Magántévék, közerkölcsök
Magyar plazma
Schubert Gusztáv
Cuius televisio, eius religio. A kép ura a lelkek
ura. Avagy a közszolgálati televíziózás nehézségei.
|
Tévé által homályosan látunk, nem lehet elégszer leírni, és ha így van,
szellemi életünk (hát élet ez?) túlélő készletében a legfontosabb kérdésnek
éppen annak kellene lennie, mit látunk a tévékben, mi folyik a csapból,
mi zúdul ránk és nézőtársainkra reggeltől estig. Ha már a törzsfejlődés
eme új szakaszában homo televisus, „távolbalátó ember” lett belőlünk, ajánlatos
eszerint szemügyre venni magunkat. Mert körülöttünk a képözön. A képernyő
előtt: kiporciózott agyhalál, mindennapi önkéntes elektrosokk, teljes szellemi
leépülés. A képernyő mögött: szimónia, korrupció, üzletszerű kéjelgés,
féktelen pazarlás, cinizmus és kriminalitás. Minden katodikusnak el kellene
gondolkoznia azon, érdemes-e megvárni a képromboló reformációt.
Képköztársaság
Krízis? Miféle krízis? A tömegkultúra forradalmát éljük, az elektronikus
média eddig sohasem látott mértékben tette hozzáférhetővé a kultúrjavakat,
egy régi vágású elitkultúra védi itt hadállásait és ideológiáját, mondja
a liberális médiaelmélet. A média csak közvetítő, a néző választ, mi csak
kiszolgáljuk; tilos minden beavatkozás a piaci viszonyokba, tilos a cenzúra,
tilos tiltani. Szimpatikus álláspont, feltéve, hogy az a bizonyos „láthatatlan
kéz” feleslegessé téve az emberi beavatkozást, mindent elrendez a médiapiacon.
Csakhogy a laissez faire humánusnak ígérkező elve, mely az értelmes önzés
gyakorlatára alapozza kényelmes optimizmusát, a kelleténél többször belebukott
már abba, hogy az értelmes önzés a gyakorlatban fölöttébb könnyen képes
átváltozni mértéktelen önzéssé. Szabályok nélkül a piac nagyon hamar „a
mindenki harca mindenki ellen” parancsát kezdi követni, mert a legkisebb
vállalkozást is a hegemónia ideálképe hevíti, minden piaci szereplő végcélja
az, hogy megnyerje, s ezzel egyszer és mindenkorra megszüntesse a versenyt.
Nincs ez másképpen az eszmék piacán sem, minden politikai vagy tudományos
teória kizárólagosságra tör. A szabadpiac előbb-utóbb a teljes anarchiába
zuhan, majd miután véresen megszenvedte a káoszt, a zsarnokság élettelen
rendjébe fagyva kénytelen feladni a szabadságát. A kereskedelmi televíziózás
anarchiája szükségképpen hívja elő a cenzori szemléletet, minél frivolabban
profit-orientált a kereskedelmi tévézés, annál hangosabb az ideológiai
televíziózás híveinek kórusa, akik legszívesebben mindent és mindenkit
szabályok béklyójába vernének.
Nincs kiút? A magyar médiahelyzet nem sok jóval kecsegtet, a hazai
gyakorlat ismeri ugyan a köztelevíziózás fogalmát, de nem tud vele mit
kezdeni, mert Magyarországon nincs és nem is volt soha tiszta formában
megvalósuló köztelevízió. Az MTV, amelyet magától értetődően, de teljességgel
tévesen titulálnak közszolgálati televíziónak, sohasem volt az. A szocializmus
idején a Párt szócsöve volt, és ezen alapvetően nem változtathatott egy-egy
szerkesztőjének, vagy szerkesztőségének rebellis gondolkodása sem. A „királyi
tévé” a rendszerváltás után sem vált pártsemleges médiummá, a mindenkori
kormány befolyása alól, ha akart volna, sem szabadulhatott. (A kevesebb
politikai teherrel induló Duna Tévét, anyagi függése és az égi sugárzás
korlátja zárta el a lehetőségtől, hogy igazi közszolgálati televízióként
teljesedhessen ki.) A politikai elit sohasem a független közszolgálat megteremtésében,
hanem az ideologikus televíziózásban érdekelt. Ha kell, az ország kettéosztása
után a médiát is megosztja, a meglévő jobboldali párttelevízió után már
körvonalazódik egy baloldali televízió rémképe. Rémkép, mert észérveken
alapuló politikai viták helyett befelé kritikátlanul rajongó, kifelé önfeledten
gyűlölködő politikai klikkek bebetonozásával fenyegeti a magyar politikai
életet.
Nincs, nem lehet tehát gyakorlati tapasztalatunk sem tévésként, sem
nézőként arról, hogy mi is volna a közszolgálat. Könnyebb megfogalmazni
azt, hogy melyek a kizáró okok. Az a tévé, amit állami pénzekből finanszíroznak
nyilvánvalóan nem lehet független a pártpolitikától. De ez az egyszerűbb
eset, az ügyetlenebbül álcázott, és ezért könnyebben kikerülhető csapda.
A köztelevíziózás nem a párttévék, hanem a kereskedelmiek hibáiból és bűneiből
tanulhat sokat. A földi sugárzású kereskedelmi televíziózásnak a médiatörvény
nálunk ugyan előírja, hogy műsoridejének egy részében „közszolgálati” tevékenységet
folytasson, de, akárhogy is nézzük, ez erőszaktétel a gazdasági célú tévézés
szellemén. A kereskedelmi televíziózástól a közszolgálat épp oly idegen,
ha egészen más okok miatt is, mint az állami vagy a párttelevízióktól.
Köztelevíziózáshoz a köz – vagyis a civil társadalom – léte és megbízása
szükséges. Amíg a magyar civiltársadalom nem elég erős, addig a hazai köztelevíziózás
csak hipotetikus lehetőség. Ábrándozni róla nem érdemes, de gondolkodni
igen.
Olyan demokráciánk van, amilyet megérdemlünk. Dolgozni kellett volna
rajta, sokkal többet, mint egy választásokon sikeres párton, sokkal többet,
mint a zsarnokságon, az évekig, rosszabb esetben évtizedekig eljár tengelyén,
aztán reccsen egyet, s elnyaklik hirtelen. Dolgozni kellett volna rajta,
s nem tettük. Köztelevíziózás (és a vitákra kész, de gyűlölettől mentes
közgondolkodás) nélkül nincs demokrácia. És abban, hogy nincs köztelevíziónk,
erős és sokszínűen izgalmas civiltársadalmunk, nemcsak a konzervativizmus
gátolt meg minket, nagyban felelősek érte liberális dogmáink is. Mindegy
milyen színeket viselünk, hajlunk a közhelyekre, a frázisokra, az egyszerű
megfejtésekre és a kényelmes megoldásokra, szeretnénk, ha a demokrácia
is egy-két srófra járna, csakhogy a szép nehéz, hol zsarnokság van, ott
zsarnokság van, hol demokrácia van, ott demokrácia van. Többek közt minden
tévéműsorban.
Hurrá, agymosás!
Vegyünk egy példát. A demokrácia egyik sorskérdése, van-e mobilitás,
fölemelkedhet-e valaki a társadalom mély bugyraiból, ha nem is feltétlenül
a csúcsra, legalább a napvilágra. Az ezredvégen biztos bukás bármelyik
politikusnak, vagy tévének, ha másra játszik, mint a felemelkedés reménységére.
Csakhogy a mobilitásnak legalább két verziója van, egy demokratikus és
egy populista. Nem azzal születünk, hogy tudnánk, melyik-melyik, meg kell
tanulnunk. És a televízió tanít, sok tucat csatornával, sok száz műsorral,
éjjel-nappal, és ezerszer rafináltabban, mint valaha is a legjobb propagandista
tehette (ezért is hülyeség párttelevíziót gründolni, ennyi erővel ki is
írhatnák csupa nagybetűkkel: Vigyázat, agymosás!). De hogy mire tanít,
jóra, rosszra, olyasfajta tudásra, ami működik odakint a való világban
is, vagy olyasmire, ami egyből elolvad, mint hó a napsütésben, ez már nagyon
is műsor- és tévéfüggő. A Big Brother és a Való világ a társadalmi felemelkedés
populista, velejéig hazug verzióját sulykolta: te is lehetsz sztár, csak
szerencse kell hozzá. A Megasztár csak egy ici-picit módosított rajta,
de ettől rögtön egy másik, szabadabb és igazabb világban találta magát
a nézője: bárhonnan jöttél is, te is lehetsz sztár, ha tehetséges vagy.
A kereskedelmi televíziózás mitikus fogalma és vezérlő csillaga a nézettség;
nos, a Való világ populista sztár-verziója mögött a Megasztár labdába sem
rúghat, az unatkozó, egymást hergelő, áskálódó, és többnyire mindenféle
tehetség híján lévő villalakók sokkal szimpatikusabbak a publikumnak, mint
az alulról, de legalábbis az ismeretlenségből jött énekes-zsenik. És innentől
kezdve már erkölcsi kérdés, mit lép erre egy k. televízió. „A cinikus --
mondja Oscar Wilde – olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek
sem ismeri az értékét.” Épp ez a különbség a képekkel való kereskedés és
a közszolgálat között, az első az árral kalkulál, az utóbbi az értékkel.
A Való világ példája nem ritka, a kereskedelmi televíziózás a demokrácia
jegyében („ezt kívánja a publikum”) folyamatosan megtéveszti a nézőit a
„való világ” (mármint az „igazi”) mibenlétét illetően. Az ilyesmit szigorúan
tiltja a reklámetika, mikor jutunk el oda, hogy egy velejéig hazug műsor
miatt is szívni kelljen, és kivételesen nem a nézőnek, hanem a televíziónak.
A kereskedelmi tévézés mindig a legnagyobb közös osztóval számol: kerül,
amibe kerül, azt választja, amivel a legtöbben tudnak azonosulni, ami a
legkevesebb embernek fáj. Mindig csalhatatlan ösztönnel nyúl a perfekt
megoldás helyett a félmegoldáshoz, a minőség helyett a gagyihoz, akár a
közönsége, mely viharos gyorsasággal eltanulta, hogy így kell ezt. A kereskedelmi
tévézés minden kulcsfogalma erre épül, válaszd a minőség helyett a csillogó,
de olcsó hamisítványt. Így lép a személyiség helyébe a sztárság, a hír
helyébe a szenzáció, a tények helyébe a hiedelem, a tudás helyébe a babona,
a hiteles tévés személyiség helyébe a showman. És végül a való világ helyébe
a „való világ”, vagyis a televízió.
Csak idő kérdése, hogy ez a fajta tévézés megtalálja a közönségét és
a hőseit. Ez tényleg egy emberbarát világ, nem kunszt képernyőképessé válni.
Ha megbízhatóan rosszul választottál a fenti listából, ha amolyan fordított
Akhilleuszként mindig tévedhetetlenül nyúltál a gagyi felé, fölléphetsz
a világot jelentő kamerák elé. A puszta tény, hogy képernyőre kerültél
-- sztárrá avat. Csakhát Tükörországban minden másképp verődik vissza:
jaj a győzteseknek! Rémálmainknál csak az rosszabb, ha a bennünk élő giccsőr
álmodozhatja tele a világot. Hittük volna valaha is, a testközelből vagy
hallomásból megismert fekete, barna vagy vörös diktatúrák nyomán, hogy
rózsaszín zsarnokság is létezik? És ha sejtettük is, azt biztos nem gondoltuk,
hogy mézesmázos nyomulását még nehezebb kivédeni. Nincs az az agresszív
agymosás, amiből ne lenne ébredés, de ezt az édes ragacsot az ember le
nem vakarja magáról. „Demokratának lenni annyi, mint nem félni”, de lehet-e
Bibó erőt adó mondatát úgy mondani, „demokratának lenni annyi, mint nem
ragadni”.
Hurrá tévézünk! Azért ennél kicsit több kell a létező világok legjobbikához.
A demokrácia nem velünk született adottság, ellenkezőleg, civilizációs
vívmány, rengeteg balfogás, bukás, csalódás, vér van minden eresztékében.
Akkor viszont nem illik viccelni vele, az nem lehet, hogy annyi ős… A csökött
görögök, nem tudták, hogy csak esemesezni kell, aztán már össze is áll
a közakarat, kész is a demokrácia. De tudták, cserépszavazásnak hívták
akkor az SMS-t, s ha nagyon megkaparom, bele is buktak abba, hogy mindig
mindent jobban tudtak, s a kiválóakat rendre elzavarták. Ugyanolyan paranoiás
gyanakvók voltak, mint mi, de előtte legalább lenyomták a perzsákat kettő
nullra. A beszólós SMS-televíziózás, rádiózás nem újítás, hanem regresszió,
visszaesés: „zsigeri politizálás”. Ortegától Frommig rengetegen leírták,
hogyan torzul el a tömeg mágneses erőterében az egyéni akarat. És egy régi
SMS-botrány, mind közt a legnagyobb: Barabbásé. A demokrácia hozzáértő,
választott és visszahívható képviselőket jelent, nem közbekiabálást. A
közszolgálati televíziózásban a szerkesztők felelőssége és személyisége
garanciája a köz szolgálatának: az „arcukkal” felelnek azért, hogy a képek
hatalmával ne egy gazdasági vagy politikai érdekcsoportot szolgáljanak,
hanem a civil társadalmat.
Harmadik típusú televíziózás
Amikor a köztelevíziót emlegetjük, továbbra is egy hipotetikus képződményről
beszélünk, olyasmiről, ami nincs, de lehetne, sőt mindannyiunk érdekében
lennie kellene. Közszolgálati műsorok természetesen ma is vannak (akár
egy párttelevízióban vagy kereskedelmi televízióban is), a köztévé azonban
nem pusztán „közszolgálati” műsorok összessége. És azzal sem megyünk sokra,
ha negatíve következtetünk vissza rá: attól hogy egy műsor, vagy akár egy
egész televízió mentes a politikai vagy gazdasági propagandától, még nem
lesz közszolgálati. A létező politikai és gazdasági televíziózáshoz képest
a közszolgálat gyökeresen más szellemiségből eredő, „harmadik típusú” televíziózás.
Olyan televízió, amely nem egy hatalmi érdek (egy párt, egy ideológia,
egy gazdasági csoportosulás, vagy akár a „piac”) szemszögéből mutatja be
a világot, hanem a köz érdekéből. Hát persze, de sokféle közösség van,
ki mondhatja meg, melyik egyenlőbb a többinél, kinek az érdekét képviselje
a köztévé, egyikét, másikét, vagy mindegyikét egy kicsit? A válasz egyszerű,
a köztévé nem a mikrotársadalmak ezerszínű szövetkezése (persze ezek bemutatása,
képviselete fontos eleme lehet), hanem a közérdek szellemének képviselete.
Ha a pártideológia vagy a piaci szemlélet (és a szempontjaik szerint működtetett
média) a versengés és a minden áron való győzelem szellemében képzeli el
a világot, akkor e harmadik típusú televíziózás világképe a kooperációra,
a kölcsönösen előnyös együttműködésre teszi a hangsúlyt. (Természetesen
nem a versengés pozitív szerepét, hanem kizárólagosságát tagadva.) A demokrácia
éppen annak felismerése, hogy az egyéni szabadság csak önkorlátozás révén
érhető el, önként lemondok a teljes szabadságomról, hogy cserébe a lehető
legszabadabb lehessek. A piaci szemlélet az ember egyéniségét, a hatalmi
gondolkodás pedig a közösségi énjét abszolutizálja. Emberképük karikaturisztikus
(és mivel ennek nincsenek tudatában, egyszersmind tragikomikus): az egyén
közösségi érzés nélkül éppoly groteszk lény, mint egyéniség nélkül, személyiségét
a „közösség oltárán” feláldozva. A modernitás, huszadik század egyik legnagyobb
bűne és legnehezebben gyógyítható sebe, hogy totalitáriánus, az egyéniséget
üldöző, és tömegemberré torzító ideológiáival diszkreditálta a közösségi
gondolatot. A mai demokrácia-képzet ezért is leng ki a szélsőséges individualizmus
felé, a legparányibb kompromisszum, egyéni jogaim ezreléknyi átruházása
a közösségre is a diktatúra rémképét idézi fel. Érthető az eltúlzott óvatosság,
de életveszélyes (feltéve persze, hogy helyesen gondoljuk: az egyéniség
személyesség és közösségi finom összhangja), mert a szélsőséges individualizmus
nagyon is gyorsan és hatásosan megágyaz a szélsőséges kollektivizmusnak.
A kereskedelmi televíziózás (és az ideológiáját szolgáltató szélsőséges
és dogmatikus liberalizmus) legnagyobb hibája (tévedése? bűne?), hogy miközben
abban a hiszemben munkálkodik, hogy a szabad embereket nevel, valójában
tömegemberekké, személyiség és szabad akarat nélküli fogyasztókká szabja
át őket. A nézőjét nyilvánvalóan nem veszi emberszámba, hiszen olcsó tömegterméket
kínál neki, bóvlit, amivel „a valós világban” nem megy semmire. A tévépiac
hiánygazdaság, az emberi ínséggel kereskedik, amikor valódi élmények helyett
azok silány pótlékát kínálja. Maholnap már csak a legszegényebbek néznek
tévét, a kicsit is tehetősebbek moziba, színházba járnak, utaznak, élnek,
egy biztos, nem a tévé előtt gubbasztanak napi négy-öt órában.
És lassan már csak a legnyomorultabbak mennek el civilszereplős showműsorokba
szerepelni (persze a született exhibicionistákon kívül), az ő intim titkaikhoz
bagóért, vagy ingyen (a tévészereplés presztízséért cserébe) is hozzá lehet
jutni. A tévéshow-k és a bulvárdokumentumok a párperces sztárságért cserébe
épp sorsuk és személyiségük bonyolultságától fosztják meg riportalanyaikat,
nem emberként érdekesek, hanem rákbetegként, százötven kilós hústoronyként,
transzvesztita hajléktalanként, az alkoholista férj rendszeresen félholtra
vert feleségeként, esetleg -- ha már nincs kameraközelben egyetlen sorsüldözött
vagy csudabogár sem -- a kéjgyilkos mit sem sejtő szomszédaként. Míg a
dokumentumfilm (amit egyébként kereskedelmi televízió a legritkább esetben
vetít, nem annyira az alacsony nézettségtől, mint inkább az árulkodó kontraszttól
tartva) a sztárból is embert csinál, a bulvárdokumentum épp fordítva jár
el, a riportalany életéből csak a „kinyerhető” szenzáció érdekli, az az
extremitás, ami egy kérészéletű pillanatra „sztárrá” teheti az egyébként
névtelen nullának tekintett riportalanyt. (Filmvilág 2001/6.)
Ez persze nem épp erkölcsös, de hát honnan is lennének a fogyasztói
társadalomnak és a kereskedelmi televíziózásnak erkölcsei. A demokráciának
kultúrája van, a tisztán piaci szemléletű társadalomnak csak trendjei.
A divat követéséhez nem kell személyiség, elegendő a pénztárca is. A politikai
divatok követéséhez pedig még ennyi sem kell, elég, ha az ember a szavát,
lelkét adja, s máris a legtrendibb ideológia színeibe öltözhet. A két,
látszólag ellentétes világ között átjárás van. Egyre megy, hogy lázas dühvel
fogyasztunk vagy politizálunk. Mindkettőért a személyiségünkkel fizetünk.
Multiplex maximus
A kor, amiben élünk, megvolt már egyszer a történelemben, igaz elektromosság
és távolbalátó készülékek nélkül, archaikusabb, kezdetlegesebb, de épp
ezért még mindig valóságosabb formában. Volna miből okulnunk a római amfiteátrumok
gladiátorjátékai és tengeri csatái láttán. Hollywood és a plazmatévé csak
szánalmas hanyatlás Néró és Caligula kolosszális produceri-rendezői-tévécézári
ambícióihoz és eredményeihez képest. Ahogy a köztársaság szabad római polgára
átváltozott „proletárrá”, államilag eltartott, kenyérrel és cirkusszal
jóllakatott naplopóvá, úgy fenyegeti a média társadalmát is a dologtalan
osztály kialakulása. Az ókori multiplex, a Colosseum óriásképernyője, ha
nem is oka, de felgyorsítója volt a folyamatnak. A Colosseum vagy a televízió
mindig mintát ad, nem kell ahhoz agresszíven nevelnie, mint az ideológiai
furortól fűtött pártprogandának. A médiaelmélet közhelye, hogy a politika
miközben próbálja uralma alatt tartani a médiát, testestül-lelkestül idomul
hozzá, a reálpolitikusból egyetlen poénért, egyetlen vastapsért minden
politikai elvét feláldozni kész showman válik. Első fázisban a császár
lesz véres költő, fogathajtó vagy gladiátor, a másodikban a médiasztárt
emelik a császári trónusba a nézők.
Az unalomba fulladt császárkori Róma valójában barbárokra vágyik, mert
a látszat uralma alatt hamar elsorvad a realitás. A cirkuszok közönsége
vonzza a katasztrófát. Még mindig azt hisszük, demokráciában, köztársaságban
élünk. Azért a kép az úr. |