Kultuszmozi
Nagy Vörös Egyes
Odüsszeusz háborúja
Takács Ferenc
Az ironikus és antimilitáns amerikai háborús
film Samuel Fuller katonaköpenyéből bújt elő.
|
Amerika háborúi és a háborúzó amerikaiak: ebben a témában volt igazán
otthon Samuel Fuller (1911-1997). Sőt, a rendező számára - aki egyszerre
volt filmiparos és auteur, konformista és bajkeverő, Hollywood betanított
futószalag-munkása, majd Európába száműzött kiebrudaltja - a háború több
is volt ennél: háborús filmjei, a koreai háborúról még azon melegében,
s elsők között szólni merészkedő Acélsisaktól (1950) a Nagy Vörös Egyesig
(1979), amely utolsó, egyben végérvényesnek szánt közlendője volt a tárgyban,
mind azt mutatják, hogy rendezőjük valamiféle őseredeti összefüggést, mély
és szerves kapcsolatot sejtett háború és film, pontosabban háború és film
élménye között. Egy alkalommal maga szólt erről, mégpedig Jean-Luc Godard
Bolond Pierrot-jában (1965), még a film elején, ahol mint "Amerikai Filmrendező"
jelenik meg. Ferdinand-nak (Belmondo) arra a kérdésére válaszol, hogy mi
is tulajdonképpen a film. Fuller szerint: "A film olyan, mint a csatatér.
- Szerelem. - Gyűlölet. - Akció. - Erőszak. - Halál. - Egyszóval: érzelem."
Hadi témájú filmjeit nézve igen valószínűnek látszik, hogy nem Godard adta
ezeket a szavakat Fuller szájába.
Nyers valóságérzéke és anarchikus indulatai háborús filmjeiben is minduntalan
szétfeszítették a hollywoodi "szisztémát", a műfajok, karakterformulák
és történetsablonok szerinti iparszerű vagy - jobb esetben - folklorisztikus-kézműves
filmelőállítást, mint ahogy westernjeiben, film noir-jaiban, krimijeiben
és a többiben is (az 1947-es Lelőttem Jesse James-szel kezdve összesen
huszonkét nagyjátékfilmet csinált). Pedig elvben mindig is magától értetődő
módon fogadta el ezeket a készen kapott kereteket, és teljességgel sohasem
szakított velük. Olyannyira nem, hogy szkeptikusabb és kultusza iránt érzéketlen
kritikusai nemigen tartják többnek szabvány "zsáner"-filmesnél. Kultuszának
gerjesztői másként vélekednek: a Cahiers du Cinema újhullámosai, akik először
1957-es A nyíl röpte című westernjének merészen szokatlan vonásaira figyeltek
fel, Wim Wenders, aki Az amerikai barátban és A dolgok állásában szerepeltette,
Jim Jarmusch, aki Mika Kaurismäki Tigrero: A film, amely sohasem készült
el című interjúfilmjében (1994) volt Fuller beszélgetőpartnere, éppen azt
értékelik munkáiban, ahogy a hollywoodi eresztékekben meggyűlik és kifakad
az egyéni tehetség, a filmre rákerül az összetéveszthetetlen szerzői "kézjegy".
Két forrása is volt ennek az eredetiségnek. Fuller eredetileg újságíró
volt, mégpedig a régimódi szenzációhajhász fajtából, a muck-raking journalism,
a "ganajtúró újságírás" iskoláját járta ki, s hollywoodi "zsánerfilmjeiben"
is az élet és a társadalom szennyesét igyekezett kiteregetni, tabu-témákat
feszegetett, arról beszélt, amiről nem illett beszélni, bevilágított az
amerikai élet sötét és mocskos szegleteibe. Nyers illúziótlansága idővel
sokkoló hatásúnak bizonyult: a második világháború burmai hadszínterén
játszódó Merrill martalócait (1962) megvágták, és egy másik rendezővel
fejeztették be. Következő két filmjével, az elmegyógyintézetben játszódó
Az őrület folyosójával (1963) és a prostitúcióval foglalkozó Meztelen csókkal
(1964) pedig jó időre kifilmezte magát Amerikából: megbízás híján kénytelen
volt hosszabb időre Európába költözni, ott igyekezett boldogulni.
Itt tulajdonképpen jól érezte magát: a francia és német "újhullámos"
környezetben megerősítést kapott szabálytalan tehetségének másik oldala,
valamiféle nagyon is "európaias" képi fantázia és líraiság, a szeszélyes,
különös és bizarr iránti fogékonyság, amely jó értelemben vett öncélú kitérőkre
sarkall (és ennyiben ellene dolgozik a mindig szigorúan funkcionális és
mindent csupán az össz-szerkezet szemszögéből igazolhatónak látó hollywoodi
módszernek).
Sokáig persze úgy látszott, nemigen lesz már Fullernek alkalma a gyakorlatban
is megcsillantani tehetségének deviáns fényeit. Hazamegy, 1968-ban Amerikában
forgat, de a Cápa! című filmjével (nem tévesztendő össze A cápával!) megbukik,
úgyhogy visszatér Európába. Hosszas szünet után 1972-ben Németországban
készít filmet, Halott galamb a Beethoven utcában címmel. A kritika jól
fogadja, de csupán szűk körben forgalmazzák; ekkor már mindenki úgy gondolja,
hogy Fuller filmrendezői pályája alighanem a végéhez ért.
De mindenki csodálkozására Fullernek volt ereje az újrakezdéshez. Már
az ötvenes évek közepén kezdte tervezgetni háborús élményeinek a megfilmesítését:
a "Nagy Vörös Egyes", azaz az amerikai hadsereg Első Gyalogos Hadosztálya
szakaszvezetőjeként harcolta végig a második világháborút az afrikai és
az európai frontokon (a hadosztályt az egyenruhára varrott szembetűnő szám
miatt hívják így). A terv végül alakot öltött, Fuller 1979-ben elkészítette
a Nagy Vörös Egyest. Nagy siker volt, a rendező előtt újra megnyíltak a
stúdiók.
Fuller a filmben a maga személyes háborús élményeit ötvözte az eposzi
szellemmel, mely minden nagyszabású hadimű alapja - avval a különbséggel,
hogy ez a hősköltemény a vergiliusi arma virumque cano-val, a (Zrínyi Miklós
fordításában) "fegyvert s vitézt éneklek"-kel szemben keserű, kétkedő és
dezillúziós hangon szól. Megőrzi ugyan az eposzi arányt és súlyt, mégis
afféle ellen-hősköltemény lesz, háborús eposz, s egyszersmind zsigeri tiltakozás
a háború ellen, az amerikai katonák helytállásának megéneklése, mely egyben
tökéletesen értelmetlennek és értéktelennek is minősíti ezt a helytállást.
Eposzi már a film hossza is, hiszen az eredeti rendezői változat négy
és fél órás volt (közel harmincórányi felvett anyagból összeszerkesztve),
amelynek azután - bár Fuller nagyon ellene volt a dolognak - egy százhúsz
percesre vágott változatát forgalmazták. Az extenzivitás talán a rendező
újságírói érzékenységét is jelzi, hiszen a film jó haditudósító módjára
"mindenhol ott akar lenni": a történet az észak-afrikai fronton kezdődik,
Szicília és Olaszország inváziójával folytatódik, majd a normandiai partraszállás
és az európai harcok következnek, végül a buchenwaldi haláltábor felszabadításával
végződik a háborús odüsszeia.
Alighanem ugyanez a publicisztikai hevület teszi, hogy Fuller nem bízza
rá közlendőjét a látvány és cselekmény sugallatára, hanem gyakran közvetlen
formában fogalmaztat meg tanulságokat szereplőivel. A film elején például
két párhuzamos jelenetet látunk, először az amerikaiak, azután a németek
között fogalmazza meg egy rebellis katona, hogy a háború, akármit mondanak
is, közönséges gyilkosság. Mindkét oldalon a feljebbvaló magyarázza el
a katonának, hogy a háborúban nem gyilkolunk, az ellenséget csupán megöljük
(német oldal), s ez olyan, mint amikor állatokat ölünk (amerikai oldal).
(Angolul még jobb: az enemy és az animal szó összecsengéséből kesernyés
metafora támad, mely illúziótlanul egybemossa és egy szintre hozza a szembenálló
feleket.) Mindez hatásos, sőt igaz, de alapjában véve zsurnalisztikus jellegű.
Újságíróra vall az irodalmi alapötlet naiv kereksége és áttetszősége
is. A főhős már az első világháborúban is harcolt Franciaországban. Egy
hatalmas Krisztus-kereszt tövében agyonszúrt egy német katonát, órákkal
a fegyverszünet kihirdetése után. Most, a második világháborúban, a "Nagy
Vörös Egyes" őrmestereként újraéli bűnét, s eljut valamiféle kiengesztelődésig.
Ugyanannak a keresztnek a tövében, egy német tank gyomrában levezeti egy
francia nő szülését - ahol gyilkolt, ott most életet ad, majd Buchenwaldban
leszúr ugyan a fegyverletétel után néhány órával egy német katonát, de
aztán rögtön meg is menti az életét.
Ebből persze az is kiderül, hogy a film a szó szűkebb, homéroszi értelmében
is odüsszeia: nem a vezérek, hősök, tömegek és nemzetek összecsapása áll
a középpontban (ez az Iliász-minta lenne), hanem egyetlen hős és kis csapata,
a személyiség és körülményei, a veszélyek és hányattatások egzisztenciális
értelme, illetve értelmetlensége, az út és a célba érés. Igen hatásosak
persze a film "iliászi" elemei is, a csatajelenetek, rajtaütések, akciók,
amelyeknek során hullnak az emberek, mint a legyek, mégpedig általános
részvétlenségtől kísérve: aki életben maradt, megkönnyebbül, sőt örül,
hogy más halt meg helyette. Mégis, a film főszereplője igazából az őrmestert
játszó Lee Marvin arca, erről olvassa le Fuller - a maga sokat emlegetett
és gyakran dicsért close-up-jaival, a közelséget, sőt intimitást hangsúlyozó
előadásmódjával - a belső történetet, a vétkét hordozó katona érzéseit,
a fegyelmezett és kemény hadfi talán még önmaga előtt is titkolt tudását:
azt, hogy ennek az egésznek az égvilágon semmi értelme nincs.
Különös mód lírai eposz lesz így azután a Nagy Vörös Egyes. Fuller
érzékenységének ez az "európaias" oldala még az eposzi cselekményt is fel-felfüggeszti.
A film legérdekesebb pillanatai ilyen - eposzi szempontból végül is indokolatlan
- bizarr kitérők, néha már-már fantasztikus betétek, furcsa, mélázó megállások.
Elvirágzott olasz parasztasszonyok lakomát adnak a falujukat felszabadító
őrmesternek és katonáinak: spagetti-hegyek, bor, felszabadult vihogás és
valami elfojtott-szublimált erotika, a faluban ugyanis egy szál férfi sincs
(alkalmasint mind kiirtották őket). Német katonák vették be magukat az
elmegyógyintézetbe; amikor megkezdődik kifüstölésük, egy ápoltnak álcázott
nő kislány-babával körbetáncol és balettozva vágja át a német katonák torkát.
S ilyen betét a buchenwaldi jelenet is, amikor az őrmester a foglyok között
egy éhező kisgyerekre talál, ágyba teszi, megeteti, üldögél, sétál vele,
majd - Szent Kristófként - nyakába veszi. Mindez némán történik, sejtelmesen
lírai és mélyen, mondhatnánk, zsigerien megható módon.
Bizarr és szeszélyes filmet csinált Fuller. A Nagy Vörös Egyes úgy
teljesíti az Amerikai Háborús Filmeposz néven ismert formula minden követelését,
hogy közben valamennyit teljesíthetetlennek nyilvánítja; sablon alapján
készül, de végül teljesen feloldja a sablont a maga szubjektivizmusában.
Azaz hősköltemény, amely elvégzi ugyan nyilvános, közös és tárgyias dolgát,
de jobb pillanataiban - és sok ilyen pillanata van - leginkább mégiscsak
ürügy vagy alkalom a mélyen személyes, magántermészetű és lírai vallomásra.
Nagy Vörös Egyes (The Big Red One) - amerikai, 1980. Rendezte és
írta: Samuel Fuller. Kép: Adam Greenberg. Zene: Dana Kaproff. Szereplők:
Lee Marvin (Possum őrmester), Mark Hamill (Griff), Robert Carradine (Zab),
Bobby Di Cicco (Vinci), Stephane Audran (A belga nő). Gyártó: Lorimar.
Az HBO bemutatója. 113 perc.
|