Minden, egy-egy évtizedhez kötõdõ korszakolás öncélú és fantáziátlan, mégis van valamiféle létjogosultsága, ahogy kisebb idõegységek felõl tör a választott tárgya felé. A II. világháború utáni japán film legnagyobb korszakai az ötvenes-hatvanas évek voltak: a japán film klasszikus triásza virágzott, és nemzetközi elismerést hozott. Kurosawa velencei Arany Oroszlánja a Rashomonért, majd a Yojimbo, a Hét szamuráj (melynek remake-je klasszikus amerikai western lett); ekkorra esett Mizoguchi második nagy alkotói korszaka, és persze Ozu jónéhány halhatatlan mûve. Az ötvenes években, már és még, olyanok alkottak a másodvonalban, mint Naruse, Kaneto Shindo, Hani Susumu. Aztán, mint a világfilmben mindenhol, 1959-ben Japánban is fordulat állt be, megkezdõdött az újhullám, a nuberu bagu, ahogy a nouvelle vague-ot ott mondják. Oshima, Imamura, Yoshishige Yoshida, egy másik vonalon Hiroshi Teshigahara. Nagy korszak, nagy nevek és nagy mûvek. Idõközben, húsz év alatt Japán a csendes-óceáni háborúban és a vereségben megtört és elszegényedett országból a világ második gazdasági nagyhatalma lett. A hatvanas-hetvenes évekre a klasszikusok közül csak Kurosawa maradt életben, ám õ újabb csúcsokon szárnyalt. A nyolcvanas évek japán társadalma a perverzióig gazdag, a „buborékgazdaság” hátán szörfözõ illúzióbirodalom, ahol a nagyok mellé újhullámosok is klasszicizálódnak (Imamura Shohei elsõ cannes-i nagydíja), a vadakat, a furcsákat, a rákérdezõket olyan rendezõk képviselték, mint Iishi Sogo vagy Itami Juzo. 1991-ben viszont a „japán gazdasági csodának” nevezett buborék kipukkant, s máig tartó apátiába, stagflációba sodort társadalmat és mûvészetet. 
A kilencvenes években a japán mozi háttérbe szorult, panaszkodnak sokan, de ez nem feltétlenül igaz, sõt! „Mindenhol néznek japán filmet, kivéve Japánban” -- írja a tokiói Brutus magazin --, a valaha háromszáz, sõt, a csúcsévekben (1958-63) közel ötszáz filmet gyártó japán filmipar évi száz film körüli termelésre esett vissza, tehát nagyjából Franciaország szintjére. Mindazonáltal nemzetközi sikerektõl hangosan: az évtized felfedezettje a japán Friderikusz, mint rendezõ, Takeshi Kitano, rendszeres velencei díjazott, s most már állócsillag a független film világának egén. És újabb sötét angyal is felbukkan: Takeshi Miike (Filmvilág 2003/10.).