Hollywoodi számháború
Bond kontra Oszama
Varró Attila
Halj meg máskor! - avagy élj a mának, de távol
a mától. A 2002-es amerikai stúdiófilmek a számok tükrében.
|
A 2001. szeptember 11-i terrortámadás évtizedek óta az első komoly reflexpróbát
jelentette a hollywoodi stúdiórendszer lomha brontoszaurusza számára: az
eredmény azonban ezúttal sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint korábban,
hiszen az ezredfordulón már nemcsak a globalizálódó piac nagyobb kihívásával,
de a gyorsmozgású függetlenek egyre népszerűbb filmtermésével is állnia
kell a versenyt a Warnernek, Foxnak, Universalnak (lásd a Bazi nagy görög
lagzi bevételeit). A nagy testvérek évekkel előre meghatározott gyártási
programja nem teszi lehetővé a DV-mozik rövid reakcióidejét, egyetlen kéznél
lévő fegyverük az öncenzúra: a már elkészült vagy épp forgó munkákat riadtan
újravágni, végképp eltörölni, netán több hónappal későbbre tolni a rizikógyanús
bemutatókat. A drámai visszaesést, sőt egyenesen a képkorszak végét jósoló
véleményeket a szeptemberi pánikhangulat után határozottan megcáfolták
a bevételi statisztikák: 2001 utolsó három hónapja rekordot hozott az esztendő
előző időszakához képest, az éves toplista első két helyén egy novemberi
(Harry Potter és a Bölcsek Köve) és egy decemberi (A Gyűrű Szövetsége)
bemutató végzett - egyedüliként a 300 millió dolláros álomhatár felett.
Az ígéretes nyitást követően 2002 az amerikai stúdiófilm legsikeresebb
évének bizonyult: 9,3 milliárd dolláros összbevételével nemcsak folytatta
a kilencvenes évek eleje óta tartó emelkedést, de fel is gyorsította (11%-os
növekedéssel, a korábbi 7-8%-hoz képest). Az ellenkező végletbe átcsapó
közönséglelkesedést azonban, amelyet Baz Luhrmann a januári Golden Globe
gálán a középkori pestisjárványok idején feltámadt carpe diem-életérzéshez
hasonlított, a bevételi lista figyelmesebb áttekintése után sokkal prózaibb
okok magyarázzák. Némi cinizmussal megkockáztatható az az állítás, hogy
az Al-Khaida nemcsak az amerikai média igényeihez szabta akcióját, de tagjai
előzetesen az óriásstúdiókkal is érdekegyeztettek: a 2001 végén induló
két bombabiztos franchise mellett (Harry Potter, A Gyűrűk Ura) a friss
Star Wars-eposszal és a Pókember rég várt képregény-adaptációjával tarsolyában
Hollywood bátran nézhetett szembe a középületekbe irányított repülőgépekkel
(amelyek mellesleg épp a két mozis főszezon közti holtidőben, az export-
és rétegfilmek őszelőjén csaptak le az amerikai népre).
Noha a 2002-es filmtermés még nem tükrözi az új stúdiópolitikát (amely
a legfrissebb filmek tanúbizonysága szerint a történelmi múlt és a fantasztikum
irányába orientálódik), nézettségi adataiból hajszálpontosan lemérhető,
hogy mire kíváncsi az iránymutató publikum. A legfontosabb tanulság szerint
a nézők erőszakigénye változatlanul magas, viszont határozottan elutasítják
ennek valóságközeli formáját. Ezzel magyarázható a megtörtént háborús konfliktusokat
feldolgozó filmopuszok vártnál alacsonyabb népszerűsége: noha sem a Sólyom
végveszélyben, sem a Katonák voltunk nem bukott, összbevételük jóval százmillió
alatt maradt, John Woo rég beharangozott világháborús drámája, a Fegyverek
szava pedig minden zászlólobogtatása ellenére csúfosan leszerepelt. Az
új irányvonal a képregény-erőszak, a steril, meseszerű borzalom, ami a
Pókember saját gyártóit is meglepő diadala után most számtalan szuperhőst
katapultál a vásznakra Fenegyerektől Hulkig, feltámad Swamp Thing és újra
támad az X-Men.
A jelenlegi közel-keleti konfliktusra reflektáló háborús tematika a
tavalyi esztendő filmtermését elnézve inkább egy rokonzsánerben, a kémfilmben
realizálódik - hűen tükrözve a hidegháború felszámolása óta ismeretlennek
számító fóbiákat. Arctalan ellenség, beszivárgás és szabotázs, nyílt konfliktus
helyett háttér-konspirációk, tűzfegyverek helyett laptop és mobiltelefon
- Amerika újra az eget kémleli, ám halálsugaras szputnyikok és vörös testrablók
helyett ezúttal a turistaosztály hozza a pusztulást. Az évtizedek óta divatjamúlt
műfaj klasszikus formában persze nem számíthat komoly sikerre (lásd a hagyományos
Kémjátszma kudarcát): túlélő stratégiái kifejezetten ezredfordulósak. Míg
a zsáner az elmúlt évtizedben alig kapott helyet a toplistákon, a tavalyi
év százmilliót meghaladó 23 filmjéből hétben (!) kaptak főszerepet kémek,
titkos ügynökök, kódfejtők (itt érdemes megemlíteni a 2001-es Egy csodálatos
elmének kijáró Oscar-esőt is) - bár csupán három nevezhető közülük hagyományos
értelemben vett kémfilmnek. Ezek közül a Bourne-rejtély egy Robert Ludlum-bestseller
második feldolgozása (adaptáció és remake), a Félelem arénája a népszerű
Jack Ryan-kémregényfolyam újabb mozidarabja, a Halj meg máskor! pedig a
nagy James Bond-franchise formabontó jubileumi darabja csordultig tele
kikacsintó önreflexiókkal és csillogó digitális effektparádéval. A többi
produkciónál a zsánerkeverés és a reciklálás jól bevált receptjei siettek
a reumás ügynök-tematika megsegítésére (persze a modern filmtechnika mankója
mellett): akad a tavalyi sikerlistán zúzós extrémsport-film (XXX), testnedv-dús
James Bond-paródia harmadjára (Austin Powers 3), vidám sci-fi képregényszéria
újabb része (Sötét zsaruk 2), valamint egy családi akciómese-folytatás
(Kémkölykök 2). Ezek a különféle mutációk egyetlen pontban illeszkednek
egyöntetűen az új közönségigényekhez: hiteles, emberi hősök helyett fantasztikus,
emberfeletti karakterekkel dolgoznak, minél messzebb a kényelmetlen valóságtól.
Miközben Bondból digitálisten lett, az Egyesült Államok történelme során
először néz szembe egy hús-vér Dr. Noval: Oszamával, a globális fantom-terrorszervezetét
titokzatos búvóhelyről irányító milliárdos megszállottal.
|