Melankólia és csontig hatoló hideg. Hűvösség árad a vászonról. Ilyen az, amikor az élet és a halál mezsgyéjén jár az ember, közel a szellemek birodalmához. A fények tompák, az árnyékok hosszúak és hiába tűnik színesnek a világ, mégis szürkeség borul a retinára. „Nincs nagyobb magány, mint a szamurájé. Talán csak a dzsungel tigrise van oly egyedül, mint ő.” -- hangzik a film nyitó idézete. Lelakott manzárdszoba mélyén egy cigarettafüstöt eregető sziluett heverészik; vágás: félbevágott pénzköteg a szobor-arcélű, elegáns bel-ami kezében. Előtte kalickában egy madár, ritmikusan csipog, mintha gép lenne. A skatulyából kihúzott férfi kabátot és kalapot vesz, egy pillanatra farkasszemet néz önmagával a tükörben. Végigsimít kalapja karimáján, és kilép az ajtón. Az 1967-ben készült Szamuráj a fekete filmek vonulatának egyik magányos csúcsa, transzcendens gengsztertörténet és zsánerfilmbe oltott példamese életről, halálról és a néma űrről, amit az ember rezdülései töltenek ki. Alain Delon, Henri Decae (operatőr) és Jean Pierre Melville megmutatja, hogy mire képes az új hullám és a serie noir, ha találkozik a japán bushidóval. A film története a klasszikus gengsztersztorik kliséi mentén épül: adott egy magányos bérgyilkos, perfekcionista szakember, aki jó pénzért likvidál bárkit, érzelem és fenntartások nélkül. Első a hűség önmagához és a sajátos erkölcsi kódexhez, második az alibi. A főhős rutinosan likvidál egy bártulajdonost, alibi biztosítva (ex-barátnő által, akit a filmben Nathalie Delon, Alain Delon akkori felesége játszik), a munka elvégezve, minden rendben. Apró homokszem a gépezetben, hogy a gyilkosság után főhősünk beleszalad a bár félvér zongoristanőjébe, tekintetek kapcsolódnak, megjegyzik egymást. Rendőrségi begyűjtés („gyűjtsék be a szokásos gyanúsítottakat”), majd egy hosszú kihallgatás a gyilkossági csoport nyomasztó irodalabirintusában, szembesítés és bizonyításkényszer. A szamuráj (polgári nevén Jef Costello) persze kisétál, mert ő sohasem veszít (igazán), és mert a kreol dívák vonzódnak a hideg kék szemekhez. A történet bonyolódik tovább, a rendőrök hurkot fonnak Costello köré, elkapnák, ha tudnák, közben a megbízó is likvidálná a gyanúba keveredett likvidátort, ő viszont nyílegyenesen halad tovább a halálúton. A történet csavarai és jellemzői (árulás, rendőrpraktikák, a hős rendíthetetlensége) mind-mind a klasszikus amerikai gengszterfilmekre emlékeztetnek, akár a szereptoposzok (femme fatale, gátlástalan rendőrtiszt) a markáns zenedramaturgia és a képi világ. Melville idéz és megemeli képzeletbeli kalapját a nagy elődök előtt, de annak titka, ami miatt A szamuráj kultfilm lett és zsánerklasszikus, máshol keresendő.