Megtörtént a határátlépés, a szellemi tőke vámmentesnek bizonyult, a sztárok pedig az érkezési oldalon csatlakoztak a Korcs szerelmekkel befutott mexikói csapathoz: Alejandro González Inárritu rendezőhöz, Guillermo Arriaga forgatókönyvíróhoz és az operatőr Rodrigo Prietóhoz. Már a filmcím is talányos, a megfejtés utáni vágy legalább a szinopszis első három sorának elolvasására készteti az embert, de nem kevésbé hatásos a kezdés is. Egyrészt a három szálon futó történet mozaikossága, másrészt a képek látszólagos esetlegessége, a kamera immár megszokottá vált rángatózása és a fények nyers ereje izgatja az érzékeket, készenlétbe állítva a figyelmet valamiféle rejtett, mögöttes tartalom becserkészésére. Lassan azonban tisztul a kép, s végül, amilyen könnyen megfejthető a címben rejlő feladvány (a 21 gramm állítólag az a tömeg, amennyivel halálunk pillanatában könnyebb lesz testünk, azaz ez lenne a lélek súlya), olyan könnyen megmérhető Inárritu filmjének valódi súlya is. Kétségtelen, hogy a 21 gramm a maga nemében hatékony, célra tartó film. A sötét, sötétebb, és a még sötétebb pillanatok filmje, nyers és nyomasztó tanulmány az élet árnyékos oldaláról, ahol bármelyik sarkon lesben állhat a letaglózó szenvedés, mellyel a férjét és kislányait gyászoló anyának, az áldozatokat elgázoló ex-fegyencnek, és a balesetben elhunyt férj szívével továbbélő férfinek testközelből van alkalma megismerkednie. A három szenvedéstörténet összekapcsolásán és az erőteljes színészi teljesítményeken túl azonban zsákutcába fut és erőlködésbe hajlik a rendezői szándék. Ahogy az epizodikus, időben előre-hátra ugráló történetvezetés keltette izgalom alábbhagy, nem marad más eszköz a rendező kezében, mint hogy zászlajára tűzze, és a témához illő, kellő komolyságot árasztó képekkel mutogassa, egzotikus érzés-termékként reklámozza az emberi fájdalmat. A 21 gramm elején pillanatokra és látszólag öncélúan bevágott naplemente a maga lehangoló, nyers valóságában mintha csak e szenvedéssel terhes világ szín-palettáját képviselné, melyhez, ha már nincs tere a dráma továbbbonyolításának, vissza-visszatér a film egy-egy újabb árnyalatért. Végül is a 21 gramm se nem előrelépés, se nem visszalépés a Korcs szerelmekhez képest, olyasféle tranzakció, melynek során korrekt árfolyamon váltottuk át mexikói pesónkat amerikai dollárra. Úgy tűnik, Inárrituék egyelőre nem akartak mást, mint bizonyítani valutájuk vásárlóerejét. Most, hogy a feladatot maradéktalanul sikerült teljesíteni, talán remélhetjük, hogy következő amerikai munkájuk során a szépen fényképezett horizontot is merik tágítani.

Louis (José Garcia) szerelmi bánatában épp felakasztja magát egy parkban, de Antoine (Daniel Auteuil) megmenti. És ahogyan, a súlyos férfitestet megtartva, nagy nehezen levágja a kötélről a szerencsétlent, úgy nehezedik rá, teljes súlyával és minden kudarcával egyetemben, egy egész elfuserált emberélet. Amiért most már Antoine is felelős, utóvégre ő hozta vissza a másikat a halálból.
Az alaphelyzet sokat ígérő, és egy kicsit Szép Ernő Májusára emlékeztet. Antoine (ő egy jól menő párizsi étterem főpincére) tisztában is van a felelősséggel: megpróbál erőt önteni a férfiba (befogadja a lakásába), állást szerez neki (a munkahelyén beajánlja borpincérnek), sőt, régi barátnőjét, Blanche-t is felkutatja (Sandrine Kiberlain). És ahogyan Louis lassan összeszedi magát, és talpra áll, úgy csúszik ki a kezdetben erősnek és kiegyensúlyozottnak látszó Antoine lába alól a talaj. Csinos barátnője, akit emberbaráti kötelezettségei miatt elhanyagol, faképnél hagyja, és miközben Blanche-t fondorlatosan vissza akarja szerezni a barátjának, beleszeret a lányba.
A film a francia bulvárszínház, a vaudeville legjobb hagyományait követi, és ha úgy nézzük, minden meg is van benne, ami a jó vígjátékhoz kell: Lubitsch-filmeken pallérozódott rendezői rutin, abszurd helyzet, kínos félreértés, köznapi emberek szájába adott irodalmias dialógus. Mindössze egy baja van, hogy csöpögően negédes. Vagyis hazug. Kellett volna még bele egy csipetnyi só, némi kétségbesés, keserűség. Különös, de ebből az öngyilkossággal kezdődő filmből teljesen hiányzik a tragikus dimenzió. Márpedig – gondoljunk csak Moliére-re – enélkül nincs se hiteles humor, se hiteles komédia.

Újabb sorozatgyilkossal gyarapodott a filmtörténet, ráadásul nem is akárkivel, minden idők első női sorozatgyilkosa bukkant fel a vásznon Aileen Wuornos személyében, aki hét férfit küldött a másvilágra valamikor a kilencvenes években. Mint azt a főcím is hirdeti, a film igaz történeten alapul -- szép komótosan haladunk előre tehát az ámokfutás egyes stációin, rekonstruálva az eseményeket az első hullától az utolsóig, kicsit a Discovery Channel Törvényszéki detektívek; Ügyészek az igazságért című dokumentum-sorozatainak a modorában.
Szakadó esőben ül az alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Charlize Theron egy főút mentén kezében egy revolverrel -- nem hiába sejtünk rosszat, mint az a flashbackekből hamarosan kiderül. Már aranyhajú kislányként is híres szeretett volna lenni. Az élet azonban megtépázta, és prostitúcióra kényszerítette: nélkülözés, szeretet nélküli évek, megaláztatások sora. Egy szép napon azonban hősnőnk életébe berobban a szerelem Selby személyében (Christina Ricci), és ez a mindent elsöprő érzés hatalmas önismereti tréningnek bizonyul: Aileen bizony leszbikus és sorozatgyilkos.
Patty Jenkins rendezőnő filmje meglehetősen közepes színvonalú alkotás, melodráma a javából annak minden kliséjével -- egy elhibázott női sorsot láthatunk a vásznon, a film szépen sorra veszi a társadalom és a mikrokörnyezet felelőségét abban, hogy Aileen végül hogyan jutott el a visszafordíthatatlanig, hadd érezze csak a néző a mozi hősével együtt, milyen szemét és szexéhes is minden férfi a világban, és mennyire értelmetlenül szerveződik az amerikai munkaerőpiac, mely nem fogadja tárt karokkal Aileent, amikor az úgy dönt, ügyvéd vagy titkárnő szeretne lenni.
A melodrámához illően a könnyes szerelmi csalódás is helyet kap a filmben --nem elég, hogy hősnőnknek a bűneiért bűnhődnie kell, még kedvese árulásával is szembesülhet -- csoda hát, ha a film végére együtt zokogunk Aileennel, mi több, hősként ünnepeljük?
Mivel a mozi közhelyes filmnyelvi megoldásoktól hemzseg, a munka dandárja a két főszereplőre marad, ők bele is tesznek apait-anyait (Charlize Theron legalább plusz tíz kilót), mellyel mint azt Oscar-díja is bizonyítja, az Akadémiát meg is hatotta. 

Nincs abban semmi különös, ha egy közel száz könyvet jegyző író kiapadt fantáziájának feltöltésére kedvenc regényeihez és filmjeihez fordul, a különös az lenne, ha ilyen termékenység mellett is örökösen tudna újat mondani. Stephen King írómogul újabban nem fordítja ki a világot sarkaiból munkáival, mégis Hollywood számára kedves szerző, ötöljön ki bármit, az óhatatlanul megfilmesítésre kerül.
A titkos ablak jellemző módon egy válságba jutott regényírót helyez cselekményének centrumába, akinek a magánéleti konfliktusai nyomán született paranoiáit súlyosbítja, hogy váratlanul bekopogtat hozzá egy dühös írópalánta, és számon kéri rajta ellopott ötletét. A különös és meglehetőst agresszív fellépésű figura azt állítja, hogy hősünk durván plagizálta a novelláját, azaz a szöveget egy kis példányszámú regionális kiadványból szó szerint emelte át kötetébe.
Akár még egy jó kis thriller is kerekedhetne a dologból, de nem kerekedik. Amilyen vehemenciával fordult Stephen King a történet megszövegezésekor kedvenc szerzőihez (Stevensonhoz, Hitchcockhoz, Palahniukhoz), olyan lelkesülten nyúlt David Koepp direktor a maga rendezőidoljainak munkáihoz az adaptáció során. A pályáját Brian DePalma, David Fincher és Sam Raimi forgatókönyvíróként kezdő, ám az utóbbi években már rendezőként is bemutatkozó Koepp (Hetedik érzék; Elektrosokk) tiszteletreméltóan igyekvő tanítványként alkalmazza a hosszú beállításokra épülő plánozástechnikát (a la DePalma) és a virtuális kamaremozgásokat (a la Fincher), illetve használja ki a bizarr karakterek felléptetésében rejlő lehetőségeket (a la Raimi), a film mégis érdektelenségbe fullad. Leginkább azért, mert Koepp igazi eminens módjára mondja fel a leckét, de improvizálni, netán ironizálni már nem képes. Márpedig ha másra nem is, hát éppen ez utóbbira kiválóan alkalmas lett volna ez a millió forrásból merített, és fordulataival együtt is együgyű mese.

Yann Samuell esküszik, hogy még az Amélie előtt fogant az agyában a gondolat. Hisszük vagy sem, úgy tűnik, hogy Amélie figurája (aki nem csak attitűdjében, de – a vak is láthatja -- külső megjelenésében is prototípust teremt) még jó darabig kísért a francia filmiparban. S bár az eredeti édesbús infantilizmusában is volt valami enyhén irritáló, végül olyan ragadós derűvel töltötte be a nézőteret, ami előtt a legcinikusabb kritikusnak is fejet kellett hajtania. Hát ilyet csak egyszer lehet. Az utánzatokban (vagy véletlen párhuzamos termékekben) marad az édesbús, meg az infantilis, de azt az átütő erőt csak nem sikerül újrateremteni. 
Sophie és Julien 8 éves korukban kezdenek bele meredek mutatványokat produkáló, „mered vagy nem mered” játékukba. A film ezt az absztrakciót kínálja  róluk, hogy a „vétkes pár” már zsenge korában kiűzetik a paradicsomból, és rettenthetetlen kitartással váltja valóra a dörgedelmet, miszerint az élet csupa kín és fájdalom. Egy ágyban alszanak el 8 évesen, hogy aztán 18 évesen ébredjenek fel ugyanott, és egész életükben dacosan küzdjenek a felnőtté válás ellen. Életútjuk külön irányt vesz, de játékuk – amely a felnőtt élet könyörtelenségével egyenes arányban válik egyre kegyetlenebbé és abszurdabbá – tovább folytatódik, mondhatni perverz lételemük lesz, csakhogy ne kelljen hagyományos módon szembesülniük a köztük tomboló szerelemmel. Tradíció, hogy a francia filmben a szerelem őrült, és kötelezően hány fittyet bármi konvenciónak: Sophie és Julien elébb még édesen, később idegesítően, még később pedig már öntörvényűen pusztítva hág át minden szabályt, tekintet nélkül bármire, bárkire. Az egyre vadabb és fordulatosabb meccsek azonban túlburjánzanak, és a film végére agyonnyomják az első harmadban még annyira szerethető jeleneteket. A Szeress, ha mersz! mindennek dacára élvezhető film, még akkor is, ha helyenként fárasztó, és a bizarr befejezés -- ahelyett, hogy hatalmasat csattanna --, inkább csak csendben kipukkad. 

A mágikus realizmus a latin-amerikai próza erőssége, de megtermékenyítő hatása ma már az európai irodalomban is kimutatható. A Nobel-díjas portugál író, José Saramago magyarul is megjelent regényéből most egy soknemzetiségű koprodukció született. A szimbolikus kezdés sokat sejtet, a Pireneusok ugyanis váratlanul kettéhasadnak, az Ibériai-félsziget leválik Európától és növekvő sebességgel sodródni kezd az óceánban. Ezzel párhuzamosan öt ember életébe pillanthatunk bele, akik külön-külön is sorsfordító események szereplői. Joanna egy faággal vonalat húz a földbe, amely azonnal repedéssé mélyül. Jose felett viszont egy seregélycsapat kering mindenhová követve őt. Pedro, az idős patikus a föld rezgését érzi, miközben a szeizmográfok nem érzékelnek semmit. Joaquim elhajít egy súlyos kődarabot ötszáz méter messzire, míg Maria, a fiatal özvegyasszony egy végtelen hosszúságú, kék fonalgombolyagból köt. A transzcendentális jelenségekkel kapcsolatba kerülő emberek idővel találkoznak és egy korcs, véres lábú kutya vezetésével megkezdik vándorlásukat az úszó „kőtutajon”, miközben látszólag minden és mindenki egy totális katasztrófa felé tart.
George Sluizer rendező korábbi munkái közül a Nyomtalanul című holland thriller eredetiségével és frissességével is kitűnt, ám később ennek otromba és dicstelen hollywoodi változatát, a Nyom nélkült is elkészítette. Ezúttal Bíró Yvette forgatókönyvírói segítségével próbálta megjeleníteni a vásznon a Saramago-regény költőiségét. A lassacskán hömpölygő, kissé szépelgő történetben a meseszerű elemek keverednek a politikai szatíra eszközeivel, de sohasem érezzük igazán fenyegetőnek az apokaliptikus veszedelmet. Az élet abszurditásai is bájos közjátékok csupán, így nincs okunk aggódni a befejezést illetően sem. Nekünk és a kis csoportnak is ott van a Pegazus nevű kutya, az akadályokat legyöző költészet jelképeként. Ez majd elvezeti a csapatot a sziklaszirthez, ahonnét széles kilátás nyílik egy jobb világra. 

Norvégia furcsa ország, ezt már elég jól tudjuk, ha máshonnan nem, hát a norvég filmekből biztosan, melyek mostanában nagy előszeretettel kritizálják saját társadalmuk finoman szólva megkérdőjelezhető mechanizmusait. Jelen alkotás még hozzá is tud tenni ehhez, amennyiben az átfogó társadalmi tablóhoz a politikai pártállást használja sorvezető gyanánt. A legtöbb ember Kínában él a 2002-es választások idején készült, rövid jelenetek egymásutánja, melyeket kizárólag a közös helyszín, egy útszéli benzinkút kapcsol össze, meg persze a magyar néző számára alig-alig érzékelhető ironikus politikai áthallás, mely minden epizódot egy-egy norvég párthoz társít. A film különböző emberek életét követi nyomon néhány percig, majd útjukra engedi őket. Az ilyen töredékes szerkezet esetén mindig fennáll a veszély, hogy nem sikerül egyenletes epizódokat produkálni és ez sajnos most is bekövetkezett. A történetecskék között van misztikus és szimbolikus, de konkrét világpolitikai vagy emberi jogi kérdéseket taglaló is. A tematika és a hangnem sokszínűsége mellett a színvonal is hullámzó, az egészen mulatságos, már-már váratlan jelenetektől a közhelyes hipergiccsig bárki találhat kedvére valót köztük. A legerősebb etűd talán a címben szereplő mondatot is magában foglaló darab, egy sorsjegyárus vak kislány és öccse az afrikai éhezőknek gyűjt, majd az így szerzett pénz csokira költi, miért is ne tennék, tromfolják le a méltatlankodó benzinkutast, az afrikai segélyszállítmányok úgysem jutnak el soha a rászorulókhoz, így legalább két norvég gyerek biztosan jól jár. Hogy melyik a leggyengébb epizód, azt már jóval nehezebb lenne megmondani, a legbosszantóbb viszont mindenféleképpen A nap vége című Bergman-film alaphelyzetét idéző tétel, melyben egy orvos találkozik saját fiatalkori önmagával és szembesül. Hogy pontosan mivel is, az ezúttal nem derül ki, ám ez nem nagy baj, hiszen az esetleg felvetődő problémára, hogy a legtöbb ember szeretné tudni, mivel szembesülnek az idősödő orvosok, a film frappáns választ ad: a legtöbb ember Kínában él. Ha valakinek ez nem elég, utolsó lehetőségként még mindig ott van a svéd mester klasszikusa. 

Az igazi bolond az, aki játszmán kívül áll. És duplán bolond az, akinek leghőbb vágya, hogy kibicszerepét feladva beszálljon a játékba. Hogy a tunéziai rendező és forgatókönyvíró, Jilani Saadi ismeri-e ezt az ősi felfogást, teljes bizonyossággal nem dönthető el, mindenesetre filmje összhangban áll vele. A tunéziai kikötővárosban, Bizertében él Khorma, csúfnevén Datolya, aki tűzvörös hajával, tejfehér bőrével kirí a bennszülött arabok közül. A közösség minden tagja tudja, hogy gyengeelméjű, és a légynek sem árt. Kiskorában a vén Bou Khaleb vette gondjaiba, akinek legfontosabb rituális feladata, hogy szétkürtölje minden gyermekáldás, esküvő és haláleset hírét. Ennek ellenére Datolyával rendszeresen ellopja és újra áruba bocsátja a sírkövekre kitett áldozati bagetteket. Egy nap azonban a már süket Bou Khaleb egy asszony halálát hirdeti ki, noha az asszony lányának az eskövőjére készül a család. A leendő anyós három nap múlva meghal, és Bou Khaleb megháborodik. A közösség vezetői Datolyát jelölik ki utódának. A táncos lábú, elfojtott vágyaktól tüzes félkegyelműnek egyre nagyobb lesz a mellénye, üzleti tippeket osztogat, pártfogókat toboroz, és egykettőre szentnek képzeli magát. Datolya a környék főzsiványával, a sísapkás Mohamed Boyjal is össze akar haverkodni, ezért bulit szervez neki, de kitudódik, hogy olyan házban folyik a dorbézolás, ahol csak néhány napja kezdődött el a gyászidő. A kisváros vezetői elfogják a bolondot, és egy kültelki szemétdombon kiközözik egy oszlophoz, testét cukros lével bekenik, hadd csípjék agyon a darazsak. Szerencsére az egyik utcagyerek titokban eloldozza, mire a megszabadult örömében eljárja eksztatikus táncát a szeles, alkonyi tengerparton, majd kegyvesztve bár, de törve nem, továbbáll. 
A Bizertében született Jilani Saadi láthatólag nem akart kockáztatni, ezért keveset markolt, de viszonylag sokat fogott, amikor 2002-ben elkészítette első filmjét. A jelenetek annyira életszerűek, a színészek játéka annyira természetes – az élveteg bolondot alakító Med Graya teljesen meggyőző –, hogy az eredetileg csak belföldi forgalmazásra szánt film dokumentumjátéknak is beillene.