Frank Miller: Sin City
Éjszakai rohanás
Kovács Marcell
Vitathatatlan ugyan hatása Tim Burton koromsötét
Batman-filmjeire, az amerikai képregény-irodalom nagyágyújának munkásságát
a mozi csak most fedezte fel.
|
Kevéssel azután, hogy híre ment, Alan Moore elhatárolódott a földi és
földöntúli ügyekben egyaránt járatos undok magándetektív, John Constantine
kalandjait feldolgozó produkciótól, sőt bizonytalan időre felfüggesztett
mindenfajta együttműködést Hollywooddal, Frank Miller nagy meglepetésre
beadta a derekát, és hosszú évek kitartó ellenállása után végül rábólintott
rendhagyó noir sorozata, a Sin City megfilmesítésére. Nehéz elhinni, de
a Batman régi köpenyét leporoló The Dark Knight Returns-zel (A Sötét Lovag
visszatér) történelmet író Miller ez idáig mindössze két forgatókönyvvel
járult hozzá a filmművészet gyarapodásához (Robotzsaru 2. és 3.), képregény-adaptáció
pedig, hivatalosan, egyetlenegy fűződik a nevéhez, a Big Guy and Rusty
the Boy Robot (Nagyfiú és Rozsdi a kölyökrobot) című gyerekeknek szánt
rajzfilmsorozat. Ugyan vitathatatlan a hatása Tim Burton koromsötét Batman-filmjeire
vagy Bruce Timm elegáns Batman-rajzfilmsorozatára, és még a szegény Daredevil
is sokkal tartozik neki, mégis azt mondhatjuk, az amerikai képregény-irodalom
nagyágyújának munkássága egyelőre kiaknázatlan terület a filmipar számára.
Ha jobban állja a sarat angol kollégájánál, ez most könnyen megváltozhat,
mert Miller roppant filmszerű, a villámgyors akciójelenetek és a méregerős
drámaiság együttesére építő művészete a képregényeket kész storyboardként
kezelő producerek szemében valóságos aranybánya.
A képregény-műfaj függetlenségét büszkén hirdető Miller vérig sértődne,
ha hallaná, pedig nehéz lenne megcáfolni a kijelentést: a Sin City maga
a papírra nyomtatott mozi. A film noir árnyékvilágát a manga dinamikájával
életre keltő kockái olyanok, mintha a Sanghaji asszony Tsui Hark rendezte
remake-jének végén egy ninja-kommandó vágna rendet.
„Az éjszaka forró, mint a pokol. Minden ragad.”
Ezekkel a lelakott szavakkal indult útjára 1991-ben az első Sin City-sorozat,
amelyet azután tíz év alatt további négy követett, és még néhány vékonyabb-vastagabb
szóló füzet. A fülledt, baljós ponyva-felütés állandó kiindulópontja a
történeteknek. Lestrapált férfi kesereg szemétre való életén, majd találkozik
egy bajba jutott vagy bajt kereső nővel, és innentől kezdve máris van értelme
a létezésnek: le kell döfni, agyon kell lőni, péppé kell verni sok-sok
gonosz embert, és mindig a nő érdekében. Miller hősei önzetlenek és erőszakosak,
Mike Hammernek, a Mickey Spillane-regények mániákus igazságosztójának egyenes
ági leszármazottai. Nincs vesztenivalójuk, magányosak, időnként súlyos
betegek, túlfejlett erkölcsi érzékük tartja csak bennük a lelket: ha egy
védtelen nőt méltánytalanság ér, beindulnak és vérben forgó szemekkel vesznek
elégtételt. „A rohadt mindenit, de jó újra élni” – sóhajt fel Marv, a nyugtatókon
élő börtöntöltelék bosszúhadjárata két véres állomása között. Nagykabátos,
borostás figurája első pillantásra tökéletes ellentéte a képregények klasszikus,
színes ruhás és jólfésült szuperhősének, pedig nagyon is közeli rokonok.
Ugyanaz a céljuk: igazságot tenni az elvadult világban, csak Marv valamivel
rosszabb esélyekkel indul. Sin Cityben a vérnyomok mindig a hatalmasokhoz
vezetnek, magas rangú rendőrtisztekhez, szenátorokhoz, egyházi vezetőkhöz,
szerencsés esetben csak a maffiához. Csatát lehet nyerni ellenük, de háborút
soha. Marv ugyan megbosszulja szerelme halálát, de villamosszékben végzi.
Hartigan nyomozó a That yellow bastard (Az a gyáva féreg) vigasztalan végkifejletében
miután megmentette védencét, Nancyt, a kis táncosnőt, főbe lövi magát,
mert csak így érheti el, hogy a lányt futni hagyják. Egy szerelmes ölelés,
a nő el, majd a halántékhoz emelt fegyver képe két teljes oldalon, utána
fekete alapon hatalmas fehér „BOOM”-felirat újra két oldalon, és végül
az éjszakai hóesésben heverő holttest természetesen megint teljes kétoldalas
képe. The end.
A Sin City egy befutott képregényszerzőtől meglepően merész formabontó
kísérlet.
Erősen stilizált, a koromsötét háttérből fehéren világító formáit mintha
a feketére színezett papírra radírral rajzolták volna. A film noir expresszív
fényjátéka a manga finom egyszerűségével keveredik a lapokon. A szigorúan
kétszínű ábrák a szürkét sem ismerik, és ritka a vonalkázós árnyékolás.
A holdvilág vagy a lámpa fénye vakító fehérbe burkolja a kép egy részét,
miközben minden mást elnyel a feketeség, sokszor egyetlen vonallal körbe
lehetne rajzolni az egyébként nagyon is részletgazdag formákat. A fekete-fehér
világba nagy ritkán egy harmadik szín is beköszön egy kék szempár vagy
egy vörös ruha személyében. A legnagyobbat akkor szól ez a geg, amikor
a That Yellow Bastard harmadik epizódjában végre megjelenő címszereplő
tényleg rikító sárga színben pompázik.
Baljós árnyak fojtogatják a figurákat, redőnyök, ablakkeretek felnagyított
rácsai szabdalják a kevés fehéren maradt felületet. A nézőpont folyton
változik, a belsőket többnyire a sarokból látjuk, hol alulról, hol felülről,
még szerencse, hogy állóképek, az ember így is beleszédül. Egy oldalon
két vagy három kocka van csak, és az is téglalap, mert a rajzok az oldalt
többnyire teljes hosszában elfoglalják. Nem ritka az egész lapot betöltő
kép, némelyik még a szemközti oldalt is birtokba veszi. Ezt a „szélesvásznú”
technikát majd a spártai hősök dicséretét zengő 300 című sorozatában teljesíti
ki Miller.
A korábban eléggé szószátyár mesélő a Sin Cityben takarékoskodik a
betűkkel, inkább hagyja a képeket beszélni. Nem szívesen ír a kockákba,
a hosszabb, töprengő monológokat mindig az oldal margójára helyezi. Spórolós
módszerével mintha egy Chandler-regényből a legerősebb mondatokat válogatná
ki. Ugyanaz a megkeseredett, de kemény hangvétel, és ugyanaz a szókészlet
is, csak Millernél gyakoribbak a fizikai fájdalomra vonatkozó kifejezések.
„A tüdőm a mellkasomon szakított lyukon át lélegzik.” Nem csoda, Dwight
McCarthy, a leghosszabb életű Sin City-hős, négy golyóval a testében zuhan
ki az emeleti ablakból. Az A Dame to Kill for (Egy nő, akiért érdemes ölni)
a cselszövő pókasszony noir-sémáját használja. Dwightot tőrbe csalja régi
szerelme, megöleti vele gazdag férjét, hogy azután egy elcsábított zsaruval
tüntesse el az útból. Dwightnak komoly sebészeti beavatkozásba kerül jóhiszeműsége,
de megmarad és bosszút áll. Nem egyedül, segítségére van az első sorozat
végén kivégzett Marv, aki a későbbi történetekben is rendre felbukkan,
támasztja kitartóan a pultot a csehóban, jelezve, hogy a kezdő sztori valójában
az utolsó a sorban. Marv kimenekíti a sebesült Dwightot a csapdából, ám
a megtorláshoz csak ketten kevesen lennének. De velük vannak a kurvák.
„A lányok már csak ilyenek”
Sin City igazi szuperhősei a bordély-negyedben élnek, szigorúan a saját
törvényeik szerint. A kurvák sem halhatatlanok, de mindig tudják, mit akarnak,
és azt hogyan érjék el. Erősek, hiányzik belőlük a főszereplő férfi impotens
önmarcangolása. Nem búsulnak a múlton, vállalják a sorsukat, de nem engednek
beleszólást. Hallgatólagos megállapodás szerint a bordély-negyedbe rendőr
csak kuncsaftként léphet be, saját érdekében.
A nők Miller rajzain nőstények. Formás testüknek gyakran egy egész
oldalt szentel, olykor kettőt is. Nancy, a cowboy-szerkóban tekergő táncosnő
egy alkalommal nyolc teljes oldalon keresztül lóbálja félmeztelenül a lasszóját.
Dögös nőalakjai miatt Millerre a szexista címkét sütni azonban elhamarkodott
ítélet volna. A nők nála mindig erős akaratú, független személyiségek.
Amikor annak idején átvette a Daredevil-sorozatot, első dolga volt a rettenthetetlen
ninja-harcos, Elektra később főszereplővé előlépő figurájának megalkotása,
Martha Washington személyében pedig egy fekete gettócsajt küldött a vesztébe
rohanó Amerika megmentésére. A Sin City kurvái kevésbé önálló figurák,
mindig csapatként vannak jelen, olyanok, mint egy kifelé roppant erőt sugárzó
család. A Family Values (Családi érzések) az ő jutalomjátékuk. Egy maffia-leszámolás
vétlen áldozatául esett társukért állnak bosszút a görkoris ninja-lány,
Miho vezetésével. Miho lehetőséget ad Millernek, hogy súlyos, fekete képeibe
légies könnyedséget csempésszen. Az ő figuráján keresztül érvényesül a
legdirektebb formában a manga hatása. A vékony vonalakkal ábrázolt, fehér
ruhás figura a fekete környezetben szinte áttetszőnek hat. Akrobatikus
ügyességgel veti magát ellenfeleire, mindig a levegőből érkezik. Kecses
mozdulatai félelmetes erőt sugároznak.
Miller lelkes rajongója a japán képregény-művészetnek. Illusztrált
már a középkori Japánban játszódó Wolverine-történetet, Ronin című sorozatában
pedig egy szamurájt küldött a közeljövő New Yorkjába. Nem véletlen, hogy
Kazou Koike és Goseki Kojima Kozure Okami-sorozatának második amerikai
kiadásához ő rajzolta a borítókat. A busidó könyörtelen erkölcsisége mozgatja
Miller hőseit is, és nem csak a szamuráj-karddal hadakozókat. A manga filmszerű
ritmusa, a mozgást lelassító, azt fázisok sorozatában ábrázoló technikája
is jelen van Millernél, a Sin Cityben különösen. A Big Fat Killben (Kiadós
gyilkolás) Dwight a barátnőjével erőszakoskodó társaság egyik balszerencsés
tagját a vécébe fojtja. A csatornából követjük a mozgássort az egyre közeledő
arccal három képen át, majd zaklatott montázs következik: négy egész oldalas
felvétel különböző irányból és távolságból váltakozva mutatja az eseményeket.
Ha van a közelben ablak, azon előbb-utóbb kizuhan valaki. Ilyenkor üvegcserepek
sűrű záporában hullik alá az áldozat, viszi magával a redőnyt is, hogy
azután a földön apró darabokban találkozzanak újra. A filmszerűség a látványos
akciókban a leglehengerlőbb. Miller hősei imádnak száguldozni, főleg régi,
még a noir-érából visszamaradt autókkal, a Family Valuesban egy 1953-as
Cadillac egyenesen a femme fatale szerepét játssza. „Ezek a mai kocsik
mind úgy néznek ki, mint valami villanyborotva.” A bumfordi matuzsálemek
suhannak az úton, kicsivel mindig a föld felett repülnek. Szinte hallani
a fékcsikorgást, a golyózáporban robbanó szélvédő csörömpölését.
„Nem az esőtől remegek”
Sin City magányos hősei a természet gyermekei. Kivert kutyaként róják
éjjel az utcákat, és Miller előszeretettel teszi ki őket az időjárás viszontagságainak.
Szereti láthatóvá tenni a közeget, vízben, füstben megjeleníteni szereplőit,
hogy a látvány még izgalmasabb legyen. A puha hópelyhek mindig lelassítják
az eseményeket, a fekete papíron a fehér gombócok akkor is megnyugtatóan
hatnak, ha éppen véres vadászat kezdődik. Az eső sűrű fátyolán keresztül
viszont még keményebbnek hat a világ. Éles pengék szaggatják a levegőt,
de a hős masszív figurája kihasít egy darabot az acélfüggönyből. Nem kétséges,
a Sebezhetetlen viharkabátos képeinek is Miller az ihletője.
Ám a látszat ellenére a helyzet nem reménytelen. Az – egyelőre – utolsó
sorozat, a Hell and back (A pokolba és vissza) főhőse kellemes esti autókázásra
indul, váratlanul szerelembe esik, majd egyszerre azon kapja magát, hogy
kegyetlen emberkereskedők ellen küzd teljes ninja-harci díszben. Wallace
a rettenthetetlen skót nemzeti hős nevét viseli, és úgy is viselkedik.
Naiv elszántsággal küzd a nő életéért, nem sopánkodik, nem emészti magát,
kendőt köt a fejére, kardot ragad és nekiront a világnak. Telenyomják droggal
(a képregény-univerzumban tett utazás füzete végig színes!), de hiába,
egy gonosz szépség elcsábítaná, nem sikerül, a rendőrség is cserbenhagyja,
kit érdekel. Az utolsó oldalon szerelmével az anyósülésen robog kifelé
a bűnös városból, ahogy felkel a nap.
|