Van egy több mint kétezer éves kínai legenda, amelyet az utóbbi időben előszeretettel idéznek fel a reformok és az újraegyesítési tervek lázában égő hazájában: hőse a Kínai Birodalmat megteremtő Qin uralkodó és az általa leigázott, majd országához csatolt szomszédos királyságok egyikéből meggyilkolására érkezett nemes szívű kardforgató. A téma éppen időszerűsége miatt igen kényes, nehéz úgy hozzányúlni, hogy a közvélemény ne vonjon le aktuálpolitikai tanulságokat belőle – előbb Hong Kong és Macao, újabban Tajvan vonatkozásában. A friss filmadaptációk külön pikantériája, hogy azokat a híres ötödik generáció hajdani két vezéralakja, Chen Kaige és Zhang Yimou jegyzi, azé a filmkészítő nemzedéké, amely a sok évtizedes diktatúrával szemben annak idején elsőként fogalmazott meg burkolt, de határozott kritikai véleményeket, legyen szó az Isten veled ágyasom és a Kju Dzsu története kortárs paraboláiról vagy Vörös lámpás-féle, múltba helyezett allegóriákról. 
Míg Chen Magyarországon már vetített A császár és a gyilkos című művét bonyolult karaktereivel és célzatos dialógusaival nem nehéz egyfajta programfilmnek tekinteni, addig a korábban sokkal politikusabbnak számító Zhang igen meglepő módon vérbeli wuhszia-filmet farag az inkább szimbolikus jellegű összecsapásból, elképesztő számítógépes trükkökkel és légibalett mutatványokkal, valamint olyasfajta mitikus méretű főszereplőkkel, akikről lepattannak a való világ kisszerű problémái. Qin uralkodó meggyilkolására ezúttal négy legyőzhetetlen kardforgató szövetkezik, ám a végjátékban egyetlenre, a Névtelen Mesterre marad, hogy elérje a sikeres merénylethez szükséges legalább tíz lépésnyi távolságot – az időközben főhősünket ért tanulságok azonban kérdésessé teszik, vajon ki is használja-e a számtalan nehézség árán kiharcolt testközelség előnyét. Zhangot épp a film konklúziója miatt vádolták szemérmetlen állami propagandával, miközben az addig eltelt másfél óra másról sem szól, mint minden hagyományos filmkészítői szándék (köztük a konkrét társadalmi üzenetközvetítés) teljes megtagadásáról.
A Hős az ezredfordulós esztendők bátran egyedülállónak nevezhető szuperprodukciója, ahol a hatalmas filmgyártó gépezet, minden technikai nóvumával és sztárgárdájával végre hamisítatlan művészi produktumot állított elő. Nem is a tömegfilmtől viszonylag idegen narratív struktúra ennek legékesebb bizonyítéka, hiszen az egyazon eseménysort több különböző olvasatban előadó cselekmény a Vihar kapujában óta azért gyakran megfordult már Nyugat és Kelet hollywoodjaiban egyaránt – sokkal fontosabb az a szerzői hozzáállás, amely folytán a film ezúttal valóban Képekből építkezik, nem csupán meseillusztráció gyanánt használja őket. A Hősben a filmművészet újra régi, elfeledett néma évtizedeit idéző fényében tündököl: formák, textúrák, színek és mozdulatok lenyűgözően komponált kavalkádja, amelyben mellékesen szó esik emberfeletti hősökről, tragikus érzelmi konfliktusokról és magasabb rendű erkölcsi elvekről, de ezekre koncentrálni legalább akkora vétek lenne, mint ismerős olasz szavakra vadászni valamelyik Verdi-áriában. Multiplexekben ez feltehetőleg nem számít erős érvnek, így a Hős még a Tigris és Sárkány szerény rajongótáborára sem igen számíthat – az igényes artfilm-barátok többsége pedig bizonyára pofátlan giccsként könyveli majd el az egészet. Utóbbiakat halkan emlékeztetném a Nagyvárosi fényekre, a Vörös cipellőkre vagy akár Hitchcock csókjeleneteire.

Szeretsz? – erre a kérdésre csak a soros Woody Allen-filmben lehet ez a válasz: „Csak azért, mert elhúzódom tőled, amikor meg akarsz érinteni, még nincs okod azt gondolni, hogy nem szeretlek.” És csak egy Woody Allen-film Central Park-i díszletei előtt lehet elképzelni egy olyan beszélgetést, melynek során sápadt arcú értelmiségiek a nihilista pesszimizmusról és a kvantumfizika rejtelmeiről, a maszturbálásról és Freudról, Hitlerről és a Holocaustról váltanak szót egy szuszra. És mivel a harminchatodik Allen-mozinak épp ugyanazok a gyengéi és erősségei, mint az előző harmincötnek, csalódni csak az csalódhat, aki még mindig abban az illúzióban ringatja magát, hogy a szorgalmasan termelő poéngyáros visszatalál még a Hannah és nővéreivel búcsúzó alkotói önmagához.  A Csak az a szex-ben Allen a jó tanácsokkal sosem késlekedő kibic szerepében fiatal protezsáltja, az ifjú és reményteljes kabaré-szerző magánéleti válságához asszisztál. A nagy eszmecserék színhelyéül szolgáló Central Park-i padon a Találkozás egy fiatalemberrel alaphelyzetére rímelve tulajdonképpen két Woody Allen ül: az öreg eredeti és a fiatal utánzat, utóbbi az agg mester védjeggyé vált ismertetőjegyeivel felvértezve. Úgy tűnik, a korral nemcsak az eredetiség, de a nagylelkűség is kiveszett Allen-ből, aki, noha nem ő a történet főhőse, makacsul ragaszkodik a film legfőbb vonzerejét adó csattanókhoz, vajmi keveset juttatva belőlük fiatal kollégájának. S bár a viccek működnek, és a fontoskodó slemil bölcseleteivel és szándékosan eltúlzott összeesküvés-elméleteivel hetekre előre bebiztosíthatjuk társasági népszerűségünket, szembetűnő, hogy a viccek szüneteiben még csak kísérlet sem történik a valódi történet és az eredetei karakterek hiányának elleplezésére. A Csak az a szex szándéka szerint a fiatalkori párkapcsolatokat kommentálná, ehelyett azonban az öregkori hiúság iskolapéldájává válik. Aki nem hiszi, vessen egy pillantást a hetven felé közeledő Allen-alteregó tűzpiros Alfa Rómeójára.  

Richard Linklater lefeküdt Hollywoodnak, és nem lehetünk neki eléggé hálásak ezért. A felnőtté válás problémáira szakosodott rendező a nagy semmi filozofikus valamivé alakításának munkálatait kis időre felfüggesztve végre összeütött egy tényleg jópofa vígjátékot, a Spinal Tap Turnéja óta talán a legjobbat rock-témában. Az elit iskola áporodott levegőjét a lázadás fuvallatával felfrissítő kamutanár rockzenész kalandjaiban a diákságot felszabadító tanár-titán demagóg közhelye Jack Black egész estés kabaré-számaként értelmeződik újra. Linklater és alkotótársa, az író Mike White – aki a gitárt barátnőre cserélő megtört haver szerepében látható is – hibátlanul mondják fel a kötelező anyagot. Inkvizítor igazgatónő, zombitalálkozót idéző szülői értekezlet, partizános titkos szervezkedés mind kipipálva. A produkció igazi motorja, az elviselhetőség határáig eleven Black a Pop, csajok, satöbbi felsőbbrendű lemezbolti eladójának figuráját saját zenész-életéből vett viccmetálos pózokkal turbózza fel: nem fér a bőrébe, olyan elánnal dobálja magát, akár egy százhúsz kilós Jim Carrey.
Hiába mai a történet, a Rocksuli ugyanúgy a nosztalgia filmje, mint a hetvenes években játszódó Majdnem híres, Detroit Rock City vagy éppen a Tökéletlen idők Linklatertől. Rockhősök társasága is lehetne a címe, egy múlt századi jelenségre emlékezik megkapó szeretettel, és azokhoz a menthetetlenekhez szól igazán, akik a Pop, csajokban a szerelmi kalamajka helyett a lemezborítók feliratára koncentráltak. Ahogy egy jó hollywoodi komédiához illik, a kínkeserves mindennapok kellemesen lakható színben tűnnek fel a vásznon, végül az eufórikus befejezés a világéletében stadion-színpadokról álmodozó főhőst a tanítás utáni rock-szakkör boldog vezetőjeként mutatja. Tényleg diadalként kellene megélnünk ezt a fiatalkori vágyakra mért megalázó vereséget? Kénytelenek vagyunk.

„Hogy is felejtheti el egy felnőtt ember olyan tökéletesen a fiatalságát, hogy egy szép napon már egyáltalán nem emlékszik rá, milyen szomorúak és szerencsétlenek lehetnek néha a gyerekek!” -- A repülő osztály legfrissebb feldolgozása Erich Kästner saját szavait használja mottójául, mintegy ígéretet téve ezzel, hogy szellemében hű marad Kästner klasszikus ifjúsági regényének finom humorral és mély együttérzéssel átszőtt, derűs-szomorú világához. Annál is inkább érdekesnek tűnik a vállalkozás, mivel Jonathant, a regény dickensi, árva kis hősét a Lufthansa menetrendszerinti járata repíti tanulmányai új helyszínére, tehát nemcsak időben, hanem térben is eltávolodunk az eredetitől, amikor a harmincas évek Hamburgja helyett az egyesült Németország keleti nagyvárosába, Lipcsébe érkezünk. Szerencsés esetben mindez jelenthetné azt is, hogy az internátusi gyerekek története igazi mai történetté válik, melyben nem csak a baseballsapkák állása és a háttérben feltűnő autópark utalna a jelen állapotokra, hanem a gyerekszereplők konfliktusai, az őket körülvevő elvadult világ ridegsége is. Igazán nem valamiféle vad realizmust, könyörtelen nihilt szeretnénk számon kérni ezen a 2002-es keltezésű mesefilmen, pusztán csak a „szomorúság” és „szerencsétlenség” őszintébb ábrázolását hiányoljuk. Meglehet persze, hogy a mi elvárásaink a túlzóak, és annak kéne szeretnünk ezt A repülő osztály adaptációt, ami: nevezetesen egy ártalmatlan, export-képes, ifjúsági tévéjátéknak. Mégis, talán éppen Kästner kölcsönvett szép szavai hatására a Négyszáz csapás és a Zsebpénz Truffaut-jához hasonló érzékenységű filmest szerettünk volna a rendezői székben látni.

Mérges a menyasszony! Nagyjából így summázható Matías Bize egy szuszra forgatott filmjének kiindulópontja és szerencsére a későbbiekben is maradunk ennyiben. A nyilvánvalóan lelkes stáb nem erőltetett különösebben semmit: lehajoltak a madárfüttyös kertvárosban, felkaptak a napfénymelegített utcakőről egy sorsdarabkát és elmesélték hamar. A modor a dél-amerikai habitusnak megfelelően könnyed, mint egy szappanopera, a forma pedig rafináltan stílszerű home videó-jelleg.   
Élete pirosbetűs szombatjára készülő, törékeny ara megtudja kedveséről, hogy apa lesz. Ez akár még örömhír is lehetne, csakhogy hősnőnk helyett egy közös ismerős a leendő anya. Mint kiderül, a kétes érzelmi értékű, de annál mozgalmasabb viszony jó ideje tart már. A szerelmi háromszög tulajdonképpen nem is zavarná a rivális hölgyet, mint ahogy az sem, hogy az időről-időre részegen hozzá vándorló ifjú megnősül – de hogy szíve alatt még törvénytelen trónörököst is hordozzon, az már neki is sok. Antonia tehát karon ragadja kamerával rendelkező kamasz szomszédját, és elhisztizik egészen a mennyasszonyig, Blancáig. Az pedig – első döbbenetéből eszmélve – improvizatív vendettára invitálja a filmes ambíciókat dédelgető fiút. Autóba be, tíz házzal odébb ki, a megszeppent vőlegény szánalmas, hímsovinizmusba hajló magyarázkodása következik. Aztán könyörgés egy szál törülközőben, ki az utcára, le a térre. Ezután piálás, továbbá érzelmi fordulatok jönnek, menekülés egy eddig mellőzött mulya lovaghoz; barátok aggódnak, szülők értetlenkednek, ki személyesen, ki csak telefonon. Közben pedig a felvétel-gomb végig benyomva.
Bár elképzelhető, hogy Chiléig is eljutott a Dogma (Trier is örül biztosan), ez az ártalmatlan kis szösszenet több szimpla rajongói hajbóknál. Önálló, kellemesen cizellált, néző(és akkumulátor)barát hosszúságú gyöngyszem a Sabado, legalább annyira érdektelen, mint amennyire szimpatikus. Éljenek a valós idejű, kreatív amatőrök!

Meg vagyok róla győződve, hogy a hetvenes éveket Isten pokoli rosszkedvében teremtette. Az évtized maga a vállalhatatlan vérciki, az infernális punnyadtság és globális impotencia korszaka. A nyugati kultúra mintha elment volna hazulról, elérkezett az egyre rosszabb filmek, a Disco-kóma valamint a geil cipők, nadrágok, hajak és szemüvegek divatja, amitől a legbékésebb ideérkező marslakó is tömegmészárlást rendezett volna a földön.
Ezen a meddőhányón aztán olyan tévésorozatok hajtottak ki, mint például a Starsky és Hutch, amely akkor ugyan a kanyarban nem volt a Kojakhez képest, de messze felülmúlta az utánozhatatlanul aszexuális Derrick felügyelő szemtáskáit és fáradt hangú örökös rábeszélését („adja ide azt a fegyvert”), vagy a Tetthely (Tatort!) minimalista kalandfelfogását. Volt benne egy bazinagy piros autó, beszédképtelen, melltartó nélküli szőke csajok, és lehetett választani a fekete schlemil (fiúk választása) és a szőke nyálgép között (kötelező csajválasztás).
Ha nem jön el a kétezres éveknek (lásd még: napjaink) a ’70-esekre ijesztően hasonlító neobarbár, agyhűdött időszaka, talán örökre elfelejtjük a Charlie angyalai valamint Starsky és Hutch-féle langyos kamaszkori izgulnivalókat. De úgy tűnik, akkora gáz van, hogy még az ilyen filmzombik is kikelnek a filmgyári szarkofágokból. 
Hálaisten a rendező Todd Phillips is úgy gondolta (a Charlie-görlökkel ellentétben), hogy az egész csak akkor működik, ha úgy ahogy van, kiröhögjük az egészet mikrofonfejjel, hímzett farmerdzsekivel, banánüléses bringával, félbarkóval, neonpadlós csillagfénydiszkóval, műszálas inggel és hónunk alá csapható csuklószíjas autóstáskával együtt (brrr!). És istenuccse, a nem túl fényes karrierű direktornak most majdnem sikerül is a dolog, van pofátlan Szelíd motorosok-poén, travoltás parkettördög-szcéna, és a történet is épp annyira elcsépelt, színtelen, szagtalan, nullfokos zérósztori, mint az eredeti sorozat minden része. A férfiak dolga hogy narkót áruljanak vagy kergessék a bajuszos drogbárókat, a sassoonos nőké pedig (akik életük kalandjának tarthatták, ha seggükre csapott egy maffiózó), hogy megtanuljanak magassarkúban járni és vigyázzanak, hogy martinizés közben a napágyról bele ne essenek az úszómedencébe (az utolsó macsó békeévek). 
Röhöghetünk a 20-30 évvel ezelőtti összes valódibőr csípődzsekis bénaságon, már amennyire a rendező és a két főhős Ben Stiller (Starsky) és Owen Wilson (Hutch) tehetségéből, felváltva hol jobban, hol kevésbé futja. Nosztalgikus „kemp” kacarászáshoz jó, a Huggy Beart alakító Snoop Dogg is, a piros kocsi fehér csíkkal nemkülönben, aki a többi miatt nézné meg, inkább hagyja ki. A sorozat ismerete nem kötelező, de anélkül végképp nem érdemes.

Le a kalappal az előtt a szülő előtt, aki a moziból hazatérve meg tudja értetni vacogó fogú gyermekével, hogy esős délutánokon – amikor papa-mama dolgozik és az Orczy téri Chen néni vigyáz rája – egyetlen agresszív kalapos macska sem fog berontani a lakásba. Az angolszász kiskölköket rímbe szedett meséivel mintegy 60 éven keresztül szórakoztató Dr. Seuss 1957-es, körülbelül 1600 szavas szösszenetének friss filmes feldolgozása a szándékolt szerzői hatás ellenkezőjét éri el: a kisközönség saját laposra unott fantáziájának feltárása és bebarangolása helyett kénytelen beérni egy a legmodernebb technikát és kiforrott látványtervezői tudományt prezentáló LSD-trippel. Az azonos szerzőtől kölcsönvett Grincs sikere után természetes, hogy Brian Grazer producer egy újabb promóciós fogkefét akart becsempészni a kisiskolások tisztasági csomagjába, csak arra nem gondolt, hogy 1. épkézláb dramaturgia hiányában a Halálos iramban faltól-falig házi-változata kerekedik a bájos történetből, 2. a macskát alakító Mike Myers játéka megreked valahol az Ózból ismert gyáva oroszlán és Austin Powers karaktere között, 3. a rendezői székbe ülő Bo Welch látványtervező (Ollókezű Edward; Batman visszatér; Men in Black; Vadiúj Vadnyugat) a cselekmény teljes színhelyéből Tim Burtont mímelő, uniformizált habcsókvilágot teremt. Az esős délutánokon otthon unatkozó gyerekeket belső utazásra serkentő mese eleganciája és finom humora a nagy igyekezet és költségvetés hatására tömény akcióba és vulgáris viccekbe fordult, a sztereotip figurák között egyedül a digitális aranyhallal lehet szimpatizálni, a gyomorforgató látványorgián pedig már az ötletes magyar szöveg sem segít. Bocsássatok meg, gyerekek, de ha mindenképpen parázni akartok, inkább nézzétek meg Az idő urait, Seuss bácsit pedig hagyjátok forogni a sírjában!