérek elővettek egy Mackendrick-klasszikust, és leforgatták annak remake-jét. A betörő az albérlőm egy poros déli városkába helyezett cselekményének centrumában egy naiv és jóhiszemű idős hölgy, és a hozzá bérlőnek bejelentkező szélhámos professzor áll. Utóbbi négy főből álló csapatot verbuvál maga köré azzal, hogy a házinéni pincéjéből alagutat fúrva fossza ki a közeli kaszinót. A kis kompánia tagjai templomi zenészeknek adják ki magukat, és levonulnak a pincébe, hogy – úgymond – ott készüljenek fel egy koncertre. A problémák akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy professzorunk munkatársai kivétel nélkül kretének, emellett lassan az is világossá lesz, a házinéni korántsem olyan ostoba, mint kezdetben látszott.
A betörő az albérlőm nem furmányos sztorival operál, hanem erőteljes verbálhumorra és a legváltozatosabb stílusminőségeket egymásra kopírozó dramaturgiára épít. Vérbeli fekete komédia született, amelyben percről percre változik a jelenetek tónusa, és amelynek hangulati hullámvasútján soha nem tudható, hogy éppen egy groteszk, egy szimplán mulatságos vagy netán egy velőtrázóan félelmetes szekvencia következik-e. A mese élvezeti értékét növeli, hogy a benne felléptetett fura figurák beszédmodorának különbözőségét a magyar fordító (a több tucat film mellett a Harry Potter-könyvek honi változatát jegyző Tóth Tamás Boldizsár) bravúrosan adja vissza, és a legfinomabb stiláris nüanszokat is hűen, sőt néhol az eredetinél is szellemesebben tolmácsolja.
Azonban bármilyen mulattató is sokszor, A betörő az albérlőm nem emelkedik a Coen fivérek szerzői munkáinak színvonalára. Az alkotók több kompromisszumra is kényszerültek – ezek közül a film vége felé felbugyborékoló altáji gegek a legmegrázóbbak –, művük azonban elvtelen módon levezényelt bérmunkának sem tekinthető. Félúton áll a tisztes, ám jellegtelen iparosmunkák és a sajátos látásmódú szerzői mozik között, és ez – lévén a ragyogó Coenekről van szó – épp annyira dicséretes, mint amennyire elszomorító.

Némi fanyalgással mondom: ott tartunk, hogy se közel, se távol egy ehhez foghatóan tisztességes, érzéssel szórakoztató mozifilm. Úgy irigylem a dán filmgyártást, ahogy csak kis ország irigyelhet valamit egy másik kis országtól, momentán azt a magabiztosságot, amivel a dánok immár napirendre térve a Dogma egyszeri nagy pukkanása felett, megtanultak tisztességes közönségfilmeket, színvonalas giccset, édesbús romantikus vígjátékot készíteni. Lone Scherfig rendezőnő csúcsformában van. Úgy szórakoztat, hogy közben nem megy le kutyába, és a néző is emberi méltóságával távozhat a moziból. Ha nem lenne nyilvánvaló: ez nem csekély érdem, a rideg valóság és a szivárványos mese fogyasztható kevercséhez csak kevesen értenek, ez a rendezőnő viszont igen. Legfrissebb dramédiáján persze ott találhatunk fogást, ahol csak kedvünk tartja: főhőse, Wilbur sportszerűen kísérletezik az öngyilkossággal, ami, mármint a kis híján tragédiával végződő kísérletek, mintha csak egy bohém figura bolondos rögeszméjének megnyilvánulásai volnának. Aztán ott van a mindent megbocsátó, buddha-nyugalmú, a racionalitást megtestesítő báty, a testvéri szeretet és önfeláldozás szobra, romantikus szálként pedig a maga szigetországi módján bájos, kislányát egyedül nevelgető, szánni való tündérke. Na meg a családi örökség, a sarki könyvesbolt, ez a családi összetartozást szimbolizáló ódon fészek, az idétlenül vicces korházi alkalmazottak, a lágy hóesés, szerelem és tragédia, effélék. Rejtély, hogy hogyan lehet mindebből jól kijönni, az ilyen tanácstalan pillanatokban jönnek kapóra az olyan biztos magyarázatok, mint a pontos arányérzék, a biztos ízlés és a megnyerő színészi játék. Látszólag nincs titok, a recept ott virít a filmvásznon, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Bárcsak így lenne!

Carl Franklin szereti a kisvárosi jó-rossz zsarukat, akiknek nem csupán a bűnözöktől, de maguktól is meg kell védeniük a vidéki állampolgárokat. Igaz, a helyszín itt nem egy fülledt és romos déli porfészek, mint az Egy rossz lépésben, hanem egy nett kis kaliforniai strandtelepülés (jóval Isten háta előtt), ahol a szimpatikus Whitlock mintarendőr (Denzel Washington) bermudagatyóban és pálmafás ingben vigyáz a helyiek testi-leki jólétére. A jóképű zsaru nem csupán kitüntetést kap, de emellett pompásan kigyúrt izomzattal, saját horgászstéggel és GPS-es személyhívóval rendelkezik, ráadásul érdekelt a kisváros mindkét jó nőjében. Bombajó feleségétől (Eva Mendes, aki kábé úgy néz ki, mint Roger nyúl neje, Jessica) éppen elfelé válik, miközben meleg csákányváltással már egy kollega (Dean Cain – volt Superman) feleségét döngeti. Érezzük, túl sok ez a jóból, és valóban, ki is derül, az új szerető rákos, csak pár hónapja van hátra, svájci gyógykezelése egy kisebb vagyonba kerülne.
Denzelben, a helység kalapácsában megszólal a lélek, és úgy dönt, barátnőmentés céljára „kölcsönveszi” a rendőrségi széfből a bizonyítékként letétbe helyezett drog-pénzt. Hamarosan azonban rá kell jönnie, hogy a grál-lovag szerep helyett a balfácánt kapta egy játékban, s nemcsak a pénz tűnt el, de egy kettős gyilkosság gyanúsítottja is lehet, ha nem találja meg időben a rosszfiúkat, időből pedig egyre kevesebb van.
Franklin jól átveri a nézőt: mikor már azt hinnénk, hogy valami melodramatikus katyvaszba rángat minket, csavar egyet a sztorin, meglöki hősét a lejtőn, és megkezdődik a végletekig kicentizett kergetőzés, amiben a hősnek a legváltozatosabb szerves és szervetlen akadályokat kell megpróbálnia még időben legyőzni (fax, printer, mobiltelefon, erkélyrács, főportás, exnej stb.).
Nagyon kellemes, jó tempójú filmről van szó, melyben ráadásul végre egy igazi, zsíros hajú és jófej alkoholista kórboncnok is van, (John Billingsley), pont olyan, amilyennek lennie kell egy kiégett hullaszabásznak (szemben a kurrens tévésorozatok mosolyba hűtött, szikés androidjaival). Emellett a kevés pénzből sokat kihozó film példa lehet a mindenkori pénzre panaszkodó rendezőknek: egy jó filmhez nincs szükség a Titanic költségvetésére, megteszi egy jó forgatókönyv is.

„Hogy áll a szerelemmel?” – szegezi a kérdést egy rámenős udvarló Marie-Dónak, aki ekkor ráébred: unja már férjével a tízévnyi házasságot, a férfi rigolyáit, mániákus bicikliőrületét, és hogy neki kell kísérőautóval követnie a pedálozások során. Otthagyja hát Bertrand-t és Antoine-nal, a nagyon is találó kérdés feltevőjével kezdene új életet – ha a levakarhatatlan férj hagyná: Bertrand-nak ugyanis jelszavává válik a címül választott mondat és ... marad. Ahelyett, hogy kiköltözne a nő lakásából, beveszi magát az egyik szobába és még egy tüdőgyulladást is összeszed, csak hogy asszonya részvétét felkeltse. De Marie-Do egyre jobban szabadulna a hazajáró lélektől. Antoine-nak, az új férfinak azonban megtetszik Bertrand viselkedése és nem átall a pártjára állni – annál is inkább, mivel forgatókönyvíróként mindennél jobban érdeklik a váratlan fordulatok...
Bizonyára mindenki emlékszik még a francia új hullám egyik alapvető darabjára, Truffaut Jules és Jimjére. Valami ehhez hasonlót, csak kicsit viccesebbet próbált összehozni Diane Kurys is – és a párhuzamot filmje egy pontján még ellentmondást nem tűrve a szánkba is rágja. De míg a nouvelle vague-nak mindene volt az eredetiség, addig a Maradok!-ban szégyen, hogy néhány jelenet mennyire elcsépelt (gondoljunk csak a ruhapróba ezerszer látott képsoraira). Ennél eredetibb azonban, hogy Kurys filmje számos ponton reflektál önmagára. Az eleve adja magát, hogy a forgatókönyvíró kedves maga írjon scriptet közös történetükről, az meg már csak hab a tortán, hogy a film végére a szereplők együtt írnak befejezést. De hiába ez a kis frivol játék, hiába a néhány igazán eltalált, kacagtató jelenet (a furcsa hármas együtt- és különélése sok ilyet tartogat, a burleszkszerű biciklibalesettől kezdve egészen a„hárman egy ágyban”-ig) – Sophie Marceau régen várt színésznői visszatérése sajnos elég felemásra sikerült.

A kelet-európai filmgyártások közül egyik sem mélyrepült olyan látványosan a kilencvenes években, mint a nagy múltú román, az utóbbi időszakban mindössze egy-két egészestés mozi született az országban évente. A válság az ezredfordulón tetőzött, a 2001-es év egyetlen (!), állami pénzből finanszírozott nagyfilmje Cristi Puiu Zseton és beton (pontosabb – bár kétségkívül kevésbé játékos – fordításban: Az áru és a pénz) című debütáló munkája.
A Duna televízió műsorán már több alkalommal szerepelt film három év késéssel és rejtélyes okokból most a magyarországi mozikba is bekerült. Némiképp érthetetlenül, bár cseppet sem érdemtelenül. Az itt-ott Spielberg Párbajára is kikacsintó, ám lényegében cselekménytelen, ellipszisekkel teli road movie hőse két fiú és egy lány, akiknek egy titokzatos tartalmú csomagot kell Constancából Bukarestbe eljuttatniuk. Útjuk során kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) kalandokat élnek át, ők viszont mintha semmit nem észlelnének a sokasodó baljós előjelekből.
A Bukarestben született, de filmes tanulmányait Genfben végző direktor inverz road movie-t készített, melynek legfeltűnőbb sajátossága, hogy a műfaji szabályokkal ellentétben a hősök jóformán semmi fejlődésen nem mennek át a kalandok közben, azaz ugyanolyan reflektálatlanok maradnak a történet végére, mint amilyenek az elején voltak. A végig kézikamerával vett film jelentős része az autó belső terében játszódik, és a kevés külsőben is csak ritkán tágul ki a horizont, ebből fakadóan a nézőt mindvégig a klausztrofóbia nyomasztó érzése kerülgeti. Való igaz, hogy ez nem felemelő élmény, viszont jó stílusérzékű rendezőre vall. Puiu érdeme továbbá az erősen atmoszférikus miliőrajz, amely olyan lehetetlen országnak mutatja Romániát, amilyen, szóval kapunk egy méretes adagot a balkáni világ virtigli szürrealisztikusságából is.

Nem egy enciklopédikus igényű filmtrilógiát tart számon a filmtörténet a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség témájának szentelt Három szín-filmektől Pasolini Élet-trilógiáján át egészen a zombilét fázisait dokumentáló Élőhalott-szentháromságig – a dán társadalom keresztmetszetének bemutatására azonban bízvást állítható, hogy ebben a formában elsőként Per Fly rendező vállalkozott. A 2001-es Pad című nyitódarab egy lecsúszott alkoholista hétköznapjain keresztül a szociális számkivetettek sorsát ábrázolta, a jövőre elkészülő záródarab a középosztály világába kalauzol, az idei Örökség pedig nem kisebb feladatot vállalt magára, mint a dán nagypolgári elit sivár életének dokumentálást. Egy ilyesfajta, nagyra törő terv számtalan kockázatot rejt magában, élen az ilyenkor szinte elkerülhetetlen olcsó moralizálással és fajsúlyos gondolatokkal; a népszerű tévésorozatokon edződött és egy bájos animációs gyerekfilmmel (Prop és Berta) büszkélkedő Fly esetében azonban inkább a kereskedelmi televíziós populizmus látszott fenyegetőbb veszélynek.
Az Örökség tökéletes érzékkel kerülte el mindkét lehetséges csapdát. Noha a családi acélvállalatot kelletlenül megöröklő fiú erkölcsi széthullásának története kiszámítható fordulataival és unalomig ismert karaktereivel (zsarnok matriarcha, ármánykodó sógor, megbízható kormányos) kényelmetlenül közel sodródik a német nagypolgári szappanoperák zátonyaihoz, hála a hivalkodó gesztusoktól mentes, csendes cselekményvezetésnek Fly családtörténetéből nem kerekedik egyfajta koppenhágai Guldenburgok öröksége. Az olcsó DV-technikának köszönhető dogmás látványvilágot rendre a legjobb pillanatban élénkíti fel egy-egy ihletett beállítás, szikáran szép kompozíció, a dán élvonalból származó színészi gárda (élen a Születésnap fekete bárányaként megismert főszereplővel) pedig olyan precízen és fegyelmezetten hozza a legdrámaibb pillanatokat is, mintha egy csapat agysebészt figyelnénk munka közben. Az Örökség hazájában számtalan díjat nyert, elnézve az art-mozik idei indokolatlanul bőséges dán kínálatát mindenképp megérdemelten – de azért remélhetőleg jövőre nem kell ugyanilyen alapossággal feltérképeznünk az ezredforduló portugál, finn, netán paraguayi élvonalát is.

Egy fiatal bevándorló csupa szerencsés kimenetelű hányattatásai Párizsban, a végén mámorban úszó esküvői hacacáréval, már ahogy annak egy klasszikus vígjátékban lennie kell. Kevésbé szokványos viszont, hogy a film forradalmian bánik finnyás társadalmaink kényes témáival: a naivan hazudozó arab bevándorlót mindenütt tárt karokkal fogadják, munkája is lesz rögvest, ahol ráadásul valós identitását is kibontakoztathatja. Chouchou (a komikus múlttal rendelkező Gad Elmaleh alakításában) nem csak homoszexuális, de travesztita is. Munkahelyein mademoiselle-ként éli az életét, amit mindenki a legnagyobb természetességgel fogad, a pszichológus munkaadótól kezdve a páciensekig, illetve Chouchou jövendőbelijének látszólag konzervatív szüleiig. Nem bánja az útját egyengető, jóságos Leon atya sem (később lazán áldását adja a homoszexuális esküvőre), és a film már-már idilli társadalmában még azt sem veti ki falai közül az egyház, akinek elfojtott szexualitása csábító Szűz Mária jelenésekben ölt testet. Nem az a vívmány, persze, hogy ezek a kérdések ilyen megközelítésben szerepelnek, hanem az, hogy maga a megközelítés nem fennen lobogtatott témája a filmnek, mintegy mellékes, magától értetődő.  
Akkor viszont miről van szó? Mert magán a történeten elég felszínesen csúszunk végig, és vígjáték helyett inkább önálló kis kabarébetétek láncolatát kapjuk. Ehhez viszont nem elég jók a humoristák, és főképp a humorszerzők. Néhány kellemes és szívet melengető jelenet mellett hemzseg a fárasztó, sokszor az ostobaság határát messze átlépő humor. Dramaturgiai szempontból ingatag lábakon áll a szerkesztés: sok kérdés sután megválaszolatlan marad, hiányoznak a hangsúlyok, zavaróak a főszál-mellékszál aránytalanságok. Ennek eredményeképpen döcög, sokhelyütt unalmas a film. Szemlátomást a rendező a főhős komikai tehetségére és a travesztita showműsor betétszámaira épített volna: az előbbi kevés, az utóbbi sok. A Chouchou nem egy jó film, de szeretni azért lehet. 

Olybá tűnik, a zombifilm reneszánszát éli -A kaptár és a 28 nappal később után most egy hetvenes évekbeli George A. Romero rendezte zombi-klasszikus remake-jében tűnnek fel az emberevő szörnyek. Míg azonban a hajdani mozi egyértelműen a műfaj paródiája volt, az újrahasznosított változat véresen komolyan veszi magát: rosszarcú, agresszív élőhalottak, tornyosuló hullahegyek, pánikba esett gyanakvó túlélők mindenfelé.
A film feszesen és határozottan izgalmasan indul -a helyi ápolónő az éjszaka közepén arra riad fel, hogy a bájos szomszéd kislány gyanútlanul szendergő férje húsából lakmározik. A férfi nem éli túl a nyaki ütőerére mért csapást, de semmi probléma, pár percen belül zombiként születik újjá, és a felesége nyomába ered. Az asszony menekülőre fogja, és csakhamar ráébred, a városban a káosz uralkodik, az elszabadult élőhalottakkal szemben csak akkor marad esélye, ha összefog a túlélőkkel.
Ezzel a filmmel ugyanaz a probléma, mint a zombifilmekkel általában -míg a mozi elején ténfergő egy-két tanácstalan zombi határozottan frászkeltő tud lenni, a katasztrófa sújtotta, kihalt város apokaliptikus víziója pedig meglehetősen nyomasztó, minél több az üveges tekintetű, húsra éhes élőhalott a vásznon, annál unalmasabbnak és fárasztóbbnak találjuk őket. 
A túlélők ebben a moziban végül egy bevásárló központban barikádozzák el magukat, ahol a katasztrófafilmekből ismerős hatalmi harc veszi kezdetét közöttük -a nagyokos, a praktikus, az érzelgős, a határozott, a zsarnoki mind szerephez jut a filmben, és természetesen a végjátékra, ha nem is egy, de csak egy pár maradhat.
A film új változata néhány aktualizációt is elszenvedett -így a túlélők várandós anyája orosz származású, kedvese pedig a politikai korrektség jegyében Pratt doki a Vészhelyzetből; a zombik a 28 nappal később-ből ismerős villámgyors fajtából származnak; és hogy a hagyománytisztelő Romero-rajongóknak is legyen min csámcsogniuk: a film befejezése a Dead-trilógia harmadik részére utal, ráadásul a rémpofák hajdani megalkotója, maga Tom Savini is feltűnik a vásznon egy kisebb szerepben.

Amerika filmipara a legkülönbözőbb tini- és diákfilmeket is ugyanúgy zsinórban köpködi ki, mint minden más műfaj termékeit. A legújabb tinisercintés, a Bajos csajok meglepően szép ívet ír le, és szórakoztatóan landol Amerika orcáján. Hiszen az önleleplezésben is élenjáró jenkik imádnak a tükör elé állni, hogy szembeköphessék magukat. A néző az unásig ismert diákmiliőbe, az amerikai mikrotársadalomba bukhat alá, amelyben kizárólag annak van hitele és súlya, ami tökéletesen hamis. A főszereplő lány, a csinos Cady zöldfülűként csöppen bele a csillogóan rút sulivilágba, merthogy 15 éves koráig Afrikában nevelkedett zoológus szülei szárnyai alatt, és csak elméletben ismeri az „erősebb győz” darwin-i alaptörvényét. De hamar feltalálja magát, és két viszonylag szimpatikus osztálytársa, Janis és Damian biztatására beépül a plasztikáknak csúfolt három csinibaba szövetségébe, amely a suliban a hierarchia csúcsát jelenti. A nősténytriumvirátus feje a hosszú, szőke hajú cica, Regina, aki a körmönfont manipulációk és gonosz praktikák bajnoka, ezenkívül divatdiktátor, és minden évben bálkirálynő. Cady feladata az lenne, hogy a klikk legbelső titkait kikutatva letaszítsa a trónról a királynőt és két udvarhölgyét, de a kísértésnek nem tud ellenállni, ô maga is udvarhölgy lesz, végül azonban az eszes tanárnő, Norbury kisasszony (az őt alakító Tina Fey írta a forgatókönyvet Rosalind Wiseman bestselleréből) ügyesen rácba szedi a nebulókat, és elkövetkezik a futószőnyeg simaságú happy end. 
El kell ismerni, hogy Mark S. Waters szatirikus vígjátéka valóban mulatságos, a dramaturgia egynémely akadozást és beragadást leszámítva olajozottan működik, a lányok a film szelleméhez híven pimaszul csinosak, ráadásul profi alakítást nyújtanak. Végül is jobb film a Bajos csajok (a Baljós csajok pocsékul hangzik, de pontosabb cím lett volna), mint például a Bret Easton Ellis regényéből készült opus, A vonzás szabályai, mivel ez utóbbi „mély” artisztikuma ellenére nem tudott kikecmeregni az önmaga által is gerjesztett nihilből.

Shrek, a böhömnagy zöld ogre egy régi Disney-rajzfilmben legfeljebb komikus mellékszereplő lehetett volna, a játékfilmekből ismert „jópofa kisember” rajzfilmre adaptált változata, akinek az a feladata, hogy esetlenségével és humoros kiszólásaival ellenpontozza a giccsbe hajló történetet. A nézők a kezdetektől imádták a vicces figurákat, már az 1937-es Hófehérkéből sem a bájos főszereplőnő, hanem a hét apró csibész lett közönségkedvenc. A Disney-stúdió egész estés rajzfilmjeiben hatvan éve nyüzsögnek a csupaszív antihősök – de mindig csak epizodistaként. Pedig ők azok, akik ontják a szállóigévé váló poénokat, és évek múlva már csak rájuk emlékszünk a történetből: A kis hableányból a rákra, az Aladdinból a dzsinnre, az Oroszlánkirályból pedig a varacskos disznóra. Amikor a csikorogva induló DreamWorks-gépezet jóvoltából Shrek 2001-ben nagy lábaival a vászonra taposott, a sok háttérbe szorított epizodista helyett is learatta a babért. Ő lett korunk hőse, aki azzal lázad a rózsaszín mesevilág ellen, hogy csúnyán és zölden is képes boldog lenni.
A Shrek második része kacagtató Disney-paródia, amely nemcsak a Disney-filmeket figurázza ki, hanem a képmutató finomkodást és a burkolt rasszizmust is – ráadásul mindezt  a Disney-filmek jól bevált dramaturgiáját követve. Shrek ezúttal egy Hollywoodot mintázó városba látogat el, melyet ellepnek a jóképű, Disney-stílusban megrajzolt mesefigurák, akik mind erkölcsi nullpontra süllyedtek: a jótündértől a szőke hercegig pöffeszkedő és álnok alak valamennyi. A csillogás közepette, ahol külső és modor alapján ítélkeznek, Shrek önbizalma is megrendül, ráébred taszító voltára, és keresi a lehetőséget, hogy megszépüljön. A néző azon kapja magát, hogy miközben röhög a nagyszájú csacsin és a hízelkedő kandúron, és persze szájtátva bámulja a pazar képi világot (mely semmivel sem fakóbb, mint a Disney-filmeké), a főhős magányos harca, lelki tusája rendíti meg igazán. Ez az izgalmas és okos szatíra nem csupán humanista üzenet, hanem egy jólelkű lény megható portréja is. Az ogre beint a sztárokra épülő hollywoodi filmiparnak: a Shrek 2 nagy anyagi siker, a főhős pedig igazi példakép, aki a lehető legbátrabb tettet hajtja végre: önmaga mer lenni egy felszínes, konformista világban.

A hongkongi születésű Pang ikrek Bangkokban készítették első közös játékfilmjüket 1999-ben. A Bangkok Dangerous egy süketnéma bérgyilkos szívszaggató történetét mesélte el elegyítve Wong Kar-vaj Csungking expresszének képi trükkjeit és atmoszféráját John Woo érzelmes-véres akcióoperáinak látványosságával, míg a történet szerelmi szála erősen a Leon, a profira hajazott. A sokkolóan brutális képsorokat is tartalmazó film inkább irritálóan mesterkélt, mintsem bármilyen szempontból izgalmas darab volt, egzotikumának és divatos tematikájának hála mégsem szerepelt rosszul az európai és amerikai fesztiválokon.
A szem hasonlóképp sikerfilmekből összeollózott darab, de a Bangkok Dangerousszel ellentétben egyáltalán nem rossz. Egy fiatal, vak lány szaruhártya-átültetés után látni kezd – ráadásul többet a szokásosnál: látja a halottakat is, mint a kissrác A hatodik érzékben, sőt egy idő után rájön, hogy jövendő tragédiákat is képes előre látni, ami a Végső állomás alapötlete is. A lány elindul hát (a rá szemet vető fiatal doki társaságában), hogy felkutassa egy thaiföldi kisvárosban azt a halott lányt, akinek a szemét megkapta, és akinek még maradt valami elintézetlen ügye e világon (itt A hetedik érzék és A kör köszönnek vissza). Ha azonban az eredetiség kérdését félretesszük, a film minden téren a „jó” kategóriába esik: a képek gyönyörűek, a cselekmény elegánsan lassú ritmusa végig összhangban marad a titkok izgalmas kibontakozásával, a történet építőkockái végül kerek egésszé állnak össze, a kísértetes jelenetek pedig hátborzongatóak – akkor is, amikor nem a háttérben életlenül látszó alakról van szó, hanem egy korábban ismert szereplőről derül ki, hogy már „odaát” van.
A szem ugyanakkor időközben „eredetivé” is vált, az ikrek ugyanis az idén el készítették A szem 2.-t, amely más szereplőkkel variálja tovább a formulát.