A magam részérõl nagyon szeretnék elmenni Kubába. Addig kell menni, amíg még él az „Öreg”, szokták odavetni könnyed bennfentességgel a mindenkor mindenben jártasak. De mégis, mi lehet ott? Elõször is, mitõl áll még a világméretûleg összeomlott rendszer a szigeten, amelyrõl mindig úgy tudtuk, hogy csak a Szovjetunió s a béketábor tartja életben? A magyarázatok közt szerepel néhány evidencia: a mélyen beivódott Amerika-ellenesség (tudjuk, nagyon rossz emlékeik vannak); a saját kezûleg megvívott forradalom mindennél erõsebb mítosza; Fidel, akit sokan nem szeretnek, de úgy tûnik, még többen igen. Esik szó az elpusztíthatatlan kedélyükrõl, valamint akad pár hülyeség a harmincfokos középhõmérsékletrõl, melynél nem okoz gondot az sem, ha hiányzik a lakás utcai fala, illetve a banánról, ami minden sarkon megterem, az ember kinyújtja a kezét, leszakítja, megeszi, nem éhezik. És persze, komoly mondatok is elhangzanak az elnyomott ellenzékrõl, a szabadság hiányáról s a rendszer egyéb ismert hiányosságairól. (Vagy tíz éve készült a Fin de Siglo, egy remek német dokumentumfilm egy kubai nagyáruházról, ahol semmit nem lehet kapni, de azt jegyre adják, különös tekintettel a fiatal házasoknak soron kívül kiutalható konyharuhára és/vagy piros pöttyös szoknyára, mikor mi van raktáron – ehhez képest a mi Állami Áruházunk maga volt az árubõség.) Hogyan élnek? Mit gondolnak? Egy biztos, mert barátaim a saját szemükkel látták: Che Guevara házfalnyi portréjának intõ ujja manapság az AIDS veszélyeire és az óvszer-használat fontosságára figyelmezteti a magukról megfeledkezõ kubaiakat. Csodás! Látni kéne. 
Mert mi látszik a filmekben? Elõször is egy varázslatos tárgyi világ – nem csak a mostani filmekben, hanem már vagy harminc éve. Színpompás, vörös, narancs, zöld és rózsaszínû, szépségesen málló, omladozó, koloniális épületek, összeburjánozva a nem kevésbé szépséges vegetációval, és egy rakás, az ötvenes évekbõl megmaradt, káprázatos és némileg mûködõképes amerikai kocsival – azok a bizonyos országúti cirkálók, itt-ott szintén szép pirosra mázolva, gyûjtõknek aranybánya. „A világ egyik legcsodálatosabb városában vagyunk”, mondja az egyik film hõse, „hagyják összedõlni”. Vonz és elbûvöl az a kevés megmaradt sajátlagos, autentikus világ, melynek érintetlensége, tudom, politikai és fizikai bezárkózásból fakad, s végtelen szegénység az ára. Azt is tudom, hogy könnyû a más csalánjára spekulálni, mégis izgalmasabb, valódibb világok ezek, mint bármi, amivel Európában találkozik az ember, beleértve az összes benzinkutak valamennyi légkondicionált shop-ját. Mint Albánia – õriznek valami be nem szabályozott, meg nem zabolázott öntörvényûséget.