Filmközpont vagy demokrácia
A szakma maga sem hitte volna, hogy képes lesz ilyen egységes fellépésre, ezt valamennyi a Filmvilágnak nyilatkozó szakember elégedetten hangsúlyozta. A példás összefogás paradox módon nem kis részben az elõzõ kormány filmközpont-tervének köszönhetõ. Az a lehetõség, hogy állami alkalmazottak révén gyakorlatilag a mindenkori kormányé lehet a filmtervek elbírálásának, a pénzek elosztásának a joga, akkora riadalmat váltott ki, hogy a szakma fölismerte: a filmterjesztõk, a producerek, a gyártók és az alkotók érdekei azonosak. Nem volt ez nyílegyenes út, gördülékeny folyamat, mondja Grunwalsky Ferenc filmrendezõ, az MMK kuratóriumának elnöke: sokáig kizárólag a játékfilm sorsáról beszéltek, csak késõbb terjesztették ki a gondolkodást az egész filmes ágazatra. Az intézményrendszer tekintetében is sokféle elképzelés létezett. Végül tavasszal a kormány elfogadta a Filmszakmai Kerekasztal fõbb alapelveit, a filmtörvény koncepcióját, és elkezdõdhettek a részletekbe menõ tárgyalások. A filmszakma amellett volt, hogy a pénz elosztásában meg kell õrizni -- illetve fejleszteni kell -- az önkormányzatiság elvét (a Magyar Mozgókép Közalapítvány, mint szakmai döntéshozó szerv révén), föl kell számolni a feudális pénzkijáró rendszert, a filmipart növekedési pályára kell állítani, és meg kell teremteni a lehetõségét annak, hogy a magyar film eljuthasson a nézõkhöz. Azt is világosan látták: az európai uniós csatlakozás elõtti utolsó pillanatban vagyunk, ha nem sikerül a filmfinanszírozás átlátható rendszerét, a koprodukciókban való részvétel intézményi, pénzügyi feltételeit (filmbesorolás, koprodukciós pénzalap) megteremteni, a magyar filmesek végképp kiszorulnak a világ filmiparából.
 
Piknik az aknamezõn
A korábbi filmtörvénytervezetek nem hasonlítottak a maihoz és általában két ponton buktak el. Az egyik a filmjogok kérdése volt. Az 1987 elõtt készült magyar filmekkel kapcsolatosan egyetértés van a tekintetben, hogy mivel tisztán állami pénzbõl, állami tulajdonú stúdiókban készültek, állami kezelésben és tulajdonban kell maradniuk, méghozzá a Magyar Nemzeti Filmarchívumban. Ezzel elvileg az ÁPV RT is egyetért, azzal a fenntartással, hogy az 1987 elõtt készített filmek forgalmazásával valószínûleg egy külön intézménynek kell majd foglalkoznia. (A törvénytervezet tárgyalásakor a Kerekasztal és az MMK Kuratóriuma a filmjogok kérdésében levélben is kifejtette álláspontját a Kulturális Bizottság elnökének és tagjainak. A levelek idevágó részlete keretes írásunkban olvasható.)
Az 1987 után magánosított stúdiókban, majd a stúdiórendszer szétesése után készült filmek igen összetett jogait illetõen már nagyon eltérõek az elképzelések, ha egyáltalán vannak. A jelenlegi szabályozatlanságnak is megvannak a hívei, hiszen így lehet a zavarosban halászni. Korábban sokan a Moképnél szerették volna látni a nemzeti filmvagyont, a vállalat régóta tervezett privatizálására apellálva.
A jelenlegi filmtörvény végül kivette, és a miniszteri rendelkezési rész tárgyává nyilvánította a kérdést, abból a bölcs megfontolásból, hogy ha ezen a ponton annyi érdek feszül egymásnak, az kockára teheti a törvény megalkotását.
Marakodni tehát egyelõre ráérnek. Bár Grunwalsky például e tekintetben is optimista, szerinte a filmjogok kérdésében is ugyanarra a felismerésre jutnak majd az egyes szereplõk, mint a Kerekasztal mûködésében: a szakmai konszenzust kell irányadónak tekinteni, s ennek a végrehajtási módját kell megtalálni.
Ami a még állami kézben levõ filmszakmai vagyont, vállalatokat (ilyen például a Mafilm) illeti, Miskolczi Péter producertõl, az Eurofilm Stúdió vezetõjétõl úgy tudjuk, a kerekasztal készített egy elvi állásfoglalást, és elküldte az Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Rt.-nek, hogy amikor majd a szakmai hasznosításról kezdenek tárgyalni, akkor a koncepció kidolgozásában az MMK-nak és a szakmai elképzeléseknek is jusson szerep.
A másik sokat vitatott pont a forgalmazói járulék volt. A korábbi kormányok a mozijegy árához hozzácsapott Kamondi Zoltán filmrendezõ szóhasználatában büntetõadó visszaforgatása révén kívántak forrást biztosítani a filmgyártásnak. Most 18 százalékos teher van beépítve a mozijegy árába: 12 százalékos áfa, 3 százalékos kulturális járulék valamint összesen 3 százaléknyi zenei jogdíj és iparûzési adó. A mozijegyadó bevezetése a jelenlegi törvénytervezet tárgyalásakor is fölvetõdött, mondja Port Ferenc, a Budapest Film vezérigazgatója: Megvitattuk, és megállapítottuk, hogy butaság volna. Mozijegyadó azokban az országokban van, ahol a mozijegy árában nincs áfa, vagy 5 százalék alatt marad. Franciaországban például 10 százalékos a mozijegyadó, viszont csak 5 százalék az áfa. Mivel ezúttal az alkotók és a producerek is kiálltak a forgalmazói érdek mellett, a pénzügyi tárca beadta a derekát, és lemondott a mozijegyadóról. Kamondi Zoltán, a Magyar Rendezõk Céhének vezetõségi tagja úgy tudja, gazdasági számításokat is végeztek, amelyekbõl kitetszett: mindössze egymilliárd forint folyt volna be ezen a csatornán, viszont a döntés megakadályozta volna a törvény tetõ alá hozását. A járulékemelés szerinte -- már csak azért is otrombaság lett volna, mert annak idején a külföldi forgalmazókat épp a kedvezõ járulékarányok csalogatták be az országba.
Kamondi még egy csapda elkerülését emeli ki: tény, hogy a televíziók kivonulása a támogatásból, és a médiatörvény által -- a kereskedelmi televíziók számára -- elõírt sugárzási kvóta kijátszása rettenetes helyzetbe hozta a magyar filmgyártást. De ha ezen a ponton a kétharmados többséget igénylõ médiatörvény módosításával kötik össze a törvényjavaslat egyes passzusait, akkor az zátonyra futtathatta volna az egész törvényt. Az ára tehát az volt, hogy ez az igen fontos finanszírozási forrás a törvényben rendezetlen maradt. Ugyanakkor a Fidesz jelezte, partner lenne abban, hogy a médiatörvény bizonyos módosításai révén határozottabb elvárásokat támasszanak a televíziókkal szemben.
 
Pénztárca az üvegzsebben
A filmtörvényt ma -- szinte fenntartások nélkül -- ünnepli a szakma. Az optimális törvény született meg így fogalmazott Kamondi Zoltán, és ebben az általunk megkérdezettek egyet is értenek. (Más mûvészeti ágak képviselõi is pozitív példának tartják a filmtörvényt, az írók, a képzõmûvészek és a popzenészek körében is felvetõdött, hogy hasonló törvény az õ szakmájukat is segítené.) 
Azért egy megjegyzés idekívánkozik, mivel az egyik vívmányként aposztrofált alapelvre vonatkozik. Ma még a felszínen mindenki örül annak, hogy sikerült az önkormányzatiság durvábban fogalmazva: a mi osztjuk magunknak a pénzt elvét megõrizni. Ezzel kivédhetõk a kurzusfilmek készítésére irányuló olykor ellenállhatatlan kormányzati késztetések. Ugyanakkor az MMK pénzosztási gyakorlata sok tekintetben aggályos, mondja Czabán György filmrendezõ, a Közgáz Vizuális Brigád vezetõségének illetve az MMK Reformbizottságának egyik tagja. Mégpedig éppen amiatt, hogy az az alapítványok esetében tiltott gyakorlat valósul meg, hogy ha formailag nem is, valójában mégis -- maguk az alapítók egyben a kedvezményezettek is. Kamondi szerint ez az érv veszélyes csúsztatás, és gyakran föl szokták használni az MMK mûködését bírálók.
Zachar Balázs, a NKÖM Audiovizuális Fõosztályának vezetõ-helyettese úgy emlékszik, a kerekasztal-tárgyalások legkeményebb vitákat kiváltott fejezete a Közalapítvány körülírása volt. A filmszakma ragaszkodott ahhoz, hogy az MMK intézményi státuszát minél rugalmasabban határozzák meg, vagyis rajtuk kívül más ne szólhasson bele a pénz elosztásába. A kormány ezt mint alapelvet -- el is fogadta. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy az alapítvány nagyobb fegyelmet és elszámolási precizitást gyakoroljon a közpénzek odaítélésében, felhasználásuk ellenõrzésében. Itt a kormányzat bizonyos garanciákat harcolt ki magának: az MMK-t alapító szervezetek között ugyan csak egy a 23-ból, viszont a törvénytervezetben az áll, hogy a támogatási szabályzatot a kulturális miniszter hagyja jóvá. Hatalmas vita alakult ki akörül, hogy voltak, akik a majdan megalapítandó Filmiroda hatáskörébe akarták utalni a szabályzat elfogadását, ami ellentmond a közalapítványi törvénynek. 
A kormány ragaszkodott ahhoz, hogy ha elfogadja az önkormányzatiság elvét, és nem szól bele a pénzosztásba, akkor legalább ez utóbbi alapszabályainak meghatározásánál legyen szava. Továbbá a miniszter nevezi ki a Közalapítvány elnökét is.
Valamennyi nyilatkozónk még a NKÖM képviselõje is hangsúlyozza: nemcsak a jövõ évre megítélt 6,5 milliárd forint, de még az elsõ bázisév (2006) kerete, a 10 milliárd sem mondható soknak. Az 1991-ben 1,1 milliárd forintban megállapított filmes keret 2002 végéig nem emelkedett, még az inflációval arányosan sem. A 6,5 milliárdos állami támogatást természetesen nem kizárólag filmkészítésre fordítják ebbõl az összegbõl kell folytatni a mozifejlesztést, ebbõl tartják fenn a filmszakma intézményi struktúráját, finanszírozzák a szakmai továbbképzéseket, támogatják a filmterjesztést, a dokumentumfilmeket, az animációt, és még sok minden mást is. Játékfilmgyártásra amelybõl évente legalább húsz-huszonkettõ elõállítása látszik kívánatosnak -- körülbelül a teljes összeg fele jut. Ezt az arányt az új törvény rögzíti is. (Egy átlagos játékfilm költségvetése ma körülbelül 150-200 millió forint.) Nem mind a 6,5 milliárd fölött diszponál az MMK. A Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Történelmi Film Alapítvány kerete, valamint az az összeg, amelyet a Belügyminisztérium költségvetéséhez csatoltak, és a mozihálózat fejlesztésére kell fordítani, összesen egymilliárd forintot tesz ki.
Nehéz az egyes ágazatok költségigényét összevetni, de tény, hogy a színházmûvészet támogatására több mint 12 milliárd, az Állami Operaházra csaknem 10 milliárd forint jut a költségvetésbõl. Így nézve a filmesek jövõ évi 6,5 milliárdja valóban nem sok. Arra pedig csupán ígéretet kaptak ahogy a NKÖM közigazgatási államtitkára fogalmazott: gentlemen's agreement köttetett --, hogy a következõ évben is lesz az inflációt meghaladó emelkedés.
 
A pénz színe: norma és szelekció
Érdemes megvizsgálni, hogyan határozza meg a törvény a mozgóképszakma közvetlen támogatásának típusait és alapelveit. Bizonyos támogatási formákban automatizmus érvényesítésére törekedett. Például normatív támogatást az a filmelõállító kaphat, aki az elõzõ filmjével sikert aratott: bizonyos számú nézõt becsalogatott a moziba, jelentõs videó- és DVD-eladást produkált, illetve rangos külföldi fesztiválokon ért el kimagasló helyezést. A támogatást megkaphatja a filmelõállító (producer, rendezõ), illetve a filmterjesztõ is meghatározott arányban --, a következõ filmalkotása elkészítéséhez. Normatív támogatás illeti meg a filmterjesztõt is a magyar és magyar részvételû koprodukciós filmalkotások, valamint az art besorolású filmalkotások terjesztése, illetve art besorolású mozi üzemeltetése után.
A szelektív támogatást lényegében ilyenek a mostani MMK-pályázatok -- a filmterv jellemzõitõl (forgatókönyv mûvészi értéke, költségvetés korrektsége stb.), vagy az egyéb támogatandó cél jellegétõl függõen ítélik oda -- pályázat útján vagy egyedi kérelem elbírálása nyomán.
Strukturális támogatást olyan mozgóképszakmai célokra (fesztiválszervezésre, szakmai képzésre, folyóiratkiadásra stb.) adnak, amelyek több költségvetési éven keresztül hasonló módon valósulnak meg.
Mind a keretszámokat, mind a támogatás szempontrendszerét az MMK támogatási szabályzatában fogják aprólékosan meghatározni.
Kamondi Zoltán szerint a normatív rendszerrel jól honorálhatók a csúcsteljesítmények (egy-egy berlini vagy cannes-i fesztivál-díj, Oscar-nominálás vagy kiugró hazai nézõszám), de az ilyesfajta kiugró sikert el nem ért produkciók között lehetetlen különbséget tenni, ezért továbbra is a szelektív támogatási rendszernek lesz nagyobb jelentõsége.
Miskolczi Péter kiemeli a jövõ évtõl megnyíló látogatottsági alap szerepét: Itt a nézõszám adott pénzmennyiséget von maga után (vagyis egy normatíva érvényesül), ettõl kezdve nincs mirõl vitatkozni. Ugyanakkor a támogatási rendszer van annyira rugalmas, hogy majdnem testre szabottan alkalmazható.
Tarr Béla nevével szoktak példálózni, aki a normatív alapokból (például a látogatottsági alapból) nehezen kaphatna pénzt. Most a külföldön megszerzett források garantáltan megnyitják számára a hazai koprodukciós alapokhoz való hozzáférést. A minõség nem szenvedhet hátrányt.
Egyelõre nincs megegyezés arról, mekkora legyen a normatív és a szelektív támogatások kerete, egymáshoz viszonyított arányuk. Ezt is a támogatási szabályzatban kell majd meghatározni. Egy-egy igénylõ mindenesetre többféle támogatásra is pályázhat.
 
Arccal a nézõ felé
A törvényben szövegszerûen kisebb jelentõségû a filmterjesztés területe, Port Ferenc mégis elégedett. Azt a felismerést tartja a legfontosabbnak, amely szerint fölösleges a gyártásba pénzt ölni, ha a film eljuttatását a közönséghez nem támogatjuk. Ez külföldön sem evidens, a francia, olasz filmek 40-60 százaléka el sem jut a mozinézõkhöz (igaz, a televíziókban viszont látható). Jelen pillanatban a magyar filmek terjesztését nem írja elõ semmi, a Budapest Film mégis bemutatja a többségüket a magyar film iránti elkötelezettségünk miatt, indokolja Port Ferenc. Amint a támogatási szisztéma változása érezteti a hatását, nem kell többé jótékonykodnunk, mert a rendezõknek és a producereknek alapvetõ érdekük lesz, hogy jó filmet csináljanak. Eddig semmi következménye nem volt annak, ha valaki nézhetetlen filmet készített temérdek közpénzbõl.
A forgalmazási támogatások terén több lényeges változás is lesz. Elõször is minden elkészült magyar film megkaphatja azt a 6,4 milliós normatív alaptámogatást, amely fedezi a (minimális) reklámköltségeket, és legyártható belõle négy kópia. Ha a forgalmazó úgy látja, hogy a film sikeres lehet, kérhet szelektív támogatást újabb kópiák gyártására. Ezt akkor érdemes megtennie, mondja Port Ferenc, ha úgy becsüli, hogy a kölcsöndíjból -- vagyis a pénztári bevételek forgalmazóra esõ részébõl -- legalább 15 százalék megmarad a forgalmazási költségek, köztük a rezsi fedezetére. Csak az ezen túli bevételekbõl van haszna. A magyar film terjesztésén ma igen szolid haszon van, miként a támogatás is igen vékonyka. 1987 elõtt a filmiparra költött pénz 70 százalékát terjesztésre fordították, gyártásra csak 30 százalékot szántak. 2002-re a terjesztési támogatás 5 százalékra csökkent, idén fölment 22 százalékra legalább ezt a szintet kellene megõrizni, mondja Port.
Az igazi áttörést szerinte is -- a látogatottsági alap létrehozása jelentheti, amely közös kockázatvállalásra kényszeríti a producert és a forgalmazót. Amennyiben ugyanis a nézõk száma meghaladja a 80 ezret, a partnerek bizonyos arányban jogosultak a (már fent említett) normatív támogatásra. A kemény piaci érdekeltség vitákat vált majd ki a producerek és a forgalmazók között, és minden bizonnyal elkezdõdik végre a beleszólás a forgatókönyvekbe, sõt, az utolsó vágásba is. mondja Port Ferenc. A fiatalokkal -- szerinte -- gördülékenyebben megy majd az együttmûködés az idõsebb és középgeneráció egyes tagjaival lesz valószínûleg gond, akik kiküzdik a gyártáshoz szükséges támogatást, de nem tûrik el, hogy beleszóljanak a rendezõi koncepciójukba. Port még egy jóslást is megkockáztat. A látogatottsági alapnak köszönhetõen már 2004 végére ugrásszerûen megnõ a magyar filmek nézettsége, állítja, legalább kétmilliós közönségre lehet majd számítani.
Ez persze csak relatív mondjuk úgy: kulturális haszon (ami egyáltalán nem lebecsülendõ), hiszen a magyar film hazai piacon még viszonylag óriási jegybevétel esetén sem képes nyereséges lenni sem a hatszázezres nézõszámú A miniszter félrelép, sem a félmilliós Valami Amerika nem fedezte elõállítási költségeit. Csak a külföldi piacon is értékesíthetõ film hozza be az árát.
 
És mégis mozog?
Az elmúlt évtizedben a magyar filmipart a bérmunka-megrendelések tartották életben, hangsúlyozza Sipos Áron, a Focus Film igazgatója, a Magyar Producerek Szövetségének elnöke. Egészen 2002-ig, amikor is a megrendelések száma a nullára csökkent. Hiába keresettek a magyar szakemberek, a szomszédos országok olcsóbbak lettek a filmes infrastruktúra és a piaci környezet tekintetében. A mozgóképszakmának föl kellett ismernie, és meg kellett értetnie a pénzügyi kormányzattal, hogy hiába ad az állam pénzt filmgyártásra, ha nem teremt kedvezõ piaci környezetet ahhoz, hogy a filmipar mozgásba lendülhessen. A világ sok országában kitalálták már, hogyan tehetik magukat vonzó helyszínné filmes produkciók forgatásához: mindenekelõtt adókedvezménnyel. Az egyes államokban különbözõ mértékû visszatérítést kap a készülõ film költségvetésébõl az a vállalkozás, amely bizonyos mennyiségû megrendelést hoz az adott országnak.
Amikor a filmes kerekasztal egy hasonló elképzeléssel a kormány képviselõi elé állt (az adókedvezmény a Magyar Producerek Szövetsége szakértõinek ötlete és elõterjesztése volt), a pénzügyi tárca attól tartott, hogy az államháztartás szempontjából a kedvezmény végül veszteséggel jár majd, emlékszik vissza Zachar Balázs. Sipos Áron kiemeli: az adókedvezmény egyértelmûen elõnyös a központi költségvetés számára. Azért hívják adóindukáló rendszernek, mert bõséges egyéb adóforrást biztosít az államkincstárnak. A filmes produkció számos szolgáltatást igényel: a kiválasztott helyszín bérlésétõl a díszlet gyártásáig, a szállodafoglalástól az éttermi szolgáltatásokig. A forgatócsoport megrendel, a szolgáltató befizeti az áfát, az államnak pedig gyarapodik a bevétele. Végül a pénzügyi tárcát sikerült meggyõzni a 10 százalékos kedvezmény célszerûségérõl. Majd egy módosító indítványnak köszönhetõen végül 20%-ra emelték az adókedvezmény mértékét.
A törvény mindenekelõtt precízen különbséget tesz egyszerû bérmunka és koprodukciós megállapodás között. Az elõbbi esetében a jogtulajdonos (jellemzõen külföldi) megbízása alapján és kizárólagos finanszírozása mellett készül el a megrendelt film. A kivitelezésben résztvevõ magyar cégeknek a kialkudott szolgáltatói díjon felül további jogosultságuk nem keletkezik az adott produkcióban.
Más elbírálás alá esnek azok a nem megrendelésre készülõ alkotások, ahol a produkciós cégek illetve alkotók külföldi koprodukciós partnerrel együttmûködve készítik el a filmet, közösen teremtve meg annak pénzügyi fedezetét. Ebben az esetben a felek befektetésük arányában a filmalkotás jogtulajdonosaivá válnak. 
A filmtörvényben kialkudott adókedvezmény a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény módosításaival valósulhat meg, az alábbi módon.
Bérmunka esetében magát a megrendelõt kell érdekeltté tenni abban, hogy produkcióját Magyarországra hozza, és hazai cégeket bízzon meg a megvalósítással. A megrendelõ számára tehát olyan környezetet kell biztosítani, amely vonzóvá teszi számára a magyarországi forgatást. A filmszakmai szempontok alapján a kedvezménynyújtás formájára a visszatérítés javasolható áll a filmtörvény tervezetében. Az alapelv az, hogy a bérmunka megrendelõje a Magyarországon igazoltan teljesített, közvetlen filmgyártási ráfordításai után visszatérítésre jogosult. A kedvezmény indirekt módon valósulhat meg: a visszatérítést a ténylegesen teljesítõ magyarországi adóalany kapja (adókedvezmény formájában) így képes lesz elég olcsón kínálni szolgáltatását a külföldinek.
Koprodukciós alkotások esetében a befektetõket, a filmelõállítókat kell arra ösztönözni, hogy minél többet fektessenek be filmalkotásokba. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a filmgyártásba befektetni az átlagosnál jóval kockázatosabb, és a magyarnál nagyságrenddel nagyobb angolszász, vagy francia piacon is csak minden tíz-tizenötödik film képes a költségein felül hasznot hozni a jogtulajdonosoknak. Ennek tudatában egyértelmû, hogy a filmes befektetés csak akkor vonzó a magántõke számára, ha az a megtérülés kockázatát nagyban csökkentõ, jelentõs mértékû adókedvezménnyel párosul. A rendszer beindításának érdekében indokolható tehát, hogy azok a befektetõk, akik filmelõállítóként beszállnak egy film finanszírozásába, ráfordításuk Magyarországon elköltött részének függvényében társasági adókedvezményt kapjanak, olvasható a törvény záró megállapításai közt.
Mindkét fenti konstrukciónál az igénybe vehetõ kedvezmény számításának alapja a Magyarországon közvetlen filmgyártási ráfordításként elköltött összeg.
Az egyszerû bérmunkát (szerviz-szolgáltatás) illetve a koprodukciókat egységesen 10 százalékos adókedvezménnyel jutalmazó elképzelésen kívül létezett egy ennél merészebb terv is, amelyet megtárgyalt és elfogadott a Parlament Kulturális Bizottsága. Ebben az áll: mind a bérmunka szolgáltatások, mind a koprodukciós közremûködés esetében érje el a visszatérítés, illetve a kedvezmény mértéke a 20 százalékot. Ezzel már Magyarország bizonyosan versenyképes lehet a régióban, hangsúlyozza Zachar Balázs. A törvénybe tehát a 20%-os kedvezmény került be.
Sipos Áron információi szerint egy amerikai film- és televíziós társaság 500 millió dolláros megrendeléscsomagot ígért a következõ tíz évre, abban az esetben, ha a Parlament megszavazza a 20 százalékos kedvezményt.
Mind Sipos Áron, mind Miskolczi Péter a filmtörvényjavaslat egyik legfontosabb erényének tartja a koprodukciós alap létrehozását. A határokon átnyúló együttmûködést az EU is támogatja, annak érdekében, hogy az európai filmek fölvehessék a versenyt az amerikaiakkal. Nálunk a koprodukcióra igénybe vehetõ támogatás mértéke normatív alapon megítélhetõ, többek között a külföldi részvétel arányában. Természetesen a mûvészet szempontjait is hagyni kell érvényesülni, errõl neves szakemberekbõl álló zsûri döntsön (szelektív támogatási forma). A támogatás birtokában aztán a magyar filmesek végre elindulhatnak a világban koprodukciós partnert keresni, tudniillik itt is fontos szempont az üzleti partnerek közt a viszonosság: ma én adok, holnap te hozod a pénzt.
A két producer abban is bízik, hogy a föllendülõ filmipar bevétele kellõ alapot jelenthet a hazai infrastrukturális fejlesztések (például modern mûtermek építése) elindításához, akár állami segítség nélkül is.
Minden fenntartás és esetleges balsejtelem ellenére a filmszakma gyõzelemnek értékeli a filmtörvényt. Valamennyi szakértõnk kiemeli: a 10 milliárdos állami támogatás illetve az adókedvezmény jelentõs megrendeléseket tud generálni. Mozgásba hozhatja a magántõkét, életben tarthatja a hazai kapacitásokat, sõt, kiegyensúlyozottan és tervezhetõen fejlõdõ ágazattá teheti a mozgóképipart Optimista becslések szerint egyenesen húzóágazattá lehet a magyar filmipar, miután a nálunk készült termékeknek csupán a 40-50 százaléka lesz magyar film, a többi koprodukció. Mindez nem utolsósorban azt is elõsegítheti, hogy a magyar film visszaszerezhesse a hazai nézõk megbecsülését.

Filmjogok
A Kerekasztal többször és egységesen állást foglalt: az államot megilletõ filmjogok kerüljenek a közgyûjteményként mûködõ Magyar Nemzeti Filmarchívumhoz. Kétségtelen, hogy a Mozgóképtörvény rendelkezik errõl, ez a rendelkezés azonban a jelenlegi formájában a törvény életbe lépésének idõpontjáig - gyakorlatilag végrehajthatatlan. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy a mozgóképtörvény világosan határozza meg az államot megilletõ kincstári vagyon körébe tartozó nemzeti filmkincs vagyonátadásával és vagyonkezelésével kapcsolatos konkrét feladatokat, felelõsöket és határidõket. (Részlet a Filmszakmai Kerekasztalnak az Országgyûlés Kulturális és Sajtó Bizottságához írott 2003. december 3.-i levelébõl)
 
Külön szeretnénk a Tisztelt Bizottság figyelmét felhívni arra, hogy a filmjogok rendezése halaszthatatlan probléma, nemcsak az 1987-ig, hanem az azóta készült filmek filmjogainak kérdése is megoldatlan és a késõbbiekben komoly konfliktusok forrása lehet. 
Ezért kérnénk, hogy ezek rendezésére határidõt jelöljenek meg. 
Mi, az MMK-ra vonatkozó utasításokhoz hasonlóan, a törvény életbelépésétõl számított 3 hónapos határidõt javasolnánk a jogi és elhelyezési problémák tisztázására. (Részlet az MMK Kuratóriuma elnökének, Grunwalsky Ferencnek az Országgyûlés Kulturális és Sajtó Bizottságához írott 2003. december 4.-i levelébõl)