A magyar film szellemi és művészi állapotának leírásához ma már nem generációs, hanem műfaji és stiláris szempontokat érdemes figyelembe vennünk. Nem mintha a 35. Magyar Filmszemle játékfilmes mezőnyéből a fiatalok, a derékhad képviselői vagy a nagy öregek hiányoztak volna (noha az utóbbiakat, a Magyar Mozgókép Mestere művészeti díjjal kitüntetettek csoportját csak Jancsó Miklós képviselte versenyen kívül vetített újabb történelmi abszurdjával, A mohácsi vésszel). Markáns nemzedékek természetesen ma is jelen vannak – az idén például nem az elsőfilmesek, hanem a közmondásosan nehezebb helyzetben lévő „másodfilmesek” alkottak érdekes és igen nagyszámú csoportot (Böszörményi Zsuzsa, Herendi Gábor, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs és Fliegauf Benedek) –, ez azonban ma már nem több statisztikai adatnál. Mostanra zsurnaliszta közhellyé kopott a megállapítás, miszerint a legfiatalosabb filmeket a nyolcvan fölött járó Jancsó forgatja – legfeljebb a szerencsés paradoxon kevésbé szerencsés inverze érdemelhet figyelmet: a legporosabb, lejárt szavatosságú formákkal viszont éppen a fiatalok próbálkoznak. Ezzel tehát nem sokra megyünk, szerencsére. A generációs szempont ugyanis egészen a legutóbbi évekig a kizárólag politikai játéktérben értelmezhető magyar filmművészeti hagyomány legkitartóbb maradványa volt. Gondoljunk arra, hogy még a 2000 körül indult nemzedék művészi identitását is a rendszerváltozáshoz való – igaz, negatív, pontosabban közömbös – viszony határozta meg. A magyar film lassú és remélhetően mélyreható átalakulási folyamatát végre tehát nem az „aki még látta Lenint” (és/vagy Aczél Györgyöt) szempontja, hanem a művek belső logikája határozza meg.