Minghella filmje eposzi léptéket alkalmaz és eposzi mértékkel mér: nem csupán terjedelme (majdnem két és fél óra a vetítés) és helyszínei (úgy fél földrészre való a tizenkilencedik századi amerikai tájból), hanem tárgyválasztása és előadásmódja is homéroszi.
A tárgy – az Iliász óta kötelező módon – a közösséget egyetemesen érintő súlyos esemény, amelynek élet-halál a tétje: azaz a háború. Polgárháborús történetet látunk, Észak és Dél harcát: a háború itt a pusztítás vak és közönyös mechanizmusa, megállíthatatlan gépezet. Egyben metafizikai jelkép, mégpedig rész-az-egész-helyett alapon: a vágyak és sorsok iránt teljességgel közönyös Természet, a céltalanul őrlő Idő szinekdochéja. Mindezt a film igazi eposz módjára, rezzenetlen nyugalommal és hűvös tárgyilagossággal ábrázolja.
A rokonszenv viszont a személyes sorsé, a boldogságát kereső, a kollektív gépezet szorításából menekülő egyéné. Egy déli katona történetét követjük, először visszapillantásokban, később egyenesbe váltó filmelbeszélésként: hogyan vonul hadba a falusi legény, miféle szörnyűségeket él túl, hogyan ássa ki magát hullahegyek és a föld alól, hogyan marad súlyos sebesülése ellenére életben, s hogyan szökik meg, s jut végül haza a Hideghegy tövében fekvő falujába, szerelméhez, a falu lelkészének árván maradt lányához, akivel végre egyesülhet a boldogságban, ha csupán egy röpke pillanatra is. Ez a történet – ha tovább faggatjuk értelmező hasonlatunkat, a homéroszi hőskölteményt – a közösség helyett inkább az egyéné, a Trója alól haza induló Odüsszeuszé, aki a halottak birodalmát is megjárva, s végül minden akadályt legyőzve hazajut Penelopéhez 
Háború és szerelem, közönyösen pusztító világ, melynek szörnyű hatalmán, ha tragikusan rövid időre is, de diadalmaskodik a szív és a hűség: háborús költők jutnak eszünkbe egy későbbi korból, az eposz zordon tárgyilagossága után a líra vak reménye legyint meg, Radnóti („Ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam…”) meg a Szimonov-vers, ugyanabból a háborúból („Várj reám, s én megjövök…”). Érzelmes, sőt érzelgős dolog ez persze, mint ahogy a remény általában, de nem baj: aki szeret hinni és remélni, ennek az érzelmes pátosznak a csendes zenéjét is kihallhatja a Hideghegyből, az ember szólamát az embertelen univerzum némaságából.
 

Szemrevaló film a Lebegés, ritka szépen bevilágított mozi. Szépek a kültelki éjszakában őrt álló utcalámpák, a fénykörükben aláereszkedő hópelyhek, a félig megvilágított, félig sötétségbe vesző arcok, a távoli fények és az ablaküvegek visszatükröződései. Minden nyomorúsága dacára igen jó lenne belépni ebbe a világba, jó érzéssel lehetne részt vállalni a börtönből frissen szabadult, bűnéért vezeklő Manuel történetében, csakhogy nem lehet. Nem lehet, mert példázat van csupán, melynek képei, a maguk becsapós esztétikumával megtévesztők. Ez itt a megváltást keresők skanzenje, egy szépen rendben tartott kiállítás emberforma makettekkel. Manuel egy kamaszkori rablás alkalmával embert ölt, huszonhárom évet húzott le büntetésként, s ha rajta múlna, meg huszonhármat letöltene, de jó magaviseletéért kiengedik. Manuel a börtönben megismerte a megváltás öt fokozatát - narrátorként nem is egyszer elsorolja mind az ötöt -  s bár tudja, ő legfeljebb csak az első kettőig juthat, mégis visszatér az egykori bűntett helyszínére. A sűrű hóesésben és térdig erő latyakban mindenki ugyanarra hajt, mint Manuel: egy csapat megbocsátásra érdemes elveszett lélek verődik össze a történet előre haladtával, hogy a film végére mindenki rátalálhasson arra, akivel jót cselekedhet. Manuel a film elején még szembemegy a metróból kiáramló embertömeggel, a végére azonban már együtt, egy irányba sodródik embertársaival, s mielőtt végleg kimetrózna a kamera látószögéből, búcsút inthet bűnös múltjának is. Látszik, a készítők tudták, hogyan rendezzenek be egy lakást, és milyen szögből fényképezzenek egy utcarészletet ahhoz, hogy elvigyenek a kívánt miliőbe, de arról fogalmuk sem volt, kikkel, hogyan népesítsék be az így teremtett tereket.  A Lebegés szobabelsői és városképei eljutnak az igazságig, élettörténetei azonban elvesznek a hangulatos hóesésben. 

Egy házaló könyvügyök a Franco-korszak végén kiadója nyomására rááll, hogy feleségével házi szexfilmeket forgasson – egy szigorúan Skandináviában forgalmazandó „multimédiás” lexikon számára. Alfredo és Carmen sajátos sikersorozatának csúcspontja egy igazi játékfilm, amelyet Torremolinos tengerparti üdülőhelyén forgatnak dán stábbal. Az ihletet Bergman A hetedik pecsétje adja, szexjelenet nélkül azonban most sem úszhatják meg. 
Első közelítésben könnyű rávágni, hogy a Torremolinos 73 a spanyol Boogie Nights, szerényebb kivitelben, Pablo Berger filmszatírájában azonban máshol vannak a hangsúlyok. Míg a hetvenes évek hangulatának megidézése a jól eltalált színvilágban, lakásbelsőkben, szemüvegkeretekben és kísérőzenékben tobzódik, a középpontban mindvégig a főszereplők egyszerű vágyai állnak. A házaspár kezdetben kizárólag a megélhetés miatt száll be a „tudományos” soft-core pornóiparba, később aztán mindkettejüket ez a pálya segíti hozzá legfőbb céljuk eléréséhez: Carmen gyermekre vágyik, Alfredo pedig a művészi önkifejezésben igyekszik egyre tovább jutni. Az Almodóvar filmekből ismerős színészek (Candela Peńa – Mindent anyámról, Javier Cámara – Beszélj hozzá) mindvégig igazi átlagemberekként ábrázolják figuráikat, akik nem átlagos helyzetekbe szaladnak bele vakmerően: újra és újra erőt vesznek magukon, és megteszik, amit várnak tőlük a kamera előtt és mögött, de ettől még ugyanolyan egyszerű és őszinte emberek maradnak, amilyenek voltak. Berger a szexjelenetek rendezésében is a helyzet paradoxonához alkalmazkodik, bármilyen suták és nevetségesek hőseink, miközben a beállított kamera előtt pózolnak a nemi aktus közben, méltóságukat pont azért nem veszítik el, mert e képsorok a néző számára nem vágygerjesztő szoftpornóként működnek, hanem az emberi sorsdráma apró szatirikus pillanatképei.

Philip K. Dicket, a posztmodern sci-fi-irodalom zsenijét egész életében foglalkoztatta az a kérdés, hogy miként lehetséges letéríteni a történelmet haladási irányáról, azaz realizálható-e a jelenben az emberiség múlt- és jövőbeli sorsának felülírása. Dick efféle – elsősorban ontológiai irányultságú – kérdések iránti vonzalma újabban egyre gyakrabban találkozik Hollywoodnak a világ elveszejtésére szövetkezett erők, illetve az azokat pacifikáló hősfigurák iránti érdeklődésével, nem véletlen hát, hogy az immáron több mint húsz éve halott, és életében példátlanul sikertelen író mostanában az Álomgyár egyik kurrens szerzője, akinek műveit elsővonalbeli rendezők kísérlik meg adaptálni.
Legutóbb Spielberg csupaszította le egyszerű thrillerré Dick egyik rétegzettebb írását (Különvélemény), most John Woo próbálkozik hasonlóval. A felejtés bérének története több korábbi Dick-adaptációra is emlékeztet, Az Emlékmást idézi a protagonista memóriájának törlésével beizzó alapkonfliktus, a Különvéleményt pedig az előre elrendeltetett jövő újraépítésének problematikája. Michael Jennings komputerzsenit multik szerződtetik szupertitkos munkákra, melyek elvégzése után törlik emlékeit, hogy ne adhassa ki a cégtitkokat. Soha nem is vizsgálódik az egyes feladatokhoz kötődő emlékei után, azonban amikor élete egyik zsíros megbízatást követően különös tényekkel szembesül, nekilát a rendelkezésre álló kevéske mozaikból rekonstruálni múltját, és e művelet közben a világ létét veszélyeztető szörnyű konspirációra bukkan.
A felejtés bérének alkotói csupán egy izgalmas és fordulatos történetet kívántak elmondani, így a filmnek nem sok köze van Dickhez, ahogy a rendező, John Woo korábbi munkáihoz sem: a direktor igyekezett minimumra szorítani a nevével összenőtt műfaj, a heroic bloodshed leleményeinek alkalmazását: néhány mexikói felállás, egy-két apró trükk az amúgy konvencionálisra hangszerelt akciójelenetek közben, ez bizony nem sok. Woo – aki mellesleg producerként is jegyzi a filmet – belátta, hogy az általa feltalált műfajnak befellegzett, és beállt a tisztes hollywoodi iparosok közé. Kérdés, hogy jól döntött-e, még akkor is, ha közöttük nincs nála kiválóbb.

Az utolsó szamuráj játékidejének 144 percéből 134 bűnös élvezetet kínál. Úgy valahogy, ahogy a majonéztől csöpögő Whopper menü is az tud lenni a megfelelő pillanatban. Hollywood a japán bazársorra tévedt, s az ismert kellékek közül jó ízléssel válogatta egymás mellé a pénzért megvásárolható legjobb minőségű darabokat. Tizenkilencedik századvégi japán táj- és városképeket, az amerikai polgárháború huszáros egyenruháit és az ősi szamuráj-rend hacukáit viselő játékkatonákat, a Kelet kecses szablyáit és a Nyugat hatékonyan halált osztó gépfegyvereit. Behemót amerikai szuperprodukció lévén, nincs mit csodálkozni ezen, mint ahogy azon sem érdemes sokat rágódni, hogy az indiánok kiirtásától megcsömörlött, Japánba szakadt polgárháborús hős megváltását dokumentáló eposz ugyanúgy igényt tart mindkét amerikai szekértábor, a lelkiismeretfurdalásos liberálisok és a világrendőr szerepet büszkén vállalók dollárjaira. Ezek többé-kevésbé iparági sajátosságok, a vagy megszoksz, vagy megszöksz gőgje, melynek tolerálását jelen esetben jelentősen megkönnyíti, hogy a változó hevességű melldöngetés egy arányosan felépített, lendületes és a maga módján kellemesen infantilis kalandfilmmel párosul. Sok mindent számon lehet kérni ezen a filmen, de azt csak az igazán szőrösszívűek állíthatják, hogy ne lenne gazdagon illusztrálva ez a képeskönyv. A bő kínálat a törékeny szamuráj-özvegy megkapóan félénk mosolyától a rettegett hadvezér hősi halálának kimerevített pillanatáig, a végeláthatatlan zöld mezők és dombságok panorámaképeitől Tom Cruise átható tekintetének könnyes-komoly melankóliájáig terjed. Egyedül az epilógus képeinek megkomponálásánál hordott félre az addig biztos alkotói kéz. Vitatni ugyan nem vitatjuk, hogy a világ valamennyi nemzete sokat köszönhet Tom Cruise világmentő munkásságának, valahogy mégis kényelmetlenül érint, amikor e kétségbevonhatatlan tényt az arcunkba dörgölik.

Középkorban játszódó detektívtörténethez lassan hagyomány pap-főhőst választani, főként ha a regényíró filmváltozatot is szeretne a műből: a széleskörű klasszikus műveltségüket és kiváló dedukciós képességüket kamatoztató sztár-szerzetesek mellé (mint a ferences Baskerville-i Vilmos vagy Cadfael testvér a Benedek-rendből) a brit szépíró, Barry Unsworth jóvoltából 1995-ben új barát csatlakozott Nicholas Barber kiugrott pap személyében, aki nem sokkal a Nagy Pestis után szörnyű gyermekgyilkossági ügybe keveredik. A Moralitásjáték címet viselő krimi igazi hőse azonban nem annyira a csuhás narrátor, mint inkább az a vándorszínész társulat, amelyhez statisztaként csatlakozik hirtelen felindulásból elkövetett pályaelhagyása után. Miután ugyanis az egyik városban a társulat vezetője úgy dönt, hogy szakítva az unalmas bibliai repertoárral a friss gyilkossági eset színpadi rekonstrukciójával próbálja kicsalni a tallérokat sovány közönsége zsebéből, a próbák és az előadások során egyre több kérdés merül fel a kivégzésre váró tettes személyét és a sötét ügy valódi hátterét illetően, amelyekre Nicholas és színésztársai kénytelenek kielégítő válaszokat találni előadásuk hitele érdekében. 
Unsworth remek prózával, kifinomult jellemrajzokkal és diszkrét kultúrtörténeti áthallásokkal ékesítette fel egyébként is gazdag meséjét, azaz csupa olyasmivel, amik elsőként vesznek oda a filmre adaptálás cselekménycentrikus folyamata során. McGuigan (Gengszterek gengsztere) sem tett másként Reckoningra (Számadás) átkeresztelt feldolgozásában, ám az ifjú brit rendező legalább igyekezett pótolni a veszteségeket. A végeredmény: helyenként túlstilizált képsorokkal feldúsított rögközeli látványvilág (ami ha akarom szörnyen mesterkélt, ha akarom már-már álomszerű), kiválóan karakterekhez választott trupp (élen a végre ismét sokoldalú tehetségét bizonyító színészkirály Dafoe-val) és a manapság trendi önreflexív-anakronizmusos viccelődés (Lovagmese) dicséretes mellőzése. Mindez azonban másodlagos örömforrás: a film valódi erénye a jó ritmusban pergetett nyomozás-narratíva, amely ugyan a hatás kedvéért több ponton merészen eltér a forrásműtől, de a választott filmzsánerhez (nevezzük középkori tragiko-szimbolikus megváltás-thrillernek) pontosan illik.

A bugyiban matató tinihorror kötelező frivolságával szemben a gyermekkor rémségeit bemutató filmeket mindig szomorú pátosz hatja át. A gyermeki tisztaság elvesztéséről mesélő történetek egyszerre siratják és sírják vissza a felnőttek korrupt világáról mit sem sejtő naiv ártatlanságot. Nem kevés kockázatot rejt a műfaj, a csillogó szemű, gyanútlan szereplők könnyen áldozatul eshetnek az érzelmek ábrázolásában túlzott mohóságra hajlamos filmkészítői buzgalomnak.
Gabriele Salvatores izgalmasan induló filmjében a veszély fogalmát még alig ismerő, ám annál kíváncsibb Michele játék közben egy közeli tanyán letakart gödörre bukkan, és a gödör mélyén mozgásra lesz figyelmes. A horrort ígérő bevezetésből azután társadalmi drámába oltott thriller kerekedik, az olasz hagyományoknak megfelelően erős hangsúllyal a sanyarú családi körülményeken. A kilátástalan dél-olasz valóság érzékletes képe apró, de beszédes részletekből rajzolódik ki, miközben szinte megvakítja a szemet a szikrázó napfényben fürdő tájak csodálatos látványa. Malick és Kiarostami végtelen mezőit járja a fülledt melegtől kába kamera, és a Vadász éjszakája mintájára egy-egy csendesen figyelő állat álomszerű közelijén pihen meg rendre útközben.
A szokatlan környezet és annak meseszép bemutatása teszi Salvatores filmjét emlékezetessé. A titokzatos indulás után egyre kiszámíthatóbb irányt vesz a történet, a sejtelmes mese világába mind jobban betolakodik a realitás. A kerek szemekkel bámuló néző kezét félidőben megragadja a rendező, és egy másik filmet kezd neki vetíteni, amely már osztályellentétekről, megélhetési bűnözésről szól, és nem a legügyesebb akciófilmes eszközökkel. Végül pedig egy olyan meglepő és szájbarágós befejezést mutat, ami nélkül mindketten jobban jártak volna.

Mielőtt (megérdemelten) porig aláznám ezt a B-kategóriájú akciófilmet, egy dologban tényleg elismerést érdemel. Az akciófilm kritikusok álma beteljesedett: ez a film ugyanis olyan infantilis mesével bír, amely még a szokásos vaskos „mondanivalóktól” is megkímél minket: szerencsére nincs benne igaz barátság, túl érzelmes szerelmi szál, Free Tibet, Unesco-gyerekek sorsa, illetve nem kell a főhős családja sorsán, vagy hasonló bornírtságokon sem elérzékenyülnünk. A Vas története egészen becsületesen úgy egysíkú, buta és minimalista, ahogy van. 
Adva vagyon a derék ifjú (szelíd) motoros királyfi, aki két jó barátjával hazakerekezik, útközben megregulázva néhány autós vagányt. Hőseink emellett hamar összetűzésbe kerülnek más motoros bandákkal és néhány izgága tagjukkal is, olyan kvintesszenciális problémákon megküzdve, mint hogy kinek gyorsabb a mocija, vagy hogy hova tűnt az a három kétkerekű, amelyeket hősünk még régebben valamilyen rejtélyes okból lovasított meg. 
A farmer-reklámokat idéző alakítást nyújtó főszereplő, Martin Henderson nem cifrázza, csak verekszik, motorozik, időnként pedig csak néz, néz ki a fejéből kék szömivel, miközben a tinilányok hormonháztartása az égbe szökik – de a másik nem képviselői is hasonlóakat mondhatnak el a szőke ciklon Monet Mazurról.
Később a történet alázatosan a háttérbe is vonul (bár némi drog-ügylet és szokásos hősre kent gyilkosság azért még befigyel) hogy átadja a helyét a száguldozások amúgy technikailag tényleg döbbenetes (bár teljes egészében hiteltelen) látványvilágának. A Vas abszolút az egyszer-nézhető látvány-rágógumi kategóriájába tartozik, azért pedig csak hálával tartozhatunk, hogy készítői többel meg sem próbálkoztak…

Az évente több mint kétszáz produkciót termelő francia mozgókép-iparban a harsány és hivalkodó mozicsodák mellett szerencsére akad pénz és ihlet visszafogottabb hangvételű, finomabb hangoltságú darabokra is, igaz, ezek csak ritkán jutnak el hozzánk. A közel két évtizede pályán lévő, eddig öt nagyjátékfilmet és néhány televíziós produkciót forgatott, de a szakmában alig ismert Philippe Muyl rendező A pillangó című munkája a kivételek egyike.
A történet egyszerű, hasonlót láttunk már számtalanszor, legutóbb Kitano Kikujirójában. Julien, a lepkebolond idős özvegyember felfedezőútra indul Párizsból az Alpokba, hogy becserkésszen egy általa régóta keresett, ritka pillangófajtát, amely mindössze három napig él. Egyedül menne, de hívatlanul melléje szegődik a szomszédból az egyedülálló anyja által nevelt (és elhanyagolt) cserfes kislány, Elsa. A film kettejük érzelmes és humoros utazásának meséje.
A pillangó szüzséje legalább annyira érintetlen a különböző mozitrendektől, mint amennyire romlatlan a cselekménye színhelyéül szolgáló alpesi táj. Szikár történettel és diszkrét tempóval operáló mozidarabról van szó, amely ugyanakkor nem nélkülöz egy kevés panteisztikus ízt és némi spirituális töltetet. A másik magánya idővel megnyitja hőseink szívét, így a kirándulás számos tanulsággal jár számukra, és különös, de ezek annak ellenére sem hangzanak kínosan, hogy sokszor triviálisak, sőt didaktikusak. Hasonlóan meglepő hatású a film egyszerűségével együtt is megkapó, ellentétpárok sorozatára (város–vidék, idős–fiatal, civilizáció–anyatermészet) épülő szimbolikája, az efféle jelképiséget nehezen tűri napjaink nézője. Itt viszont nemhogy mérgezően, de üdítően hatnak ezek a képek, nem utolsósorban azért, mert a rendező minden affektáció nélkül vezeti elő őket.