Internet és virtuálvalóság
Álommátrix, ébrenlétnarkózis
Beregi Tamás
A Mátrix láttán az Internetet újfajta
kollektív hallucinációként, a jungi tudattalan
új formájaként is értelmezhetjük. |
Amikor a nyolcvanas éveken megjelent Donna Haraway Manifesto
for Cyborgs címû könyve, amely az egyre jobban elgépiesedõ
modern ember és az õt körülvevõ technicizált
környezet kapcsolatát újfajta kibernetikus linkek létrejöttén
keresztül értelmezte, valószínûleg senki
sem sejtette még, hogy ez a tudományos prófécia
az Internetnek köszönhetõen hamarosan véres valósággá
válik. Az egyre táguló és ragacsosabbá
váló világháló gigászi fonadéka
a kilencvenes évek második felére magába szõtte
a modern lét összes fontos kellékét. Az információt,
a kultúrát, a kommunikációt, a szórakozást;
a nemiség élményét keresõ ember akaratán
kívül valóban egy kibernetikus rendszer részévé
vált, s a pókhálóba kerülõ légyhez
hasonlóan annál jobban beletapadt e láthatatlan fonadékba,
minél vadabbul kapálódzott. Az Internet különlegessége
abban rejlik, hogy nem csak egy újfajta realitás megtestesülésévé,
hanem ezzel párhuzamosan egy új típusú kollektív
tudatalatti hordozójává vált az évtized
végére. Érdekes, bár e cikk terjedelmét
sokszorosan felülmúló kísérlet lenne az
Internetet egy újfajta kollektív hallucinációként,
a jungi tudattalan egy olyan új formájaként értelmezni,
amely a beavatottak számára a mítosz élményeit
hozza vissza. A hálóra kapcsolódók közös
extázis- élményeket élhetnek át, ezek
kiváltója, motorja, szervezõeleme már nem a
törzsi szeánsz, hanem az adott site köré szervezõdõ
virtuális rituálé.
Az Internetre kapcsolódó, testét hátrahagyó
„behatoló” különféle ismeretelméleti burkokat
áttörve hatol az egyre mélyebben fekvõ, egyre
rejtettebb titkok felé: a Google keresõje külsõ
héj, a meghatározott témájú honlapok
szövete a második, a keresett honlap a harmadik, végül
a mélyen rejtezõ titkos nucleus-t egy meghatározott
azonosító és a jelszó, vagyis a csupán
beavatottak számára kiismerhetõ kód, varázsszó,
rítus nyitja meg. A jungi mandalák körein áttörõ
behatoló tehát egyre mélyebb bugyrokat ismer ki, és
ebben a közegben végül például a chat, vagy
a netes számítógépes játék esetében
közös élményeket élhet át a hasonló
rituálékon átment partnerekkel. Ha továbbvisszük
a jungi párhuzamot, azt mondhatjuk, hogy a világhálón
szörfözõ ember bolyongása során voltaképp
olyan elraktározott, összesûrített, eklektikus
masszába olvadó archetípusokkal találkozik,
melyek különlegessége abban rejlik, hogy nem zárt,
hanem nyitott rendszerek, vagyis modifikálhatók, letölthetõk,
átrendezhetõk, újfajta rendszerré építhetõk.
A virtuális valóság filmek reneszánsza
a kilencvenes évek közepére tehetõ, vagyis szembetûnõen
egybeesik az Internet, és a számítógépes
játékok elõretörésével. A hatás
közvetlen, és egyértelmû. A filmek fõhõsei
az internetezõkhöz hasonlóan zárt virtuális
közegekbe lépnek, ahol nem csak újfajta információs,
hanem új etnográfiai, szociális, kulturális
rendszer részeivé válnak, s innentõl kezdve
minden cselekedetük ezen új erõvonalak mentén
rendezõdik el. Az internetezõket, az online játékok
részvevõit kollektív álmukhoz a kábelek,
drótok köldökzsinórja kapcsolja: ezen keresztül
szívják föl virtuális álomlétük
tápanyagait. Johnny Mnemonicot, a Mátrix Neóját,
az eXistenZ vagy a 13. emelet hõseit már a központi
idegrendszert közvetve vagy közvetlenül stimuláló
apró chipek és diódák vezetik az „árnyak”
világába. Máshol kemikáliák váltják
ki a látomást: a Dark Cityben, vagy a Meztelen ebédben
a Szép új világ ihlette vegyi anyagok nyitják
meg a kollektív álom kapuit. A Mátrix fekete telefonja
hasonló funkcióval bír: az ósdi készülék
afféle szerény utalás az Internetre, ám az
a különlegessége, hogy a modem itt nem a be-, hanem a
kilépés eszközévé válik.
A valóság és az álom, realitás és
a hallucináció, a tudatos és a tudatalatti, a kint
és a bent egymást metszõ vagy épp egymást
magukba foglaló körei mindegyik idézett filmben megtalálhatók:
a hõsök folyton ki-be lépkednek az álom-valóság
kapuin, de aztán a nézõkhöz hasonlóan
õk is egyre jobban összekavarodnak, mert a Hosszú alkony
hõsnõjéhez hasonlóan minduntalan azt tapasztalják,
hogy a kiismertnek vélt új környezet voltaképp
csak egy elõzõ tükörképe vagy reciproka.
A legdrasztikusabb játék talán a Meztelen ebédben
és az eXistenZben figyelhetõ meg, ahol végletesen
összekavarodik a valóság és a hallucináció
élménye, és a két világra nyíló
kapuk a film végén is nyitottak maradnak.
Az álom olyan birodalom, ahol a tér és az idõ
öntörvényûen mûködik, az állandóságot
pedig felváltja a folytonos metamorfózis. A virtuális
világban a tér és az idõ ugyancsak új,
absztrakt értelmet nyer: az Interneten másodpercek töredéke
alatt ugorhatunk át egyik site-ról a másikra, egyik
városból, vagy épp kontinensrõl egy másik
dimenzióba, s a teleportáció a számítógépes
játékokban is alapvetõ motívum. Az idõ,
ahogy ezen játékok pause, vagy épp load/save funkciója
mutatja, ugyancsak értelmét veszti a virtuális környezetben:
linearitás helyett körkörösség, állandóság
helyett fragmentális szerkezet jellemzi. A virtuális valóság
filmjeikben a fõhõsök számára ismeretlenek
a tér és az idõ törvényei: Neo nem csak
a felhõkarcolók között szökell játszi
könnyedséggel, de Johnny Mnemonic-hoz hasonlóan, a „hálóra
kapcsolódva” pillanatok alatt átröppen egyik helyszínrõl
a másikra. A klip különös idõcsomag, afféle
zip formátum, mely a zene unzip programjával bontható
fel, és a Mátrix egyik legkülönlegesebb klip-stíluseleme,
a rendkívül látványos, ámde igencsak felszínesen
alkalmazott idõlassulás és -gyorsulás ugyancsak
az álomdramaturgia idõszemléletét idézi.
A szereplõk egymásba-alakulása, a jó és
a rossz gyakori helycseréje, a transzszexualitás szintén
olyan motívumok, amelyek rokonítják a virtuális
valóságokat a kollektív álmokkal és
hallucinációkkal. Platón szerint az ember ideális,
édeni állapota a férfi és a nõt még
egyetlen személyben egyesítõ androgün „gömbember”
volt, és az ember elveszett édenkertjét kétségbeesetten
keresõ kollektív álmok és rítusok mintha
csak ezt az állapotot próbálnák visszaállítani.
Jung rengeteget foglalkozott a hermafroditizmus õsi mítoszokban,
alkímiában és misztikus irányultságú
mûvészetekben betöltött szerepével, és
Eliade hasonló módon tanulmányozta a transzszexualitás
szerepét a törzsi rítusokban és ábrázoló
mûvészetekben. A számítógépes
játékok és az Internet világában mindennapos
dolog a transzszexualitás: a férfiak nõi, a nõk
férfi karaktereket irányíthatnak, a chat köztudottan
olyan közeg, ahol könnyedén bújhatunk az ellenkezõ
nemûek bõrébe és ruhájába. Mintha
a maguk szerény módján a filmek is ezt az élményt
keresnék: a transzszexualitás motívuma szinte valamennyi
virtuális valóság-filmben megtalálható.
A legszembeötlõbb példa az androgün jellegû
Keanu Reeves, aki a mûfaj elsõszámú sztárjává,
ikonjává vált. A „férfias” hermafrodita, azaz
Neo „nõi” megfelelõje Trinity: egyikõjük a férfiba
öntött nõ, másik a nõbe öltözött
férfi.
Az álomkutatás a század közepe óta
foglalkozik behatóan az álmok színtanával,
s bár a mai napig nem született igazán átfogó
„álom-színelmélet”, a legtöbb „álomtudós”
egyetért abban, hogy az álmok erõsen stilizált
színvilágot alkalmaznak. Nagyon sokáig tartotta magát
az a nézet, hogy az álmok színtelenek, csupán
a fekete a fehér és a szürke különféle
árnyalatait láthatjuk; ugyanakkor a pszichoanalitikus Heinz
Kohut az amerikai technicolor filmek színvilágához
hasonlította a lázálmok színeit, azt állítva,
hogy a színek intenzitása gyakran egyenes arányban
van a lázálom erejével. A mágiát a vizuális
mûvészetek gyakran azzal sugallják, hogy kevesebbet,
vagy épp többet mutatnak a kelleténél: a „túl
kevés” hiányérzetet eredményez, ezért
a meg nem mutatott titok keresésére ösztönöz,
míg a „túl sok” a kulisszaréteg lefejtésének
vágyán keresztül teremti meg ugyanezt a hatást.
A színtelenség és a színtúlburjánzás,
az üresség és a túlzsúfoltság mágikus
erejére a szimbolisták óta szinten minden misztikus
mûvész ráérzett tudat alatt. Az Internet, a
számítógépes játékok, a sci-fi
filmek kilencvenes évekbeli technicolor színeit az utóbbi
években mintha különös monokrómia váltaná
fel: a legjobb példa erre a Mátrix kamerájának
tompa színpalettája. A Mátrix nagyszerû példa
a virtuális világok és az álom, vagy az Aldous
Huxley által leírt drog-víziók lebegés-,
és levitációs élményére is: úgy
tûnik, a virtuális környezetben nem csak a szereplõk,
hanem a fizikai törvények is a hipnagógia állapotába
kerülnek.
Az álommátrix különös virtuális
tengelye mentén megfordul, helyet cserél, és ezzel
is átértelmezõdik a valóság és
az álom, a realitás és a hallucináció
viszonya. Bár a lét és a nemlét, a tér
és az idõ, férfiasság és nõiesség
végleges összekavarodásának, felismerhetetlenné
válásának, felcserélõdésének
ideje talán még messze van, mégis egyre aktuálisabb
lenne megírni Donna Haraway mûvének parafrázisát,
Manifesto for Man címmel.
|