Katsuhiro Otomo meglehetõsen veszélyes elme, a cyberpunk manga/anime lehetetlen munkabírású gerillaharcosa: fáradhatatlan tempóban ír, rendez, rajzol és producerkedik, megannyi formában kutatja és ábrázolja a jövõt. A kiváló artista voksát már nyitásnál a tudományos fantasztikum mellett tette le, mikor 1979-ben vízre bocsátotta a Fireball címû képregényt (Bruce Sterling és társai ekkor még csendben merengtek, miként is hívják a gyereket, s miután kiötlötték a cyberpunk címkéjét, visszamenõen a Fireball is megkapta a kitüntetõ titulust), amellyel tisztes hírnevet szerzett az underground színtéren. Az ember versus szuperszámítógép összecsapás története máig befejezetlen alkotás – az ifjú mester nem tudta eldönteni, miként végezze a sztori, sõt, bevallása szerint ma sem tudna választana a lehetséges alternatívák közül. A jellemrajz fontos eleme tárul elénk: Katsuhiro Otomo kérlelhetetlen maximalista, számára a legkisebb kitûzhetõ cél az ezer százalékos teljesítmény, kevesebbel nem éri be. A piac pedig, mert néha a dolgok rendesen is elsülhetnek, visszaigazolta õt. Az 1980-ban kiadott Domu már kommerciális áttörés, holott a történet a legkevésbé sem családbarát: a gyerekek sorozatos öngyilkossága mögött egy paranormális hatalommal bíró öregember áll, aki bábjátékosként kontrollálja az iskoláskorú áldozatok elméjét, s taszítja le õket a háztetõkrõl – szerencsére akad egy méltó opponens, egy szintén paranormális erõkkel gazdálkodó kislány. A Domu kiforrott, kidolgozott elemekkel operáló alkotás, megérdemelten emelte sztárstátuszba teremtõjét, aki nemhogy ellustult volna a sikertõl, de rögvest féltucatnyi új projektbe fogott – egyebek közt ekkor vette kezdetét az Akira.
Az Akira voltaképpen nem más, mint a korai munkák továbbgondolt és bõvített kiadása, az Otomo-féle kompakt és következetes disztópia kibontása, az alkotóra jellemzõ esztétikai rendszer teljes pompában történõ felvonultatása. Mozgóképre komponált változatát elõszeretettel hasonlítják mindenhez, ami jó és szép (kis túlzással mondhatni, hogy A hetedik pecsét kivételével már valamennyi klasszikussal összemérték), a viszonyrendszer csúcsát a Blade Runner, a Clockwork Orange és a Mad Max alkotja – bár utóbbihoz kábé annyi köze van, hogy ebben is, abban is akadnak motorosok. Eredeti, tusba oltott változata ’82-ben jelent meg a japán piacon, parádés kereskedelmi teljesítményt nyújtva, a komplex eposz sorra fiadzta az új albumokat, amelyeket szekérderéknyi díjjal honorált a közönség és a szakma (ami azt illeti, annyi díjat nyert az Akira, hogy illene már róla elnevezni egyet)