Quentin Tarantino filmtörténeti érdeme, újítása, hogy az efemert, a tömegkulturális-tömegfilmes kacatot, a zsánerfilmek B-kategóriás kliséit, nemhogy alkalmazza mûveiben, de ezekre a klisékre, patronokra, olcsó kis fogásokra építi moziját. Norman Bryson, a Harvard mûvészettörténet professzora írja ezt egy helyen: „Mikor a magasmûvészet és a popkultúra viszonyáról esik szó, mûvészettörténészek hosszú ideje kötik magukat egy bizonyos fabulához, amit az ’erõ alulról jön’ tézisének hívhatunk. Több mint elegendõ történeti példával igazolhatjuk ezt. Az ancien régime Franciaországában vagy harminc évig dermedten stagnált a festészet, mikor, hirtelen, Watteau mutatott fel egy új ábrázolásmódot. Hogyan? Az „erõ alulról jön” magyarázat szerint Watteau munkássága újrahangszerelte a festészet addigra elernyedt mûvészetét a populáris kultúra legéletesebb és legrobusztusabb akkori jelenségével -- a vulgáris és dörzsölt commedia dell’arte-val, a luxuscikkek robbanásszerû terjedésével, a watteau-i fetes champetres mögött álló maszkarádok divatjával. Az ilyen idõszakokban láthatjuk egy Caravaggio, egy David, egy Warhol felemelkedését.” Az „erõ alulról jön” elve szerint a kilencvenes évek eleje óta Quentin Tarantino az új Watteau, az új Warhol. Iskolateremtõ, utánzott, emblematikus.