Európa keleti felén a téma mostanság gyakran szó szerinti értelemben az utcán hever, és ez a megállapítás valamennyi ország közül a volt Szovjetunió utódállamaira, azok közül is talán Oroszországra nézve igaz a leginkább. Nyilván nem véletlen, hogy az elmúlt tíz évben éppen itt volt a legviharosabb és a legellentmondásosabb az átmenet a bizonyos körökben szocialistának becézett félfeudális társadalmi berendezkedésből a XIX. századot idéző karvalykapitalista viszonyok közé, és nyilván nem véletlen az sem, hogy kommunizmus és konzumizmus különbségét észlelve és egyfajta nosztalgikus vágytól hajtva a szélesebb tömegek gyakran inkább a múltra, mintsem a jelenre vagy a jövőre szavaznak.
Az immáron három évtizede a filmiparban mozgó, de rendezésre csak 1990-től vállalkozó Pavel Lungin ezeket a társadalmi folyamatokat érzékelve fogott hozzá a kortárs oroszországi gengszterizmus mocsarát bemutató munkájához, egy, a nyolcvanas évek végén repülőrajtot vett karrier felvázolásához. A kiskirály középpontjában a némelyek szerint egyes vonásaiban a híres-hírhedt iparmágnásra, Borisz Berezovszkijra emlékeztető Platon Makovszkij nevű parvenü áll, aki a reklámiparban, a médiában és a politikai szférában egyaránt tekintélyes hatalommal rendelkezik. A tizenöt év történéseit átfogó filmben Lungin úgy kísérli meg feltérképezni hősének ellentmondásos személyiségét, hogy közben széles társadalmi körképet is igyekszik nyújtani. Az események bemutatása a Makovszkij halálával végződő merénylet ismertetésével kezdődik, majd egy nyomozófigura beemelésével a múltban történő kutakodással folytatódik: egyértelmű az Aranypolgár inspirációja, nem csupán a középpontban álló karakter, hanem a többszempontú flashbackekre alapozott szerkezet miatt is.
A kiskirály Oroszországban bemutatása után röviddel hihetetlen nézőszámot produkált, de a nagy érdeklődés inkább szólhatott a népszerű témának, mint a film önértékének. Lungin ugyan ért a feszültségkeltés technikáihoz és jól sodorja egybe a széttartó cselekményszálakat is, viszont az arányérzéke és az ízlése gyakran cserbenhagyja, így műve helyenként terjengőssé, helyenként klisészerűvé válik. Az Aranypolgár hiába szolgált sorvezetőül a rendező számára, a zsenialitást csak plagizálni lehet, reprodukálni nem.

Az eddig csupán rövid kísérleti filmekről és könnyűzenei klipekről ismert angol rendező, Simon Pummel ezúttal nem kisebb feladatra vállalkozott, mint audiovizuális formában megjeleníteni az egész emberi életet, az utóbbi száz év amatőr és profi filmtermésének, híradók és tudományos dokumentumműsorok nyersanyagának, újságkivágásainak, életképeinek és saját digitális trükkjeinek felhasználásával. Segítségére sietett a Grammy-díjas Radiohead komponistája, Johnny Greenwood is, aki az összefércelt filmkockák között klasszikus és modern hangszerszólamokkal, visszatérő és improvizációba torkolló motívumokkal igyekezett összefüggést teremteni. Egyszerre volt nehéz és könnyű a dolga, hiszen az élet és halál, játék és erőszak, szex és étkezés, jelek és álmok és egyéb önkényesen választott, aránytalanul súlyozott kategóriapárokba rendezett képek átkötése logikailag alig működik, viszont további inspirációkra igencsak alkalmas. A filmnek ezért nincs is igazi története: az emberi test által a születéstől a halálig elszenvedett ingereket gyűjti össze, indokolatlanul kevés vágással, gyakori önismétléssel. Emlékeztet Peter Greenaway korai munkáira, ám hiányzik belőle a szuggesztív erő, az átfogó szemlélet. Godfrey Reggio Qatsi-trilógiájával szemben nem a kívülálló, hanem a bennszülött szemével mered a világra, ez a tekintet azonban nem törekszik a mindenhatóságra, szándékosan korlátolt. Kétdimenziós embert látunk: a sejtbiológia és a társadalom emberét, aki nem kapcsolódik a természethez (univerzumhoz), és spirituális kiterjedése sincs. Olyan, mint amilyen embert Georges Vigarello ír le a modern testkultuszról szóló esszéjében: identitását kizárólag a testéből meríti.
A film egyetlen erénye, hogy túlmutat önmagán és a vásznon. Önálló zenei album kapcsolódik hozzá, honlapján pedig egyedi képekre, hangzásokra, interaktív lehetőségekre lelünk, hiszen a film 370 képkockájának teljes háttértörténetét megismerhetjük, és azokat saját ízlésünk szerint újra is rendezhetjük. A Bodysong tehát nem tipikus film: a moziból kilépve kezd egyáltalán élni.

Hisz ön az elfogulatlan igazságszolgáltatásban? Vagy esetleg összeesküvés-párti, a bíróságot afféle jogállami fügefalevélnek tartja, amely valójában nyers üzleti, hatalmi érdekeket takargat? Nos, az utóbbiak parájához bőséges muníciót szolgáltat a Gary Fleder által forgatott újabb John Grisham-adaptáció.
A filmbeli tárgyalás tétje, hogy sikerül-e egy munkahelyi mészárlás kapcsán felelőssé tenni a nagy fegyvergyártó cégeket, akik a haszon érdekében blazírt nemtörődömséggel (és az alkotmányba foglalt jog védelme alatt) kínálják portékájukat boldog-boldogtalannak, elősegítve az évi 30.000 halálos áldozattal járó nagy amerikai polgári éleslövészetet. Precedensértéke miatt a tárgyalás olyan fontos, hogy a felek nem is kívánják 12 csóró átlagjenki, azaz az esküdtszék lelkiismeretére bízni a döntést, és minden létező eszközzel beszállnak az esküdtek megdolgozásába. Az áldozat családját képviselő idealista ügyvéddel (Dustin Hoffman) szemben a fegyverlobbi érdekeit képviselő cinikus „esküdt-szakértő” (Gene Hackman) áll, ám velük párhuzamosan az egyik esküdt (John Cusack) is beindítja a saját játszmáját.
A film alkotói nem voltak szívbajosak, és a Grisham-könyvben szereplő dohány-mogulokat a fegyverbiznisz profitéhes cápáira cserélték. Jó érzékű aktualizálás, az utóbbi években a kirúgott alkalmazottak és sértett kamaszok által munkahelyen, iskolában végrehajtott vérfürdők igencsak megingatták az amerikaiak hitét az egyszemélyes háztáji hadseregek helyességében, s persze a tüdőráknál drámaibb egy tüdőlövés. (Michael Moore szintén szép sikert ért el a témához kapcsolódó dokumentumfilmnek álcázott filmpublicisztikájával a Kóla, puska, sültkrumplival.)
Fegyvergörcs és bírósági cirkusz: szinte egymásnak vannak teremtve, és a jónevű színészgárda él is a lehetőséggel. Elsősorban is a lelkesen gonosz Gene Hackman, aki a romlott profi szerepében mindenkit lejátszik a vászonról és egymagában képes összetartani a filmet. Hogy van-e az Ítélet eladóban sablon, közhely, édesbús nyáladzás és előemésztett, puhára csócsált tanulság? Van dögivel, elvégre ez egy drága stúdiófilm. De még ez is működik, csúszik, mint az olajos hal, és a végeredmény egy élvezhető, jó kis ponyvafilm.

Technikailag fejlett civilizációnk nagy csapdája, hogy abba a hitbe ringat bennünket, a magunk urai vagyunk, a dolgok, amelyek történnek velünk, a mi döntéseinktől függnek. Ha más nem is, a halál megbízhatóan nem vesz tudomást önhittségünkről, és így sarokköve lehet például egy olyan filmdrámának, amelyben az igazságok felszínre hozója éppen az, hogy valaki meghal-e vagy nem hal meg.
A középpontban Agnete, egy érett harmincas családanya áll, aki tökéletesen kezében tartja az életét, ugyanazzal az elsöprő lendülettel teszi helyre a munkaközvetítőben az ügyfeleket, mint otthon kamaszlányát és férjét. Aztán ez a teljesen „oké” élet alaposan megbillen, amikor özvegy apjáról kiderül, hogy rákos és talán csak három hete van hátra. De ezt az akadályt még veszi, átköltözteti a nagypapát hozzájuk, pedig nem nagy a lakásuk, és még a homoszexualitása miatt kitagadott öccsét is igyekszik újra kibékíteni apjával. Aki aztán – telnek a hetek, hónapok – csak nem hal meg. És ezzel Agnete már nem tud megbirkózni, a család életének irányítása kicsúszik e jólelkű diktátor kezéből.
A főszerepet alakító Paprika Steen kezéből azonban szerencsére egy másodpercre sem csúszik ki a játék. Egymaga elviszi a vállán a filmet – ha valahol, akkor itt igaz e megfogalmazás. A színésznő, akit a Születésnap női főszerepében láthattunk, szinte minden képsorban a színen van, de ha nincs, jelenlétét akkor is érezni. Agnete megfáradt vonásaival is szédítően vonzó, cselekedeteiben erőszakos, de amikor egy-egy váratlan helyzet megtorpanásra kényszeríti, meghatóan törékeny.
A komor téma ellenére a film hangvétele csaknem vígjátéki. Jesper W. Nielsen a produkció kisrealista stílussal elért frissességével azt bizonyítja, hogy nem minden dánnak kell Dogma ahhoz, hogy emberbaráti, őszinte és hatásos filmet készítsen. Egyedül a tolakodó kísérőzene használatában nem ártott volna, ha valamit azért átvesz ama puritán elvekből.

Az ismerős dallam úgy hangzott, hogy Amerika szabad ország, amely tárt karokkal várja a bevándorlókat, ahol szorgalommal és kitartással bárki megvalósíthatja álmait. Egzisztenciát teremthet, családot alapíthat, karriert építhet: a határ a csillagos ég. Szeptember tizenegyedike ténylegesen és szimbolikusan is porrá zúzta ezt az illúziót. Ma Amerika fél és rossz szemmel nézi az idegeneket.
A Ház a ködben fiatal hősnője, Kathy egyedül él szülei házában. Bezárkózik magányába, a levelek olvasatlanul sorakoznak lakásában, ezért megdöbben, amikor a bankja fizetési hátraléka miatt lefoglalja házát és kilakoltatja őt. Az utcára kerül, otthontalanul és pénztelenül. Egy ügyvédnő segítségével fellebbez a hibás végzés ellen, a bank azonban gyorsan cselekszik és elárverezi házát az értéke töredékéért. Behrani, az új tulajdonos az iráni hadsereg egykori ezredese, aki évek óta keményen dolgozik az Államokban, most végre megvalósíthatja álmát. Az olcsón vásárolt ingatlant jó pénzért továbbadva biztos jövőt teremthet családja számára. Ez az egyetlen esélye a megkapaszkodásra, különben élete végéig gürcölhet egy építkezésen. A régi és az új tulajdonos találkozása, az amerikai és az idegen kultúra összeütközése elkerülhetetlen.
Az ukrán származású, első filmes Vadim Perelman nagy empátiával ábrázolja a két tehetetlenül sodródó, a körülményeknek kiszolgáltatott ember küzdelmét a vélt vagy valódi igazságukért. Sajnos az összecsapás nem egyenlő erők harcát hozza. A Jennifer Connelly játszotta lány alakja ugyanis kissé sematikus. Visszaeső alkoholista, házassága tönkrement és férje elhagyta. Ezzel szemben a korábban szebb napokat látott ezredes figurája összetettebb, neki feleségéről, lányáról és fia taníttatásáról kell gondoskodnia. Drámája nagyobb formátumú, amit Ben Kingsley kiváló alakítása még inkább felerősít. A nagyszerű színészi teljesítmények mögött a film stílusa konvencionális, a szimbólumok könnyen érthetőek, mint azt a házba beköltöző család és a villanyoszlopra szálló gólya párhuzamos képei is jelzik. A befejezés viszont nyugtalanító, hiszen azt a kérdést feszegeti, hogy milyen esélye van ma egy külföldinek a beilleszkedésre a bizalmatlanság és gyanakvás légkörében. A rendező érdeme, hogy a félelem érzése nemcsak a szereplők tekintetét hatja át.

A Rómeó és Júlia sikere megmutatta, hogy a lemeziparral szoros összefogásban bizony nem lehetetlen poros kötelező olvasmányok filmváltozatával becsalogatni a fiatalságot a moziba. Az Öld meg Rómeót! az újabb piackutatási eredményeken felbátorodva már a hip-hop/r’n’b-fogyasztók alcsoportjára fókuszált, most pedig a cyber-gótika bűvöletében felcseperedők is megkapják végre, ami jár: az új szériás farkasemberfiú és a fejvadász vámpírlány szerelmének történetét egy kis éji robotmetál-zene kíséretében.
A soundtrack ebben a műfajban a filmmel egyenrangú termék, ezért meglepő az az MTV-horror gyakorlatától idegen, már-már szégyellős visszafogottság, amellyel a nem kis odafigyeléssel verbuvált zenészválogatott produkcióját kezeli a film. Nincs hivalkodó lemezbolti jelenet, mint a Drakula 2000-ben, és nincsenek rocksztár figurák sem a Kárhozottak királynője mintájára, sőt tulajdonképpen alig szól a rock, pedig a szereplők egytől-egyig úgy festenek, mint a dekoratívan drogfüggő tinibálványok, a vámpír csapat kapitánya például kimondottan egy Marilyn Manson emlőin nevelkedett Jim Morrisonra emlékeztet. Az Underworldben nem a zene, de nem is a vámpírok vs. vérfarkasok képregénysztori játssza a főszerepet, hanem az alkotókra a kelleténél kicsivel nagyobb hatást gyakorló kortárs divatfilmek. A képlet nem túlságosan rafinált: A holló gyászos hangulatú, kék-fekete háttere előtt a Penge high-tech vámpírjai mátrixos flikk-flakkokat mutatnak be. A közepes költségvetés és a bumfordi digitális animáció dacára az atmoszférára nem lehet panasz, az akcionista felfogás azonban becsapós módon csak a nyitójelenetben és a végső leszámolás során érvényesül. A kettő között a pókerarcú szerelmesek vérszegény románca és a vámpír-nemzetség zavaros belviszálya untat halálra, vigasztalást csak a budapesti éjszaka képei jelentenek, meg a vérszívó dámának öltözött Görög Zita, de őt pillanatok alatt felfalják a farkasemberek.

A Freedom Fries Amerikájában kivételesen nagy szó, hogy a megvetett franciák évek óta először nemcsak aljas gonosztevők szerepkörében bukkannak fel Hollywood táján (Bad Boys 2; Mátrix 2; Vágd pofán a franciát!), de filmrendezőként is esélyt kaphatnak: a Dobermanos Kounen egy western-képregény adaptációjával bizonyíthat (Blueberry), míg Mathieu Kassovitz egy éjsötét thriller megvalósításának lehetőségét nyerte el a Dark Castle ötlet-tomboláján. Az egyéjszakás kalandjairól ismert horror-stúdió (Ház a Kísértet-hegyen; 13 kísértet) olcsó klasszikusok olcsó újrafeldolgozása helyett ezúttal merészet gondolt és a francia direktor mellé költségesebb sztárokba (Halle Berry, Penelope Cruz), sőt önálló történetbe is invesztált némi tőkét. Lélekgyógyász hősnőnk egy eldugott elmegyógyintézetben kezeli női elítéltjeit, mígnem egy viharos napon az ismerős cellák egyikében ébred, jókora amnéziával. A vád az intézet vezetőjének (egyben szeretett férjének) baltás lemészárlása, feladata pedig az alaphelyzettől elvárt: bizonyítani ártatlanságát a valódi felelős felderítésével.
Ínséges időnkben, mikor már a kaliforniai Disneyland elvarázsolt kastélyából is kísértetfilm készül (Elvarázsolt kastély), igazán érdemes megbecsülni az eredeti forgatókönyveket, főként az agyonhasznált rémzsánerekben. Sebastian Gutierrez (Az áruló csókja) író-rendező története sajnos még így is csalódás, főként mivel a bővérű műfajorgia egyik résztvevőjének igényeit sem képes kielégíteni. Hiába a Bíbor folyókból ismerős intenzíven nyomasztó, klausztrofób képi világ és a főszereplőnő riadt őzike-tekintete, ha a cselekmény esetlenül váltogat a természetfeletti horror, pszichothriller, börtöndráma és snuff-videós sorozatgyilkos-film kötelező kliséi között, miközben mégis végig kiszámítható marad. A túlzás és a valószínűtlen mindig is intim viszonyban volt a B-szériás rémisztgetéssel, a Gothikából azonban épp a legfontosabb hiányzik: az öncélú sokk-kezeléseket felszabadító erejű terápiává változtató koherens filmélmény.

Nancy Meyers filmje nem indul biztatóan. Nagyjából a huszadik percig nem több olcsó poénokkal operáló, erőltetett vígjátéknál, és a néző rettegve gondol arra, hogyan fogja kibírni azt a két hosszú órát, amíg az öregedő lemezkiadó-tulajdonos és az öregedő írónő összejönnek. Mert nem kétséges, hogy erre fut ki a sztori. Aztán elkezdődik a lemeztelenedés. Először Jack Nicholson totyakos hátsója villan fel pár másodpercre, később Diane Keaton homályos aktja pár tizedmásodpercre. Aztán, mintha a két színész nem tudna betelni a vággyal, hogy minél többet megmutasson magából, tovább vetkőznek. Már nem a ruhájukat vetik le, hanem lelki sztriptízt csinálnak. És innentől Meyers gondosan poentírozott, banális története fokozatosan megtelik élettel és szépséggel. Nicholson és Keaton olyan könnyedén dobják félre szemérmességüket, akár azok az öregek, akik az orvosi várókban bármelyik rémült idegent beavatják intim bajaikba. De ez az öregedő párocska nem rémisztő, hanem érdekes és lefegyverzően önironikus. Három profi unterman dolgozik azért, hogy ők ketten csilloghassanak: a komikának is remek Frances McDormand, a lehengerlő mosolyú Keanu Reeves, és Amanda Peet, akinek szépségében van valami izgatóan dekadens.
A két főszereplő alakítása közül Nicholsoné az érdekesebb. Keaton vagány, virtuóz és látványos játéka mögött – amelyért Arany Glóbuszt kapott – lényegében hagyományos szerepfelfogás áll. Nicholson jóval passzívabb nála: többnyire csak morog, csóválja a fejét, és néha mérsékelt tempóban helyet változtat. A vénülő üzletember alakja ugyanúgy a Becéző szavak kiégett űrhajósának variációja, akárcsak a Lesz ez még így se főhőse volt. Nicholson modoros és nehézkes, aztán kiderül: maga a figura ilyen, akit alakít, mégpedig azért, mert képtelen elfogadni a tényt, hogy megöregedett. Így lesz a kezdetben ellenszenves fickó egyre esendőbb, egyre szeretni valóbb. Akár két mentőöv, olyan ez a két színész: felszabadult, bensőséges játékukkal megmentik Meyers filmjét attól, hogy elmerüljön a hasonló filmek tengerében.

Négy-öt évvel ezelőtt valamelyik amerikai magazin összeállította a világ leglakhatóbb-legélhetőbb városainak listáját. Figyelembe vették, hogy az adott városban milyen a klíma, a tömegközlekedés, milyen szórakozási lehetőségek vannak, milyen az ott lakók közérzete, és természetesen az is számított, hogy maga a város mennyire szép; ezért is lett az első Róma (a második Sydney, a harmadik Firenze). Az a város, amelyikben a Vodka Lemon játszódik, alighanem a lista utolsó helyezettje lenne: a lakhatásra-életre legalkalmatlanabb helyek egyike. Valahol az Ararát közelében, Örményország kurdok lakta részén fekszik. A tömegközlekedést egy leszakadt busz jelenti, ami hatalmas hóbuckák közt közlekedik; a városlakók vagy a teljesen kifosztott művelődési házba mehetnek vodkázni, vagy kimehetnek – busszal – a pár kilométerre fekvő temetőbe: ez jelenti a szórakozást; minden ház olyan, mint a nálunk a hatvanas években épült jellegtelen falusi házak; mindenki felfoghatatlanul szegény: Hamo (Romen Avinian) mindenét eladja, hogy meg tudjon élni. Még a nászajándékba kapott intarziás szekrényét is, a tévét is: lassan kiürül a lakása, csak a képek hiánya, a fehér foltok maradnak a falon. Hamo Franciaországban élő fiától vár segítséget, pénzt; oldalkocsis motorkerékpárral megy a postára, ha üzenetet kap: levele érkezett. De soha nincs pénz a levélben. Hamo egyedül él; özvegy, szinte minden nap kimegy a volt felesége sírjához. A temetőben ismerkedik össze az út szélén Vodka Lemont áruló Ninával (Lala Sarkissian), a szép özvegyasszonnyal: együtt utaznak a buszon, de nem mernek egymáshoz szólni. Az egyébként mindig kemény, és szikár Hamo sután, bátortalanul közeledik. Kopár életükbe nehezen ereszt gyökeret a szerelem.
A történet mellékszereplői Nina és Hamo rokonai; Nina prostitúcióra kényszerülő zongorista lánya (az egyik legszebb színésznő, akit az utóbbi időben láttam), Hamo fia és unokája. Nincs egy sem köztük, aki feladta volna, – talán csak Hamo fia – aki elvesztette volna azt, ami ezt a filmet is élteti: a reményt. Hiner Saleem filmje egy idős szerelmespárról szól, a szerelem szükségességéről; a születéséről. A Vodka Lemon – mint kiderül – keserű: nem is tudja senki, miért e név. Hiner Saleem a lekopott, rongyos kurd tájban mindenesetre épp ilyen mandulakeserű filmet készített; a Vodka Lemon, ha nem is derűs, de mindenképpen kedves történet: Chagall-kép, rengeteg fehérrel.