Az egyetemes kultúrtörténetben idõrõl idõre feltûnnek olyan alkotók, akik, azon felül, hogy elhelyezhetetlenek és besorolhatatlanok, az emberi lét határhelyzeteit járják körül, a szürke zónát, ami az önmagunkról való tudás és a Semmi között pulzál. Ami a régieknek még démon volt, pokoljárás és az önmegismeréshez vezetõ út kihagyhatatlan eleme, az ma patológiás esettanulmány, tudat mögé szorított tabu, horror vacui a horror sacri helyett. E rétegek feltárása sokkterápiát igényel, mágikus beavatkozást, ami nem megérinti, hanem élveboncolja a befogadót. A mozi erre kitûnõen alkalmas: egyszerre vizuális és auditív médium, megfelelõ kezekben szinte bármire alkalmazható, bármi elmondható vele. Miike Takashi kezében a mozgókép beavató eszközzé, vizuális katalizátorrá válik saját démonaink megismeréséhez. Egy-egy durvább filmje: kamikaze gyorstalpaló a józan észtõl kicsit már odébb, az õrületen még éppen innen. 
Miike amellett, hogy karakteresen japán, a kultúra minden fénytörésével együtt, legalább annyira univerzálisan emberi, érthetõ és átélhetõ mindenütt, még ha elég gyakran kell is leesett állal és remegõ gyomorral újrarendezni a civilizációról és a homo sapiensrõl kialakult elképzeléseinket. Formanyelvileg dinamikus, szinte forradalmi kamerahasználata, vágástechnikája, narratív eszközei olyan unikálisak ma, mint annak idején a godard-i megoldások voltak. Alkotótársai szerint habitusa és munkabírása egy androidéval vetekszik, angolszász területen pedig tartja magát a nézet, hogy jelenleg õ „the hottest thing in Japan” (a legforróbb dolog Japánban). 1995-ös nemzetközi debütálása óta több mint negyven játékfilmet rendezett, ami átlag négy-öt film évente. És e filmek nagy része ráadásul értékes is.