Nemrég nagyszabású Sztálin-kiállítás nyílt Chicagóban. Sorraveszi Joszif Visszarionovics életének sorsfordító eseményeit, a grúziai Goriban töltött gyermek- és kamaszévektõl kezdve a bolsevik forradalom és a polgárháború vériszamos évein át üstökösszerû hatalomra jutásáig. Majd a Lenin halála utáni fordulatot, mikor is Nyina Kaplan sikeres merényletének következtében új koalíciós kormány alakult a bolsevikok és az eszerek részvételével. A forradalom több vezetõjének menekülnie kellett, Trockijból népszerû B-szériás mozisztár lett Hollywoodban, Sztálin meg sem állt Chicagóig. Ahogy a Szmolnijban, itt sem vetette meg az intrikát, az árulást és a brutális módszereket, hamarosan kierõszakolta, hogy a város polgármesterévé válasszák. A kiállítás nem szépíti a Sztálin múltjának sötét foltjait, a Gorcsakov-gyilkosságot, a demokrata párt elleni túlkapásokat, vagy a Sztálin-Hitler paktumot, amit 1938-ban azért kötött a „Szeles Városba” látogató Führerrel, hogy együttesen álljanak ellent az egyre fenyegetõbbnek érzett „bolsevik veszélynek”. A kiállítás természetesen a „nagy építészrõl” sem feledkezik meg, aki gigászi építkezéseivel, gyárak, gátak, erõmûvek, teljességgel átformálta a rurális Illinois arculatát. A kiállítás szervezõi bõséges adatgyûjtéssel, meggyõzõnek látszó dokumentumokkal támasztják alá, hogy az Al Capone elleni eljárás elõregyártott bizonyítékokra épülõ kirakatper volt. Lehet, hogy félreismertük a valóságot?

*

A hír igaz. Csak épp egy másik világban, az „alternatív történelemben”. Mi lett volna, ha…? A történészek többsége gyûlöli ezt a kérdést. Mások szerint – e kisebbségbe sorolom magam -- a történelem megértésének kiváló eszköze e frivol kérdõjel. Nemcsak azért, mert hatásos és tiszteletlenül mulatságos, hanem mert képtelen korrajzával, elképesztõ alternatíváival folyamatosan kikezdi feltétlen hitünket a történetírói objektivitásban. 
Jobb, ha tudjuk, a nagybetûs Történelem merõ képzelgés, mert a történész sohasem írhatja meg a történelmet, legfeljebb egy szeletét, képtelenség egyszerre minden szemszögbõl elbeszélni a históriát, csak kisbetûs történelmek vannak, így, többes számban. Ráadásul a történész, aki az „esett dolgokat” elbeszéli, higgyen bármi mást is magáról, mûvész: a tényekbõl új valóságot, „mûvet” alkot. Krónikája optimális esetben kísértetiesen hasonlíthat arra, ami a valóságban történt, de akkor is mérhetetlenül szubjektív lesz, akár a filmes (még a dokumentumfilmes is!), ezért aztán az õ munkájában is az a kardinális kérdés, amit Godard a filmrendezés erkölcsi alapkérdésének tart, azaz, hogy hová teszi a kameráját.

*

Mi hát az „alternate history”? Történelemhamísítás, csalás? Az, de a szemfényvesztésnek fölöttébb üdvös és hasznos módja, mert itt a bûvész – nem úgy, mint a mindentudás és elfogulatlanság látszatában tetszelgõ mindenkori udvari történetírás -- leleplezi magát, megmutatja, hogyan is hatnak trükkjei. 
Jancsó legújabb filmjében Pepe és Kapa, kezében Kalasnyikovval visszaruccan 1526-ba, hogy kiûzze a törököket. Miért is ne. A múlt -- mióta világ a világ --, azé, aki megmûveli. A történelem – mifelénk, a keleti végeken különösen --, évszázadok óta olyan, amilyennek látni, vagy láttatni akarjuk, a retusecset ott van minden emlékezõ keze ügyében. 
De miért szeretünk annyira pettingelni a históriával? Miért áhítozunk oly igen arra, hogy kéjesen eljátszadozzunk a történelemmel. Mi vonz, hogy újból és újból megpörgessük a kérdést: „mi lett volna, ha…?” Nyilván nem a történelemtudomány eszköztárának folyamatos karbantartása a szándék, ilyesmi aligha tudná életben tartani, népszerûsíteni a mûfajt. Popularitását sokkal inkább annak köszönheti, hogy telibe talál egy trendet, az ezredforduló elõtt és után a Sors iránt extatikusan fellángoló érdeklõdést. 
Sors. Végzet. Véletlen. A régi görögök óta folyamatosan napirenden lévõ kérdések, a filozófiai dilemmák közül jószerivel egyedüliként szerepelnek a toplistán. Fura is volna, ha nem érdekelne mindenkit, végtére is ez a fõfoglalkozásunk: egyszeri életünket próbáljuk játszható és élvezetes formába önteni. Sorsunknak nem is annyira kovácsai, mint inkább forgatókönyvírói vagyunk. Érthetõ, ha szeretnénk magunknak minél jobb szerepet írni; és ha már életre-halálra megy a játék, ki ne óhajtana minél többet megtudni a dramaturgiáról, mely ehhez hozzásegítheti. 
A lé meg a Lola, a Nõ kétszer vagy a Serendipity mindenekelõtt ezért népszerû filmek, mert variációk az egyes számú egzisztenciális kérdésre: mennyiben vagyunk urai a saját sorsunknak? 
Mi szabja meg életünk menetét, kérdezik ezek az ártatlannak látszó vígjátékok: valami tõlünk független erõ (Isten? Fátum? Társadalom? Gazdasági törvény?) vagy a mi szabad akaratunk? A Nõ kétszer szerint a Véletlen a Sors szolgája, ha két embernek találkoznia kell, nem számít, hogy Helen eléri vagy lekési a metrót, elõbb utóbb úgyis összefut James-szel, a neki rendeltetett férfival. A Serendipity („kincset találni ott, ahol nem is várnánk” – magyarítja a ritka kifejezést a modernizált Országh-Megay szótár) ettõl csak annyiban tér el, hogy a választás itt tudatos, Sarah bizonyos benne, hogy létezik odakint a külvilágban valami titokzatos erõ, amely újra és újra eltéríti, mint iránytût a mágnes, az õ szuverénnek szánt döntéseit, ezért inkább hagyja, hogy ez a nála hatalmasabb erõ vezesse. Habár ráismer az igazira, tudatosan a véletlenre bízza, hogy találkozik-e még egyszer vele valaha is. A lé meg a Lolában valami mindig közbejön, és kisiklatja, eltéríti a hõsnõ és szerelmese sorsát (és – fölöttébb mulatságosan -- a többi szereplõjét is). Egyetlen drámai alaphelyzet -- három variánsban. A Nõ kétszer és a Serendipity a szabad akarat filmje, a Lola hõsnõje is ebben hisz, különben nemhogy nem rohanna, el sem indulna megmenteni fiúját a tuti bukástól. De maga a film, akár a pillangó-elmélet, szegrõl-végre determinista, a legkisebb hiba, késlekedés, akadály is monumentális következményekkel járhat. A klasszikus dramaturgia szerint minden hõs szabadon választ, a drámákban emberi akaratok feszülnek egymásnak, a személyiség a fõszereplõ, a Lolában, szimpatizáljunk mégannyira is a véletlenektõl szabdalt akadálypályán bukdácsoló szerelmesekkel, nem õk a fõszereplõk, a párbajt a Fátum és a Szabad Akarat vívja.  

*

Az „alternatív történelem” a magánéleti sors-analízist folytatja közösségi szinten, történelmi léptékben. A párhuzamos univerzumok, pozitív vagy negatív utópiák önmagukban még nem részei „az alternatív történelem” mûfajának, csak azok a történetek tartoznak ide, amelyek a már lejátszott, megtörtént események variációi. A Gyûrûk ura, a Star Wars vagy a Mátrix nyilvánvalóan alternatív világ, de teljességgel hiányzik belõle a történelem forgandóságának drámája. Tolkien eszképista remekmûve (remekmû, mert tökéletes búvóhely), nem foglalkozik a kérdéssel, mi mozgatja a történelmet, a szerzõ egy huszárvágással megoldja a csomót, az elmélkedés helyett praktikus állítással él: a fantázia segítségével bármikor elmenekülhetünk a valóságos történelembõl. 
Nem vagyok ura a sorsomnak, mondja az ezredfordulós sors-dramaturgia, nem vagyunk urai a történelmünknek, mondja az „alternatív história”. Még akkor sem, ha nagyon is élénken el tudjuk képzelni, hogy mi lett volna, ha „Hitler gyõz”, ha a Wehrmacht nem fagy bele az orosz télbe és elfoglalja Moszkvát, ha az Angliai csatában a Luftwaffe teljes erõbedobással vesz részt (lásd John Lukacs könyvét, A párviadalt), ha a D-Day a partraszállók kudarcát hozza. Ha a japánok elfoglalják Kaliforniát (ajánlott szakirodalom: Philip K. Dick éjsötét regénye, az Ember a Fellegvárban). Ha Grouchy felmentõ serege idõben ér a waterloo-i csatamezõre, és Napóleon mégiscsak gyõz. Ha a tatárok megalakítják a Rajnai Kaganátust. Ha Martell Károly csapatait az arabok szétszórják Poitiers mellett, és Alhambra épül Szent Lajos szigetén (aki ez esetben természetesen meg sem születik). Ha Mohammednek nincsenek látomásai, és nem alapít vallást, ha Sziddharta herceg nem világosodik meg a fügefa alatt, ha Jézust nem feszítik meg. Ha történetesen Caesar döfi le Brutust március idusán. Ha a perzsák nyernek Maratonnál. És így tovább sorolhatók lennének a példák a végtelenségig, de legalábbis a neandervölgyiek kihalásáig. Mélységes mély az alternatív múlt kútja is.

*

Az „alternatív história” szabályok nélkül persze mit sem ér, érdektelen hülyéskedés vagy ködevés lesz belõle, önnön logikáját és játékszabályait nem rúghatja föl, a „másképp is történhetett volna” nem jelenti, hogy „minden megtörténhet”. A „mi lett volna, ha…” kérdése akkor termékeny, ha azokat a variációs lehetõségeket gondolja végig, amelyek benne voltak a pakliban. A magyar-sumér rokonság elmélete a színtiszta fantasztikum birodalmába tartozik, azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha a törökök nem foglalják el az isztambuli politika „akciórádiuszán” kívül esõ Magyarországot -- „alternatív történelem”. Amely gondolattól – különösen egy magunkfajta, a szabad, felelõs történelemformálás lehetõségétõl annyiszor megfosztott társadalomban -- persze csak egy lépés a politikai hagymáz, a mi lett volna egy pillanat alatt elvezethet a magyar gloire, a nemzeti nagylét gõgös és elvakult álomképeihez. Õskeltának képzelni magunkat Angliában szelíd õrültek passziója, akik kedvtelésük klubot alakítanak, nálunk és tõlünk keletebbre a politika része, pártalapításra alkalmasnak látszó eszme. Jancsó újabb keletû groteszk történelem-parafrázisai épp ettõl pontosak, blõdlinek láttatják a történelmet, bármi megtörténhet, bármelyik eszement gondolatunk azonnal valóra válhat, kétszer is gondoljuk meg, hogy mirõl álmodozunk.
Az elmúlt év leghatásosabb „alternatív történelmi” filmje ideális példát kínál annak megértéséhez, hol vannak a „mi lett volna, ha…?” kérdés határai és buktatói. Menno Meyjes Hitler-portréja, a Max abból indul ki, hogy az elsõ világháború utáni német történelem egész más irányba is fordulhatott volna, feltéve, hogy Hitler festõi adottságait egy jó érzékû mûgyûjtõ idõben – még mielõtt Hitlert a politika elragadja -- felfedezi és bevonja õt a weimari kor forrongó mûvészeti életébe. Arról az apróságról most feledkezzünk el egy pillanatra, hogy a zsenialitás nem pusztán reklámmarketing függvénye, hanem mindenekelõtt tehetség kérdése, és a mûértõ szem azonnal felismerte volna Hitler festõi tehetségének fölöttébb szerény voltát. Elképzelhetõ akár egy olyan film is, amely parodisztikus végletességgel befutott mûvészt csinál Hitlerbõl, aki elõbb Mein Kampf címû gigászi festményével vergõdik világhírre, majd A hosszú kések éjszakájával osztja meg a vernisszázsok közönségét (nem én találom ki, létezik ilyen „alternatív” Hitler-curriculum). És különben is: ugyanez a sztori egy „építész” Hitlerrõl talán nem is akkora képtelenség, tudni lehet, hogy még a berlini bunkerben, a teljes összeomlás közepette is az újjáépített Berlin makettját méregette és javítgatta hosszú órákon át. A történelem legdühödtebb városrombolójában ott rejlett a nagy városépítõ – paradox, de nem lehetetlen. Ami viszont teljes képtelenség, azt hinni, hogy a hitleri személyiség a véletlen mûve, és huszonkilenc évesen is szabadon alakítható lett volna. Az 1918-as Hitlerben már nem rejlett benne az az eshetõség, hogy szelíden festegetõ mûvész legyen. Igazából sohasem szerepelt az igazi – valóra váltható -- életpálya-variánsok közt, még ha Hitler ambíciói közt szerepelt is (jóval korábban, még az évtized elején) a festõi karrier álma. Elegendõ fellapozni Erich Fromm alapos Hitler-analízisét, hogy megértsük, a „híres festõ leszek” álma egy lelke legmélyéig zavarodott és frusztrált kamasz, majd fiatalember kudarc-hárító stratégiájának része, s nem a világ és a személyiség kifejezésének vágyából, „az egész világot vágyom versbe szedni” élményébõl, vagyis a klasszikus mûvészi ambícióból származott. Nem, Hitler a diktátor már bõven készen volt, amikor a festõi hírnévrõl álmodozott. (Persze, Hitler sem diktátornak született, Roald Dahl meghökkentõ meséjének slusszpoénja – a novella végére megszületõ kisbabát Adolf Schickelsgrubernek hívják -- ezért is hátborzongatóan komikus.) Hitler, a diktátor nem a véletlen mûve, csak idõ kérdése volt, hogy az elsõ világháborúban kivérzõ és az igazságtalanul szigorú békediktátumokkal megalázott és revansra predesztinált Németország elõbb vagy utóbb magára ismerjen valamelyik végsõkig frusztrált kisemberben, történetesen abban, aki mindközül a legtehetségesebben és legmélyebben átélve játszotta el ezt a százezrek, sõt milliók számára testközelbõl ismert szerepet. Ez az extatikus és tökéletes beleélés volt a szónokló Hitler hipnotikus erejének titka. 
Menno Meyjes filmjében ugyanakkor egy másik „mi lett volna, ha” is benne rejlik. S igazából ez sokkal izgalmasabb, reálisabb és termékenyebb kérdés, mint a hollywodiasan látványos Hitler-variáció: mi lett volna, ha a német értelmiség és politikai elit hasonló intenzitású, hasonló expresszivitású ellenpéldát (példákat) tudott volna felmutatni? Miért nem Max, a normális, mûvelt, szellemes, a háborútól és az erõszaktól megundorodott e történet fõszereplõje, miért, hogy fel sem vetõdhetett a háború utáni Németországban a nemzeti szocializmus diktatúrája és a weimari anarchia mellett a harmadik eshetõség, a demokrácia alternatívája? 

*

A fantáziánk ugyan könnyedén elénk varázsolja a nemzetek és az emberiség történelmének lehetséges variánsait, a múltat egyelõre nem fenyegeti közvetlen veszély -- hacsak a tudatos történelemhamísítást és a hagymázas múltrajongást nem számítjuk --, nincs idõgépünk. A jövõt – az egész múlt század bizonyítja – annál inkább. A tervezhetõ jövõ agyréme, a felvilágosodás óta kísérti Európát. Jóllehet liberális gondolatként indult, hiszen az eleve elrendelés gondolatával szemben az emberi akarat szabadságát hirdeti, végsõ soron ugyanolyan fatalista, mint a predesztináció elve. 
A tökéletes jövõ -- amire annyian vágyunk -- az idõk végezete volna, a nagyhalál, ahol nincs többé bizonytalanság, ott választási lehetõség sincs, vagyis vége a dalnak. És még mindig jobb, ha sorsunkat a véletlen irányítja, s nem egy mindenható diktátor vagy egy mindentudó élcsapat. A véletlen, csak a megfelelõ képlet hiánya, mondja a matematika. Még szerencse, hogy ennyi elég is az esendõséghez. Hiába tudjuk, hogy elméletileg lehetne ötösünk a lottón (épp csak negyvenvalahány millió szelvényt kellene kitöltenünk), ha momentán nincs meg hozzá a hat-hét milliárdunk. Asimov Alapítvány-trilógiájának fõhõse, a jövendõt elõrelátni képes pszichohistória felfedezõje -- történetesen matematikus – szintén a véletlen ellen küzd, statisztikai módszerekkel képes elõrelátni és befolyásolni az eljövendõ dolgokat. Az õ számításait szerencsére folyton keresztülhúzza a véletlen, vagy legalábbis megdobálják a galaktikus történelem vad viharai. A boldogult szovjet tudományos-fantasztikus irodalom sokkal sikeresebben pacifikálta a viharos jövõt, a szocialista öntudat erejével minden nehézségen úrra lehetett lenni, A Naprendszer fiaiban vagy A Bika órájában láthatjuk, hogy mennyire sikeresen. Egy árva konfliktus nem maradt sehol eligazítatlan, kigyomlálatlan. Épp csak az idõ, a jövõ meg a múlt fagyott be mindörökre a véletlenek játéka nélkül. 
A kortárs jövõmozi messze maga mögött hagyta az efféle magabiztosságot. A mindentudás szuperszónikus sebességgel repít minket a bizonytalanba. A technikai sokszorosítás korában minden megsokszorozódik, nincs kibúvó a korparancs alól, nem csak a személyiség hasad ketté (Az emlékmás; A hatodik napon), hanem a tér (Dark City; 13. emelet; eXistenZ; Mátrix;), és az idõ is (12 majom;Különvélemény).
A manierista festményeken, rajzokon lépten nyomon a labirintus képébe botlunk, az információk (új világok, új találmányok, új hitek) terhe alatt roskadozó XVI. század bizonytalanságának képe mára megkopott közhely lett, de az ezredforduló társadalma ugyanígy küldi szakadatlan vizuális vészjelzéseit. Ha máshonnan nem tudnánk is róla, a megkettõzött személyiség, a virtuális realitásban megsokszorozott tér és az állandóságát, szilárd kronológiáját elvesztõ idõ mozi-legendáinak jellegzetes képeibõl bizonyossággal visszafejthetõ: ez a társadalom éppoly kevéssé képes feldolgozni az információrobbanás okozta sokkot, mint a középkorból a modernitásba átbukó Európa. Mindazok a technikai találmányok, amelyekre Hollywood és nézõje oly izgékonyan kíváncsi, ugyanarra a szorongásra válaszolnak. Az ezredvég embere még csupaszabbnak, sebezhetõbbnek érzi magát a rázúduló információk közepette, az ismeretlen új világban, mint elõdjei, földrengésbiztos garanciákat akar és szuperjátékokat. Minden népszerû technikai találmányunk a kockázatot minimalizálja. Benne akarunk lenni az események sûrûjében, de úgy, hogy közben semmi bajunk ne eshessék – a találmány neve: televízió. Szeretnénk minden szerepet eljátszani, de úgy hogy semmiféle árat ne kelljen érte fizetnünk – interaktív számítógépes játékok. Bármit megadnánk a halhatatlanságért – a klónozás már testközelben van, tudásunk és emlékeink szkennelése még SF-ötlet, de aligha sokáig. A jövõt és a múltat is szeretnénk pacifikálni, ha nincs is idõgépünk, van fantáziánk, s épp azért olyan népszerûek az idõutazásokról szóló történetek, mert az ember azt hiszi, szabadabb lesz, ha belepiszkálhat a múltba, beprogramozhatja a jövõt. Épp ellenkezõleg. Minden valamire való idõutazás-sztori szerzõje tudja, az effajta önfeledt babrálás a történelemmel ön- és közveszélyes: visszamész a múltba, lelövöd Napóleont és meg sem születsz. Az SF-gagyi viszont majd megdöglik egy jó kis idõörvényért, aminek révén mondjuk vissza lehet röppenni 1941-be és szét lehet csapni a ravasz sárga ördögök között, akik épp Pearl Harbort készülnek megbombázni. Jancsó és Kapa meg Pepe kell, hogy az efféle rémes történelmi giccsen röhögni tudjunk.
Utolsó természet adta tulajdonunk a személyiségünk, azt sem lemásolni, sem sokszorosítani nem lehet, s ha mégis, semmi értelme nem lenne, mert a külvilággal érintkezve személyiség-másolatunk azonnal élni kezdene, szeretne, gyûlölne, tanulna, s máris kezdene átváltozni valaki mássá. „Te én vagyok?” – kérdezi egymástól a hatodik napon klónja és eredetije. Csak a hülye hiszi, hogy klónozva duplán számít.
Ha ugyan még lesz még alkalmunk efféle drámai tapasztalatokra, mert a fentebb emlegetett találmányok révén egyre messzebb kerülünk a valóságtól. Miközben minden gondolatunk önmagunk és a sorsunk körül forog, másról sem szól az életünk, mint hogy miképp szabadulhatnánk a szabad akarattól, a döntések kockázatától, hogyan is juthatnánk az örök boldogság Édenébe. 
„Nehéz istennek lenni”, állítják a Sztalkert is jegyzõ Sztrugackij testvérek hasonló címû regényükben (Peter Fleischmann 1991-es adaptációja után Alekszej German vitte filmre), az anarchikus és erõszakos középkori világ, amibe a regény mindentudó és kiegyensúlyozott fiatal történészei egy távoli bolygón alászállnak, hogy mindenhatóként egyengessék az ott élõk sorsát, minden barbársága ellenére is magasabb rendû, mint a gondtalan „isteni” lét. Smith ügynök farkasvigyorral, gonosz iróniávak elõadott apóriája szerint a tökéletlen emberek a tökéletesen boldogra tervezett elsõ Mátrixot nem tudták elviselni, folyton felébredtek az édenkerti álomból. Így hát elvették tõlük a meg nem érdemelt jutalmat. Az alternatív világokat, a pszichohistóriát, az idõutazás történetek közül csak azoknak higgyünk, amelyekben tökéletlenségünk elvesztése miatt aggódik a szerzõ, azt a könyvet vagy filmet, ahol az örök boldogság, a perfekt társadalom vagy a konfliktusmentes jövõ képével édesgetnek, dobjuk az alternatív hulladékgyûjtõbe. Kockázat nélkül élni? Képtelen gondolat: az élet életveszélyes. A sorsrulettben az a szép, ha vesztünk, akkor is nyerésben vagyunk.