Egy kínai mondás szerint azt utáljuk másokban, amit magunkban nem szeretünk. A brókerekrõl, tõzsdérõl, bankárokról alkotott hétköznapi (rém)kép és a filmmûvészeti, illetve irodalmi ábrázolás is az érzéketlen, gátlástalan, pénzhajhászással elfoglalt, Porsche Carrerán száguldó, arany Rolex órája által is az idõ-pénz azonosságra emlékeztetett, drága éttermekben ízlelõszerveit kényeztetõ, luxuskurvákkal a stresszt levezetõ emberek és világuk bemutatásában merül ki. Gordon Gekko (Michael Douglas) a Tõzsdecápák (Wall Street, rendezte: Oliver Stone) vállalatfelvásárlási specialistája a nyolcvanas évek szlogenjével még rá is erõsít erre: „A mohóság jó!” (Greed is good). Micsoda ellentét ez a mindennapok „A pénz nem boldogít”, „A pénz nem minden”, „Nem a pénzért csinálom”, „Engem nem érdekel a pénz” jól ismert frázisaival szemben. Ha már kínai bölcselet, adjunk egy esélyt a jó öreg nyugati pszichológiának is, amely erre azt mondja, hogy ez mindössze kognitív disszonancia. Festinger híres kísérletében ugyanis az unalmas munkát végzõ, de jól fizetett kísérleti alanyok azt mondták, hogy amit végeztettek velük, unalmas, míg akik kevés pénzt kaptak érte, úgy ítélték meg, hogy érdekes volt. A pszichológia nyelvén szólva az egyén a cselekvés és az attitûd közötti disszonanciát úgy oldja fel, hogy megváltoztatja és cselekvéséhez igazítja az attitûdjét, vagyis az unalmas munkát érdekesnek találja, mert a kapott kevés pénzzel nem tudná megindokolni, hogy miért is csinálja.
Mit tehet az ember, ha mégis -- az egyszerûség kedvéért hívjuk így -- tõzsdefilmet akar csinálni? Választhatja az egyszerû utat, hogy megerõsíti az emberekben a pénzvilággal szembeni elõítéleteket, a pénzzel kapcsolatos, mentálisan terhelt viszonyt közben finoman leápolja, és mindezt szórakoztató másfél órába csomagolja a jól ismert hollywoodi klisékkel (mint azt például a Brókerarcok teszi, ahol a végére kiderül, hogy még a zugkaszinó-mûködtetés is tisztességesebb business mint a brókeré). Vagy nekivág a nézõ saját percepciójánál komplexebb valóság feltárására, hogy a mozi, nyáron kedvezõen hûvös atmoszférájában gyanútlanul pattogatott kukoricát ropogtató mûkedvelõket jó adag cinizmussal ütközésgátolva szembesítse önmagukkal és ezzel az egész abszurd világgal, mint Brian de Palma teszi a Hiúságok máglyája címû filmben. Esetleg odáig fajul a dolog, hogy örjöngõ, gyilkos, mit gyilkos, szakszerû hentes pszichopataként jeleníti meg a pénzembert, mint Mary Harron az Amerikai psychóban, amirõl a norvég váltóõr esete jut eszembe: Hát a karom nem kéne? Vagy azt csinálja, mint Antonioni, aki a Napfogyatkozással, mégha fõszereplõje tõzsdeügynök is és a legfontosabb helyszínek egyike a tõzsdeterem, mégis inkább egyszerûen csak Antonioni-filmet forgat, nem is túl rendhagyót, hiszen a film akár Az éjszaka folytatásának is tekinthetõ. Vagy úgy jár el, mint Oliver Stone, aki feltette az életét a huszadik század amerikai filmeposzának megalkotására (Kennedy-sztori, vietnami háború, a Doors és az amerikai lázadó ifjúság) és a nyolcvanas évek szimbólumaként megalkotja a Tõzsdecápák címû örökzöldet, ami a lehetõ legjobb arányok mellett egyesíti a fenti célokat, mert kultuszfilm, az ízlés határain belül elõítéletes, felvillantja a kor társadalmi problémáit (az „USA nevû vállalat” hanyatlása, az örökölt vagyonok dilettánsok általi birtoklása, gazdagok és szegények, gazdasági hatékonyság és biztos munkahelyek, a szinte minden hasonló filmben szereplõ jellegzetes New York-i wasp/nem wasp kérdéskört) és ráadásul tipikusan az életmûbe tartozó igazi Oliver Stone-filmet alkot. Még egy tõzsdeügynök Stone-t is talál a családban, akinek a filmet ajánlhatja a végén. 
Brian De Palma az „ember vagyok – semmi emberi nem idegen tõlem” latin mottóját követve lerántja a vizes lepedõt az egész amerikai társadalomról, és ebben a sajátos korrajzban (szintén nyolcvanas évek) a Tom Hanks által alakított Sherman McCoy sztár-kötvénykereskedõ sikerül a legszimpatikusabbra. A film címéért (Hiúságok máglyája), a Don Giovanniért és Mozartért, illetve az operajelenetért még Formant (Amadeus) és Stanley Kubrickot (Tágra zárt szemek) is megidézhetnénk, de ami egyébként itt van, az azért hozzájuk képest igazi könnyûmûfaj, bár Heltai szerint az is csak a nézõnek könnyû. Én is sokat röhögtem. Nos, van egy sztárbrókerünk, akinek a szeretõje elüt egy õket épp kirabolni készülõ színesbõrû fiatalembert, ami miatt a kórházi kártérítésre specializálódott színesbõrû tiszteletes háborút indít az „Ötödik sugárút felhõkarcolóiban pöffeszkedõ és fiainkat halálra gázoló fehérek” ellen, amiben segíti a zugügyvéd, aki az iszákos, lecsúszott újságírót (ki más, ha nem a kitûnõ Bruce Willis) elindítja a sztorin. Igenám, de a politikai ambíciók által hajtott bronxi fõügyész vérszagot érez és minden (törvénytelen) eszközzel készül az addigra a csaja és a családja által is elhagyott és állását nemkülönben elvesztõ McCoyt elítéltetni, azonban a bíró felmenti egy egyébként teljesen törvénytelen magnófelvétel alapján. De hát mit ér a világ uralma, ha közben elvesztjük lelkünket? – idézi De Palma a kérdést.
Nem tudom, hogy van ez a filmkészítéssel, bár gyanakszom hasonlóan ahhoz, ahogy Gekko az üzletrõl beszélve Sun Tzu-t, a két és félezer évvel ezelõtt élt kínai hadvezért, A harc mûvészete legendás szerzõjét idézi, miszerint a háborút a megkezdése elõtt kell megnyerni. A háborúban pedig fontos a megtévesztés, vagyis ahogy a Brókerarcok jelmondata tartja: „Tégy úgy mintha”. Mintha érdekelne az ügyfeled, a pénze (az talán igen), bárki más, vagy te magad. De csak tégy úgy. Piero (Alain Delon) a Napfogyatkozásban még csak úgy sem tesz, de ez nem a tõzsde, hanem Antonioni sajátos világából következik. A szívinfarktusban meghalt munkatársuk emlékére tartott egyperces néma szünet alatt Piero odahajol a tõzsdeteremben mellette álló Victoriához (Monica Vitti) és nem csak a tragédia, de saját állításának jelentése által sem felizgatva azt mondja: „Egy perc hallgatás itt milliárdokba kerül.” Mondjuk, annyi enyhítõ körülmény van, hogy ez líra.
Gordon Gekko a Tõzsdecápákban szintén pörög, minden üzleten rajta van, viszont nem szeret veszíteni: Semmi sem rontja el a napomat jobban – mondja sokat sejtetõen törekvõ ifjú brókerének, Bud Foxnak (Charlie Sheen). Igaz az elsõ ingatlanspekulációjával -- meséli késõbb -- nyolcszázezer dollárt keresett, ami „jobb volt, mint egy dugás”. Úgy tûnik ez egy ilyen macsó, távolról sem pécé világ, ahol már a csajozás és dugás se annyira izgi, bár tudva, hogy a nõk többsége akivel ezek a férfiak kapcsolatba kerülnek csak abban különböznek, hogy el is kérik, vagy csak utaznak a pénzre, ez érthetõ is. Hacsak nem a kitûnõ Julia Roberts által alakított és végül még a járandóságát is visszaadó prostival hozza össze a (filmbeli) sors, miként Richard Gere-t a Micsoda nõ címû filmben, amelyre egy magyar sztárbróker ismerõsöm 1990-ben azt találta mondani, hogy jók voltak benne az irodabútorok. A Brókerarcokban például az új ügynökök kiképzése során megtudjuk, hogy nõknek nem adnak el részvényt, mert mindennap telefonálnának, ha esik az ár. Valójában a saját cégem tapasztalatából és pszichológiai kísérletek alapján is tudom, hogy a nõk sokkal racionálisabbak a rossz döntések felismerésében és a veszteséges poziciók idõben történõ zárásában. Igaz, ennek is egyszerû a magyarázata, és nem annyira neurobiológiai, mint a szocialitásban keresendõ, ahogy egy kolléganõm szokta önironikusan – a férfi felsõbbrendûség társadalmi (ál)konszenzusába beletörõdve -- mondani: „Nekem kettessel kezdõdik a személyi számom.” Vagyis a pasik beleestek a saját csapdájukba, hiszen a befektetéseikben is folyamatosan bizonyítaniuk kell és ezért sokkal többet buknak, mert azzal vannak elfoglalva, hogy ideológiát gyártsanak a butasághoz, ahelyett, hogy beismernék és lezárnák a bukót. De hát a J.T. Marlin cégnél épp ezt akarták elkerülni, hogy az ügyfelek zárjanak, hiszen akkor kiderült volna, hogy eladhatatlan részvényeket sóztak rájuk, mi több, az is, hogy a cégek nem is léteztek a valóságban.
Egyáltalán, mi a valóság abban a világban, ahol egy fillér nélkül is lehet vásárolni értékpapírt, ami nem fizikailag, hanem számlajóváírás révén jön létre, vagy nincs is, csak vételi jog formájában él és egy vállalat vagyonának parányi részét képezi, viszont ennek a vagyonnak az értékétõl általában teljesen eltérõ árfolyamon történnek a tranzakciók? Nos, szerintem a valóság az, ami elõl a tõzsdére menekülnek az emberek. A nyomor, az unalom, az álmok keresése. Victoria édesanyja tõzsdézik a Napfogyatkozásban, amire lánya azt mondja, hogy a mama a nyomor elõl menekül, egy fotóra mutatva Pieróval, anyja brókerével beszélgetve. Gekko a manhattani utcákon stretch-limójában autóztatva az ifjú Foxot egy koldusra és a zebránál mellette álló jól öltözött úrra mutatva kérdi: „Mi különböztette meg õket ennyire, a szerencse?” Ugyanakkor mégsem a szerencse, mert Gekko self-made-man: „Csak az boldogul, aki szegény és becsvágyó”. Itt a harvardi diploma nem sokat segít. A filmeket az anti-brókerség mellett ugyanis az anti-establishment jelleg hatja át. A Brókerarcok korábban zugkaszinót mûködtetõ ifjú tehetségét nemcsak apja tisztességes munkára történõ rábeszélése, hanem a Microsoftban a karácsonyi jutalom helyett részvényeket kapó és ezek révén milliomossá vált titkárnõk meg a Ferrarijával lefotózott vállalati kertész motiválja a brókeri szakma irányába, ahol azt is megtanítják, hogyan lehet rágógumit eladni a fogatlannak. (Gondolom speciális ajánlatként jár mellé a mûfogsor csak hogy teljesüljön a havi jutalékterv.) „A pénz nem alszik” -- mondja Gekko, hajnalban ébresztve brókerét. (Azóta a világ legnagyobb pénzügyi csoportja sem: The City never sleeps.) De szerintem ez még mindig jobb, mint Sztálin elvtárs, aki szintén nem aludt és így volt ideje néhány millió embertársát kivégeztetni és deportálni. Bár Gekko azt is tudja, az a fontos, hogy ne ragadjon el az izgalom, mert ahogy McCoy fogalmaz de Palma mozijában „Az ideges üzletember, halott üzletember”. Ha pedig indián az illetõ, akkor az direkt jó, mondanák az Amerikát a rézbõrûektõl elhódító WASP-ok (fehér angolszász protestáns), mert Gekko szerint õk „az állatok iránt aggódnak, az emberek nem érdeklik õket”.
Antonioni nem helyez rá nagy hangsúlyt, de fontos az alkalmi spekuláns anya és az érzelmileg kiüresedett lánya közötti kapcsolat. Vagy annak szemmel látható hiánya. A másik három film (Brókerarcok; Hiúságok máglyája; Tõzsdecápák) viszont az apa-fiú tengelyre épít. Az apa, a fiú és a pénz. Bár az apák (bíró, ügyvéd, repülõgép-karbantartó) nagyon eltérõ hátteret jelentenek, mindhárom filmben a tisztességes munkával a (késõbb tékozló) fiúkat felnevelõ szülõ szerencsétlen sorsát osztják, és habár a végkifejletre a fiú megbukik, de a családi béke is helyreáll. Nincs ingyen ebéd, mint tudjuk. Miközben Forman Amadeusának (nem tõzsdefilm) operajelenetében az apa szelleme kísérti Don Juant, Palma szintén a Don Giovannira kalauzolja el a nézõt, amint éppen a kormányzó a hiúságok máglyájára (innen a cím) ítéli a lovagot. Nem bírom kihagyni, hogy ne mondjam el, bár szemben legismertebb rajongójával, Kierkegaard-al, nekem Mozart nem vette el az eszem, csak sok kellemes órát okozott zenéjével, hogy az érzéki zsenialitás megtestesítõjeként Don Juan (a nagy számok törvényének tisztelõje) tõzsdei alteregója a sikeres spekuláns lehetne, aki uralma alá hajtja a világot (legyõzi a valószínûséget), de elveszti a lelkét. Ha pedig tényleg érezni akarják ennek az egész tõzsdei pörgésnek az ízét, inkább nézzék meg a Mindhalálig zene (All that jazz) címû filmet, elsõsorban azért, mert valóban jó, másrészt mert az élet-halál kérdéssel ambivalens viszonyt ápoló producer (Roy Scheider) bemutatja azt is, hogy mit érzünk egy szar befektetésen gondolkodva (nõi befektetõk esetében fordított sorrendben olvasandó): düh, tagadás, alkudozás, depresszió, elfogadás.