A kortárs dél-koreai film fenegyereke kilencedik filmjével (Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz) végre megérkezett a hazai filmforgalmazásba. Akik a 2001-es Titanic Fesztiválon látták a rendező két filmjét (A sziget, A címzett ismeretlen) valószínűleg meglepődnek majd, hogy ezúttal milyen kevés a kegyetlen erőszak, és mennyire a meditatív hangnem uralja a 2003-ban készült darabot. Kim Ki-duk ugyanis hírhedtségét korántsem – a munkáinak egyébként állandó jellegzetességét adó – vizuális szimbólumteremtő készségének és parabolisztikus, példabeszéd jellegű történeteinek, hanem a filmjeiben minduntalan felbukkanó, utánozhatatlanul fantáziadús erőszakjeleneteknek köszönheti. Ebből a szempontból az eddig tíz filmből álló életműnek sokkal jellemzőbb darabja A sziget, a maga válogatottan kegyetlen és gyomorforgató jeleneteivel, mint a most mozijainkba kerülő szépséges buddhista tantörténet.