Hitler tizedes meg a többiek – gondolom, erre mondják bizonyos körökben, hogy forgatókönyvírói truváj. Hitler, mint az elsõ világháborúból hazatámolygó kiábrándult és egzaltált fiatalember, hóna alatt a felfedezésre váró mûvész festményeivel, kabátzsebében pedig a gyakorló népszónok beszédeinek vázlataival. Menno Meyjes az Indiana Jones-univerzumban szereplõ burleszk-nácik felskiccelése után a Führer fiatalkori portréjának megfestését tûzte ki célul, attól a tévhittõl vezérelve, hogy az adott kontextusban komolyan feltehetõ a kérdés: mi lett volna, ha? Ha Hitler történetesen a festészetet választja életcélul, és víziói megmaradnak egy õrült képregényrajzoló papíron levezetett indulatainak.
Meyjes maga is a képregények irányelvei szerint gondolkodik, még ha ez bizonyára nem állt is szándékában. A történet mindenki számára ismert kezdõ és végpontja közé felhúzott labirintusban ügyesen mozgatja a fiatal Hitler és a háborúban fél karját vesztõ, zsidó mûkereskedõ, Rothman alakját, hogy a dramaturgia iskolás követelményei szerint a megfelelõ pontokon terelje egymás mellé, állítsa szembe, válassza szét, vagy ütköztesse õket. A megfelelõ atmoszféra megteremtésére az elsõfilmes rendezõ érzékletesen bevilágított városképeket illeszt Koltai Lajos segédletével a cselekményhez, melyek ugyan szépnek kétségtelenül szépek, ám ahelyett hogy a történetet szolgálnák, egy külön, azzal párhuzamosan futó leporellót alkotnak. Mi lett volna, ha? – feszegeti Meyjes makacsul a kérdést, olyan elszántsággal és magabiztossággal, hogy az ember már-már hajlamos azt hinni, egy valóban létezõ, akárcsak egy másodpercig is komolyan vehetõ kérdéssel szembesítik. Az áldozatok számának ismeretében azonban kétséges, hogy bármilyen komolyan vehetõ hozadéka is lehetne az ilyen és ehhez hasonló gondolatfutamoknak.

Ördögök
Les diables – francia, 2002. Írta és rendezte: Christophe Ruggia. Kép: Eric Guichard. Zene: Fowzi Guerdjou. Szereplõk: Adele Haenel (Chloé), Vincent Rottiers (Joseph), Rochdy Labidi (Karim), Jacques Bonaffle (Doran). Gyártó: Alta Produccioa / Lazennec Films / Studio Canal / Arte. Forgalmazó: Másképp Alpítvány. Feliratos. 105 perc.

Gyerekszereplõvel filmet csinálni fél siker. Árva gyerekrõl filmet csinálni háromnegyedrész siker. Fogyatékkal élõ árvagyerekrõl való film készítésekor pedig hallatlan körültekintéssel kell eljárni, amennyiben nem akarjuk megalázóan túlnyerni magunkat. El tudom képzelni, hogy mondjuk az iráni, gyereksztori-készítõ, minimalista mágusok még egy ilyen helyzetbõl is ki tudnának hozni valami zseniálisat, de egy mûvészi ambíciókkal alaposan megáldott, az extremitások iránt különösen fogékony, fiatalos lendületû francia rendezõvel talán szükségszerûen történt az, ami történt: megrendezte ezt a (címével összhangban) pokoli kis mozgóképet.
Van itt árvagyerek mindjárt kettõ. Testvérek, akiket anyjuk – aki lehet, hogy nem is gonosz – elhagyott. A lány ráadásul autista (amit a film leginkább látványos hatásfokozó elemként használ), s ha nem lenne még elég a szörnyûségbõl: el akarják választani egymástól a testvéreket. A fiú mindent megtesz tehát, hogy a kétszemélyes családot egybentartsa, és hogy megtalálják a lány fixációjának tárgyát, a boldogságot jelképezõ mesebeli (kék virág helyett a) sárga falú, kékspalettás házat. Persze minél erõsebben vágynák az idillt és a normalitást, az annál távolabb kerül tõlük: intézeti szökésekkel sûrûn megtûzdelt vándorútjuk során van minden, mit egy drámát áhító rendezõ kisüthet: lopás, rablás, garázdaság, gyújtogatás, vérfertõzõ gyermekszerelem.
Mondanék azért jót is, például, hogy a gyerekszereplõk tényleg nem rosszak, nem rajtuk múlott, hogy nem lett ebbõl a filmbõl ütõs dráma. Az alkotókat azonban egy kidolgozott forgatókönyv és némi józan elmélkedés helyett a hév és az indulat vezette – aminek intenzitásában mindamellett van valami csodálatra méltó.

Az olasz meló
The Italian Job – amerikai, 2003. Rendezte: F. Gary Gray. Írta: Troy Kennedy-Martin eredeti forgatókönyvébõl Donna és Ray Powers. Kép: Wally Pfister. Zene: John Powell. Szereplõk: Mark Wahlberg (Charlie), Charlize Theron (Stella), Edward Norton (Frezelli), Jason Statham (Rob), Donald Sutherland (Bridger). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 104 perc.

Európai sikerfilmek hollywoodi újrafeldolgozásainak esetében az ötlethiányt, olykor egy már bejáratott cím használatának marketingcélját szokták emlegetni. Az olasz meló új amerikai változatára igaz mindkettõ, ugyanakkor van benne annyi újítás, hogy a Michael Caine-féle, 1969-es angol változat ismerõi számára sem tartalmaz kevesebb meglepetést, mint azoknak, akik szûz szemmel érkeznek a moziba.
A forgatókönyvírók mintha roncstelepen talált cselekményalkatrészekbõl szerelték volna össze mûvüket: a leselejtezett brit krimivígjátékot darabjaira szedték, kiválogatták az õket érdeklõ elemeket, hogy saját elõregyártott cuccaikkal kiegészítve végül valami divatos, ütõs és mégis elegáns mozidarabot hozzanak létre. A nagy olaszországi rablás (egy nagy halom aranyrúd ügyesen kivitelezett meglovasítása), amely ez eredeti film csúcspontja volt, itt a bevezetõ jelenetben lezajlik. Ami az új film fõ konfliktusa, az az eredetiben még utalásként sem szerepelt: a profi betörõbanda egyik tagja áruló, átveri társait, sõt az életükre tör, majd otthon, Amerikában kezd új életet a teljes kincs birtokában – a halottnak hitt társak pedig visszavágnak. Az új vonalvezetés ellenére, az új film tartja magát remake voltához, az immár „amerikai meló”, az arany visszaszerzésének akciója során ugyanis sorra bukkannak fel az eredeti film fordulatai. Természetesen három Mini, egy fehér, egy kék és egy piros játssza majd a fõszerepet az akció során, és a nagyvárosi dugóval való bûvészkedés lesz a legfontosabb eszköz a rablás kivitelezésében. Caine szerepét, az ifjú ötletmestert Mark Wahlberg alakítja meggyõzõen, de humortalanul, oldalán hangsúlyos partnernõvé emelték ki az eredeti film kevés nõi szerepének egyikét, mely így a szép és csinos, színészként viszont kevésbé izgalmas Charlize Theron jussa lett. Ja, és az elképesztõ slusszpoén helyett itt felejthetõen sablonos a befejezés.
Ha azonban nem akarjuk mindenáron a régi Olasz melóval összehasonlítani, F. Gary Gray (Nincs alku, Túl mindenen) filmje átlagon felüli színvonalú, fordulatos és elegáns krimi erõs szereplõgárdával és néhány izgalmas, aprólékosan kidolgozott akcióval.

Darkness, a rettegés háza
Darkness – spanyol-amerikai, 2002. Írta és rendezte: Jaume Balaguero. Szereplõk: Anne Paquin (Regina), Lena Olin (Maria), Iain Glen (Mark), Giancarlo Giannini (Albert), Fele Martínez (Carlos). Gyártó: Filmax / Via Digital /Dimension Films. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 102 perc.

Újabb sötét titkokkal terhes ház a kísértet-hegyen, avagy a jobb sorsra érdemes amerikai családot alkonytól-pirkadatig néhány hajdanában legyilkolt gyermek szelleme riogatja. Az ifjú spanyol rendezõ, Jaume Balagueró a horrorfilmek egyik toposzát, a kísértetházat választotta nemzetközi színészgárdát felvonultató spanyol-amerikai koprodukcióban készült filmje tárgyául – a Darkness, a rettegés háza a klasszikus motívumot akár eredeti módon is tálalhatná, csakhogy a mozi az ígéretes kezdés után a horror közhelyszótárává válik.
A Spanyolországba költözött tengerentúli família egy barátságosnak tûnõ régi házban próbál meg új életet kezdeni, az éj beálltával azonban fura dolgok történnek, a ház suttogásokkal és sikolyokkal telik meg, ráadásul a labilis idegzetû családfõ állapota is egyre rosszabbá válik. A család ifjú trónörököse, a fõszerepet alakító Regina (Anna Paquin) a hely szellemére gyanakszik, és spanyol barátjával hozzálát, hogy felderítse, mi történhetett 40 évvel ezelõtt a barátságosnak egyáltalán nem nevezhetõ hajlékban.
A film puzzle-darabjait nem nehéz összerakni – Paquinnak a halálra rémült gyerekeket felvonultató flashbackek és a saját famíliája között kell megtalálnia az összekötõ kapcsot, ami, nehogy a nézõ is sötétségben maradjon, a film utolsó elõtti pillanatában természetesen sikerül. Közben szellemes fordulatok: mindenféle boszorkányság, ördögi praktikák, sátánista szertartás, vértõl csöpögõ falak, nyikorgó ajtók, kuka sötét, sötét foltok a család múltjában.
A számos talány közül azonban az alapvetõ homályban marad: miért nem akad ebben a filmben csupán egyetlen olyan pillanat, mely megfelelvén a mûfaj íratlan szabályainak, némiképpen sokkoló és kiszámíthatatlan?

David Gale élete
Life of David Gale – amerikai, 2003. Rendezte: Alan Parker. Írta: Charles Randolph. Kép: Michael Seresin. Zene: Alex és Jake Parker. Szereplõk: Kevin Spacey (David Gale), Kate Winslet (Bitsey), Laura Linney (Constance), Gabriel Mann (Zack). Gyártó: Universal / Intermedia. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 130 perc.

Alan Parker a kortárs film neves kötéltáncosa, mutatós gyakorlatokkal (Bugsy Malone; Éjféli expressz) és óriási pofáraesésekkel (Promenád a gyönyörbe; Evita) a háta mögött. Nagy problémája, hogy immáron három évtizedet átfogó pályája során képtelen volt eldönteni magában, a mûvészet vagy a szórakoztatás porondján kíván-e fellépni.
Egyszer az egyiken, egyszer a másikon, de leginkább mindkettõn egyszerre, mûfaji kísérletei is ebbõl a dilemmából fakadnak. A David Gale élete jellegzetes Parker-opusz, amennyiben két, látszólag összeegyezhetetlen zsáner összeházasítására tett kísérlete szülte. A tisztán szórakoztató célzatú, Legbelsõ félelem-típusú börtönthriller és a halálbüntetés elleni szózatként értelmezhetõ társadalmi drámák (Ments meg, Uram!; Az utolsó tánc) kevercse azonban elõbbinek nem eléggé feszült, utóbbinak pedig nem eléggé meggyõzõ.
David Gale egyetemi filozófiaprofesszor egész életében a halálbüntetés ellen küzdött, könyveket írt, demonstrációkat szervezett, ám a sors kibabrált vele, és egy tragikus félreértés-sorozat következményeképpen szeretve tisztelt kolleganõjének megerõszakolásával és megölésével vádolták meg, majd halálra ítélték. Amikor egy rangos lap újságírónõje bejelentkezik nála interjúra a kivégzés elõtt három nappal, a férfi rábízza a titkát, és megkéri, hogy kutassa fel a valódi tettest vagy tetteseket.
Tény és való, hogy Parker a maga hihetetlenül nagy rutinjával békésén elnavigálja a filmet a végkifejletig, sõt nem egyszer néminemû feszültségkeltés is telik tõle, azonban az üzenet elhintésére a narrációban rendszeresített üresjáratok nem tesznek jót mûvének. A direktor igyekszik ugyan elkerülni a direkt agitációt, és minimálra venni a halálbüntetést ellenzõ kiszólásokat, filmje egészében véve mégsem egyéb a kiinduló tétel illusztrációjánál.

Olasz nyelv kezdõknek
Italiensk for begyndere – dán-svéd, 2000. Rendezte: Lone Scherfig. Írta: Lone Scherfig. Kép: Jørgen Johansson. Szereplõk: Anders W. Berthelsen (Andreas), Anette Stovelbaek (Olympia), Peter Gantzler (Jørgen Mortensen), Ann Eleonora Jørgensen (Karen), Lars Kaalund (Hal-Finn). Gyártó: Denmarks Radio, Det Danske Filminstitut, Zentropa Entertainments. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 100 perc.

Ezért a filmért eddig mindenki rajongott, díjat kapott Berlinben, imádták a pesti Titanicon. Úgyhogy ideje leírni: ez a dán vígjáték, mely hivatalosan a Dogma-csoport tizenkettedik munkája, nem jó. Már a Dogma 95 elsõ filmje, a Születésnap megmutatta, hogy az élõ hang, a kézikamera és a természetes fény használata remekül képes egy lényegében kommersz, mûvészileg közepes munkát mûalkotásnak maszkírozni. Lone Scherfig filmje, az Olasz nyelv kezdõknek alapjában langyos vígjáték, néhány szép, emberi pillanattal. Itt a kézikamera – a Dogma-csapat fõ fegyvere – nem a dokumentaritás eszköze, hanem vizuális hatáselem, amely mesterkélt képeivel inkább rontja a hitelességet, mint növeli.
A filmben nincsenek jellemek, csak típusok. Van csupaszív lakli, jóságos pap, ügyetlen eladónõ, sármos focista, melegszívû olasz lány. Sematikus figurák, minden lépésük kiszámítható. A remek színészeknek hála egyik-másik néha életre kel – leginkább a pap és az eladónõ –, aztán kidolgozott jellem híján hamar visszavedlik típussá. A szereplõkrõl a premier plánok árulnak el legtöbbet. A férfiak arca barázdált, a nõké rosszul sminkelt, mindenki szánandón hétköznapi.
A történet fõ metaforájának megfejtéséhez nem kell viharos agymunka. Az olasz nyelv tanulása ezeknek a szögletes dánoknak egyben a szeretet tanulását is jelenti, a finisre össze is állnak párokba. Szoft változatban egy régi északi toposz is felbukkan, persze nem ibseni vagy hauptmanni módon részletezve: a gyermek a szülõ kicsapongó élete miatt betegnek születik. Szintén lehangolóan felszínes és rövid az a vita, melyet két pap folytat Istenrõl meg a hitrõl. Ha valami már-már elgondolkodtatná a nézõt, az operatõr fürgén továbbrántja a kamerát. Az eredmény emészthetõ, helyenként kedves történet, melyrõl már nem beszélne senki, ha Scherfig nem a Dogma nyelvén mesélte volna el.

Vágta
Seabiscuit – amerikai, 2003. Írta és rendezte: Laura Hillenbrand regényébõl Gary Ross. Kép: John Schwartzman. Zene: Randy Newman. Szereplõk: Tobey McGuire (Pollard), Jeff Bridges (Howard), Chris Cooper (Smith). Gyártó: Universal / Spyglass / Dreamworks. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 141 perc.

Mi máson alapulna egy végtanulságként az amerikai heroizmust, mint gondolkodási formát felkínáló ló-eposz, mint igaz történeten. A Seabiscuit forgatókönyvét a rendezõ Laura Hillenbrand valóságon alapuló, bestseller regényébõl írta, s bár a filmet domináló lóversenyjelenetek csakugyan valóságosabbak a valóságnál (hisz olyan szemszögbõl, amilyet a film kínál, aligha láthatunk vágtázó paripát a való életben), mégis minden egyéb, ami hitelessé tehetné a történetet, összekutyulódik egy turmixgépben, majd végtelenített (141 perces) rétestésztaként kerül ki belõle.
A nagy gazdasági válság három vesztese – egy gyermeke-vesztett milliomos, egy szülei-vesztett, és különben is túlsúlyos, ifjú zsoké, valamint egy társadalomból kitagozódott ló-mágus – találkozik egy ugyancsak vesztesnek bélyegezett ló, Seabiscuit körül. A találkozás minden vesztesbõl gyõztest csinál, miközben a narrációval kísért, archív betétek nyomatékosítják, hogy a hányattatás-küzdelem-diadal sémára épülõ sorsok leginkább Amerika felemelkedését hivatottak illusztrálni. A három történetszál dramaturgiai szempontból az érthetetlenségig egyenetlen súlyozású, ugyanakkor semmibe veszõ, legfeljebb abszolút értéken kezelt drámakezdeményekben bõvelkedik.
Seabiscuit felbukkanása a filmszerkezetben is fordulópontot jelent - lényegesen leegyszerûsödik. Vágtázó zsokék fehér fara, fújtató lópofák, dobogó paták, ujjongó tömeg, villogó vakuk, és mélyértelmû nyilatkozatok váltogatják egymást ciklikusan. A bölcsességek akárha egy amerikai elnök szájából hangoznának el (Ross korábban választási beszédeket írt Clintonnak), és jó negyedóránként adják értésünkre, amit érteni kell, így a film leginkább a politikai mítoszteremtés példázata lesz, mégis kizárólag megszállott ló- és lósportrajongóknak ajánlható tiszta lelkiismerettel.

A szövetség
League of Extraordinary Gentlemen – amerikai, 2003. Rendezte: Stephen Norrington. Írta: Alan Moore és Kevin O’Neill képregényébõl James Robinson. Kép: Dan Laustsen. Zene: Trevor Jones. Szereplõk: Sean Connery (Allan Quatermain), Naseeruddin Shah (Némo), Peta Wilson (Mina Harker), Jason Flemyng (Jekyll), Shane West (Tom Sawyer). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 110 perc.

Mióta a Pokolból Hasfelmetszõ-filmjével Hollywood felfedezte magának a brit képregény-géniusz Alan Moore munkásságát, letûnt és leendõ kultrendezõk állnak hosszú tömött sorokban a comics legnagyobb dekunstruktivistájának minden elhullajtott lapjáért. Wachowskiék készülnek a V for Vendettára, Gilliam nem éri be a Watchmennél kevesebbel, Stephen Norrington (aki a Blade-del nemcsak a Mátrix, de a képregény-akciófilm alapjait is lerakta) pedig már el is készült a legfrissebb Moore-munkák egyike, a League of Extraordinary Gentlemen adaptációjával. Az elõzõ századforduló alternatív világában játszódó eredeti mû egyetlen pofonegyszerû, ám roppant termékeny ötletre épül: hozzuk össze a klasszikus kalandirodalmi hõsöket és formáljuk meg belõle a fin-du-siecle Igazság Ligáját – majd ajándékozzuk meg õket egy státuszuknak kijáró világmegmentõ feladattal.
Allan Quartermain, Nemo kapitány, a Drakula Mina Harkerje, Dr. Jekyll és a Láthatalan Ember (ezúttal Skinner néven) egyenként is legalább tucatnyi filmváltozat fõszereplõi voltak az elmúlt hetven évben, már ezért is nehéz elkerülni közös meséjükkel a mókásan önreflektív mûfajdarabok divatját – hogy Norringtonnak ez majdnem sikerült, az csupán annak köszönhetõ, hogy láthatóan fogalma sincs, kik ezek a figurák (sõt ami még rosszabb, nem is érdeklik). Míg Moore koherens fikciós univerzumot épít a klasszikus ponyvák anyagából, a Szövetség készítõi épp azt tették hõseikkel, amit a filmbeli gonoszok: aljasul kihasználták õket, hogy elorzott szuperképességüket iparilag sokszorosítva profittá tegyék. A közepesen meggyõzõ steampunk látványvilág, az erõtlen színészi jelenlét (Wilson vámpírhölgye kivételével) és a hanyagul vágott akcióbetétek önmagukban csupán a feledhetõ-kategóriáig süllyesztik az alapanyagot – a sztori elképesztõen ostoba és önmagukhoz képest is következetlen elemei azonban akkora ballasztot jelentenek, hogy a végeredményt még a Nautilus hajtómûvei és Hyde (ejtsd: Hulk) izomereje sem képes megmenteni a fércmûvek roncstemetõjétõl

Lapzárta
The Veronica Guerin Story – amerikai, 2003. Rendezte: Joel Schumacher. Írta: Carol Doyle, Mary Agnes Donoghue. Kép: Brendan Galvin. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplõk: Cate Blanchett (Veronica), John Heanley (Eugene), Alan Devine (The Monk), Brenda Fricker (Bernie). Gyártó: Buena Vista International. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 101 perc.

Joel Schumacher legutóbbi filmjében (Fülke) másfél órányi tömény izgalommal, most ugyanennyi csendes unalommal ajándékoz meg minket. A Lapzárta (kicsit zavaró, hogy készült már film ugyanezzel a magyar címmel, de teljesen más mûfajban) igaz történeten alapul: egy dublini újságírónõ, Veronica Guerin drogbárók elleni elszánt és önzetlen küzdelmét énekli meg. A Sunday Independent Szent Veronikájaként emlegetett riporter önfeláldozó munkájának köszönhetõen az ír parlament új törvényeket hozott, így a bûnözés 15 százalékkal csökkent az országban.
A helyszín tehát Írország, és csodák csodájára ezúttal nem az IRA és a terrorizmus kerül terítékre. Az eredetiségnek azonban itt vége is szakad. A mozgóképen már százszor látott dolgok (fecskendõvel játszadozó gyerekek, önmagukat áruló drogos fiatalok az utcán, bátor sajtómunkás) mellett a Veronica elleni merényletek lennének hivatottak egy kis feszültséget lopni a filmbe, a Lapzárta azonban nem váltja valóra a hozzá fûzött reményeket. De legalább Jerry Bruckheimer producer az akciófilm (Bad Boys 2.) és a kalandfilm (A Karib-tenger kalózai) mellett egy életrajzi drámával is elõrukkolhatott az idén. Az egyedüli említésre méltó dolog a filmben a fõszereplõ, a Golden Globe-díjas Cate Blanchett játéka (alakításáról még Guerin családja is elismerõen nyilatkozott).
A rendezõ becsületesen mondja fel ugyan a leckét, de ez nem elég ahhoz, hogy az érintetteken, az íreken kívül másokat is felcsigázzon. Éppen az ilyen filmek (és alakítások) számíthatnak legnagyobb eséllyel Oscar-díjra…

Bad Boys 2.
Bad Boys 2 – amerikai, 2003. Rendezte: Michael Bay. Szereplõk: Martin Lawrence (Marcus), Will Smith (Mike), Jordi Mollá (Tapia), Gabrielle Union (Syd Burnett), Peter Stormare (Alexei). Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 150 perc.

A Jerry Bruckheimer producer és Michael Bay rendezõ alkotta duó csaknem egy évtizede oly ütemben halmozza a sikereket, hogy még legjelentõsebb blockbusterei esetében sem volt ideje a Hollywoodban oly divatos folytatások tetõ alá hozására. Mostanra viszont kifogyott az invencióból a páros, ezért az együttmûködésük kezdetét jelentõ, a buddy movie-k és az akciómozik elegyét nyújtó Bad Boys folytatására fanyalodott. A Bad Boys 2. a látvány tekintetében übereli az elsõ epizódot, a sztori szempontjából viszont mélyen alatta marad annak, mivel nem egyéb, mint permanens akció- és poéndömping, értékelhetõ cselekmény nélkül. Szapora beszédû hõseinknek ezúttal a kubai kormány által támogatott miami drogbáróval gyûlik meg a bajuk, a két és fél órás, fordulatoktól mentes projekt történései ennyiben össze is foglalhatók. A Bad Boys 2. mégsem érdektelen, netán unalmas film, hiszen háromfõs vágóstábjának köszönhetõen a narráció hézagai is dinamizmussal telítettek. Az akciójelenetek természetesen ütnek – itt látható az utóbbi évtizedek egyik legparázsabb, úgy negyedórás, és hozzávetõleg három-négy tucatnyi jármûvet a szeméttelepre utaló autós üldözése –, a végeredmény mégsem kifogástalan. Egyrészt dramaturgiailag nem egészen érthetõ, hogy az addig könnyed hangvételû, poénról poénra lavírozó mese miért megy át vaskos drámába az utolsó negyedórára, másrészt az alkotók eredetiség-hajkurászásban néha túllõnek a célon: például a nagyjelenet melletti másik vágtaszcénában a hullaházból frissen kikerült tetemek szerepeltetése gyomorforgató ötlet.

Nem fenékig tejfel
This Is Not A Love Song – brit, 2002. Rendezte: Bille Eltringham. Szereplõk: Michael Colgan, Kenny Glenaan, David Bradley. Forgalmazó: Másképp Alapítvány. Feliratos. 91 perc.

A DV elterjedése a filmkészítés demokratizálódását hozta, és ez üdvözlendõ, ám nem mindig gyümölcsözõ folyamat, hiszen számos, nem kellõen kiérlelt munka megszületését teszi lehetõvé. A pályája elején álló Bille Eltringham rendezõ második nagyjátékfilmje például igen kétes értékû darab, lévén nem egyéb, mint afféle bágyadt improvizációs gyakorlat. A két kisstílû, fiatal bûnözõ ámokfutását elregélõ mesében a kimódolt konfliktus mellé pszedo-dokumentarista elõadásmód és mesterkélt színészi teljesítmények sora járul, de mindez még hagyján. Eltringham láthatón azzal a céllal ragadott kamerát, hogy térképet rajzoljon egy homoszexuális kapcsolat egymást kölcsönös függésben tartó két figurájának lelkivilágáról, viszont éppen a pszichés folyamatok ábrázolásával gyûlik meg a baja, és alig jut tovább a közhelyeknél. Sok újdonsággal nem szolgál hát ez a produkció, mégis úttörõ jelentõségû, hiszen az elsõ olyan mû a filmtörténetben, amelynek a mozibemutatóval egy idõben került sor internetes premierjére.