Tesó
A meglelt haza
Stőhr Lóránt
Pop, csajok Békásmegyeren is akadnak. Ha valaki
odafigyelt rájuk, még hitelesebbek is, mint az originál.
|
Dyga Zsombor hazaérkezett. A kurrens hollywoodi műfajok és aktuális
kultuszfilmek adaptálásának programja során végre megtalálta magának az
ezredforduló magyar ugarát, a lakótelepet. A huszonnyolc éves rendező csak
látszólag választott könnyű utat magának, amikor 1998-ban nekifogott következetesen
végrehajtani ezt a programot. Bár Dyga tehetsége a populáris filmformák
átplántálása iránt már első munkájában, a Sétában megmutatkozott, ennek
a tehetségnek az iránya akkortájt erősen kétségesnek látszott. Nehezemre
esne a Sétát mérföldkőnek nevezni a magyar filmművészetben, ám kétségtelen,
hogy Dyga debütálása a magyar filmes hagyomány problémacentrikus vonulatától
és az idősebb nemzedékek befogadói elvárásaitól gyökeresen eltérő alkotói
és nézői attitűd markáns megjelenését jelezte. A stílus, a szöveg előtérbe
nyomulása a "gondolati mag" rovására, a szerzői álláspont feloldódása a
mindent elárasztó iróniatengerben ugyanakkor olyan vonásai a Sétának, amivel
tíz évvel korábban az irodalmi avantgárd botránkoztatta meg olvasóit. Az
ötletes műfaji paródiák laza füzéréből álló Sétát leginkább Garaczi László
követhetetlenül csapongó, fantasztikus novelláihoz tudnám hasonlítani,
egyrészt a különböző filmes, illetve irodalmi műfaji előképek szégyentelen
lenyúlásának, másrészt az ironikus infantilizmusnak okán. A fiatal magyar
film felbukkanását övező viták az ezredfordulón - amikor még előjele sem
volt az olyan későbbi nemzetközi sikereknek, mint a Hukkle, a Szép napok,
a Rengeteg - az irodalomkritikákhoz hasonlóan a műfaji paródiák túltengését
és a súlytalan viccelődést rótták fel a Sétának és kevésbé színvonalas
társainak. Dyga számára kétségtelenül nem okozott és mind a mai napig nem
okoz fejfájást, hogy a narráció, a párbeszédek, a beállítások, a vágás,
a zene, a smink, a ruha terén a nyugati populáris kultúra kurrens termékeihez
forduljon mintáért, ami jóval több annál a játékos tisztelgésnél, amivel
a francia és német új hullám képviselői utaltak nyíltan kedvenceik, Hitchcock,
Ford, Sirk és a többiek műveire filmjeikben. Dyga az egyre professzionálisabb
kivitelű filmekben is megőrzött személyes kézjegyként valamit a Séta infantilizmusából,
ám ez nem oszlatja el, sőt inkább növeli a filmjei kapcsán felmerülő kételyt,
hogy van-e egyáltalán értelme nyugati populáris filmek hazai környezetbe
történő adaptálásának. Az ultra low budget kategóriában utazó magyar filmekkel
aligha lehet megszólítani a multiplexek közönségét, ha pedig hiányzik a
kelet-európai környezet, a magyar habitus ismeretéből eredő személyesség,
akkor a hazai pálya előnye is oda. Dyga válaszképpen leforgatta ’Öcsögöket,
ami egy többszörösen zárójelbe tett horrorfilmes motívumon kívül nem használ
műfaji mintákat és nem is záródik kerek történetté, hanem szándékosan megmarad
a videókamerával folytatott kedélyes ökörködés szintjén. Az ’Öcsögök erénye
a sémáktól elrugaszkodó személyes antitörténet, a hangulatos kolorlokál
megfestése, a felszabadult színészi játék, tehát éppen az, ami Dyga többi
filmjéből igencsak hiányzik. A "csináljunk filmet arról, hogy miért nem
tudunk filmet csinálni" mint tipikus fiatal filmes téma azonban legfeljebb
a barátok és üzletfelek rettentő szűk körében tudja felpumpálni az adrenalinszintet.
Egyik oldalon a műfaji minták utánzása, másikon a dogmás játszadozás, ám
sem egyik, sem másik nem válaszolja meg a kérdést, hogy miről és kiknek
akar szólni Dyga a filmjeivel?
A Tesó felől visszanézve azonban ezek a játékfilmek fontos előgyakorlatok
voltak a szakmát a főiskolán kívül elsajátító rendező számára. Dyga az
’Öcsögök dialógusírói és színészvezetési, a Gyilkosok plánozási és vágási
tapasztalatát sokszorosan kamatoztatja a Tesóban, ami szerencsésen ötvözi
korábbi filmjeinek erényeit, a pofátlanul magabiztos mintakövetést, valamint
a friss és személyes hangvételt. Kétség nem fér hozzá, hogy Dyga a mélabús,
zenerajongó narrátor és az idétlen, pufók újságárus figuráját a Pop, csajok
satöbbiből nyúlta le, de száz év filmtörténet és több ezer év irodalomtörténet
után kit érdekel, hogy eredeti-e az ötlet vagy sem, ha egyszer adekvát
módon sikerül hazai környezetbe átplántálni a történetet. Márpedig bátran
állíthatom, hogy a magyar rendező ezúttal felülmúlta előképét, és Stephen
Frears lúzereinél összehasonlíthatatlanul hitelesebb és szellemesebb figurákat
alkotott. Dyga és Lovas Balázs érzékelhetően belülről ismeri a lakótelep
gettószerű világát, az ott fellelhető arcokat és ruhákat, helyszíneket
és szokásokat, beszédfordulatokat és poénokat, úgyhogy a legkülönfélébb
kultuszfilmekből összegereblyézett típusok egyaránt hazára lelnek a panelrengetegben.
A John Cusack-figurának megfelelő narrátor, Artin, az igazi balfasz (hogy
saját jellemzésével éljünk), aki kizárólag a zenének és a filmeknek él
lemezekkel, videókazettákkal telezsúfolt szobájában, és beletörődéssel
szemléli a lakást nagyvonalúan kisajátító bátyja mindennapos hódításait,
Frears hősével ellentétben egyáltalán nem légüres szociális térben mozog,
hanem bennszülötthöz méltó otthonossággal jár-kel a telep vadcsapásain
és hadiösvényein, pontosan tudja, hogy mikor, kihez, hogyan kell szólni,
hogy ne váljon a "zöldövezeti" srácok pofozógépévé. Ha azonban választani
lehet, ő inkább elmatat otthon a zenéi között, ami egy percig sem kirívó
az elfogulatlan, bár szelídnek semmiképpen sem nevezhető filmben. A telepen
ugyanis csupa csodabogár lakik, akik közül kevesen kiálthatnák ki magukat
az élet császárainak, egymás közt még sincs semmi szégyellnivalójuk. Itt
még Artin bátyja, a média által sulykolt értékrend csúcspasija, a férfias
és magabiztos Nate sem uralkodik senki felett pusztán azért, mert az ócska
bulvárlap szexfotóihoz mellékelt, garantáltan hiteles hírek kitalálását
éppolyan könnyed élvezettel oldja meg, mint naponta egy-két újabb nő felhajtását.
A telepi nagymenő, aki előre borítékolható sikerrel startol rá minden csajra,
nem különb még a sületlen tréfákkal dobálódzó újságárusnál sem, aki nyugis
munkája közben szerelmetes gyöngédséggel ápolgatja Artin lelkét. A Tesó
legszimpatikusabb vonása ez a minden szereplőt egyforma szeretettel kifigurázó
demokratizmus, amihez a magyar filmben szokatlanul természetes dialógusokat
eredményező plebejus hangvétel társul. Dyga nem szégyelli felvállalni a
lakótelepi humort, amiben egyaránt megférnek az alpári tréfák, az altesti
utalások, a malackodások és az erősen elrajzolt karikatúrák. A rendező
legalább egy jelenet erejéig maga is bennszülötté válik, amikor strandpapucsban
átbaktat az újságoshoz egy kis potyaolvasásra. Ez a jelképesen is kifejezett
személyes jelenlét érezhető a Tesó görcstelen viccelődésén, ez festi irigylésre
méltóan színesre a szürkének gondolt lakótelep életét.
Az egyénített típusok olyan történetet népesítenek be, amit - akár
a lakótelepet - előregyártott panelekből raktak össze. Ez a módszer egészen
a film feléig a gyors és korszerű építkezés ideáljának, aztán viszont az
életet megerőszakoló tervgazdálkodás valóságának felel meg. Ironikus módon
minden addig működik, amíg Békásmegyeren a lakásprobléma az úr. Az ezredvégen
azonban már nem a hetvenes-nyolcvanas évek valóságfeltárásának irányából,
hanem a szórakoztatás felől fújnak a szelek a magyar filmben, ezúttal hát
nem kicsi és kevés a lakás, hanem túlságosan sok. Az apuka ezer éve elment,
anyuka nyugdíjas éveit egy fiatal pasi oldalán a vidéki nyaralóban kívánja
eltölteni, marad tehát egy báty és egy öcs a kiutalt és az örökölt lakásra,
ami, írd és mondd, lakásonként átlagosan egy személyt jelent. Hol itt a
probléma? Hát a személyiségjegyek és az életkor különbségében! A huszonöt
éves Artin nem érzi eléggé felnőttnek magát, hogy egyedül lakjon, a huszonnyolc
éves Nate viszont túlfűtött szexuális életére hivatkozva a különköltözés
mellett érvel. Mondvacsinált konfliktus, nyakatekert konfliktuskezelés:
szócsaták, kakaskodások, csetepaték, és amíg megy az eszelős szívatás,
tempósan pereg a film is. Mígnem egyszer betoppan a NŐ! És ettől kezdve
nemcsak a fivérek fordulnak ki magukból, hanem a történet is a feje tetejére
áll. Az életműben éppen esedékes love story programja működésbe lép, és
kérlelhetetlenül letarolja a lakótelep televényén kihajtott sokszínű, buja
tenyészetet. A féktelen pusztítást, amelynek során Nate átvedlik megértő
báttyá és hű szeretővé, Artinból meg kipattan a romantikus hősszerelmes,
egy modern hamupipőke idézi elő, akinek leghőbb vágya, hogy öregkorában
ugyanúgy nézegethesse párja oldalán a repülőket, mint ahogy az őt felnevelő
nagyszülei. Giccsé dermeszt mindent ez a halovány teremtés maga körül,
elsorvadt jellemek, kiaszott dialógusok, döglött jelenetek sorjáznak léptei
nyomán. A forgatókönyv színvonalesésének indikátora, hogy a színészek is
elkezdenek küszködni a szerepükkel: Bognár Anna jószerivel egyetlen emlékezetes
gesztust, hiteles mondatot sem tud kicsiholni az árva lány szörnyű alakjából,
Welker Gábor, aki addig is kissé fakó Artin volt, színpadias túlzásokba
menekül a feladat láttán, Schmied Zoltán, akinek viszont már birtokában
volt a Natéra jellemző, vonzó és hanyag természetesség, jófiúként teljesen
elszürkül - egyedül Elek Ferenc marad ugyanolyan bumfordi, bolondos újságos,
mint a kezdet kezdetén.
Érthetetlen, amit a film második felében látunk. Az érzelmek eltúlzása
paródiának kevés, szerelmi történetnek sok. Nem magyarázhatom mással ezt
a melléfogást, mint hogy Dyga nem tudta, nem merte maradéktalanul levetkőzni
a filmes műfajok páncélzatát. Mintha nem bízna eléggé abban, hogy a könnyen
azonosítható narratív minták vértezete nélkül is kiléphet a látványosságra
éhes közönség elé. A Tesó első fele rá a bizonyíték, hogy nem kellene félnie
ettől. Dyga ebben a negyven percben rátalált saját hangjára, amelyen megszólíthatja
kortársait, akik nem élték át a háborút, nem voltak elhurcolt rokonaik,
és akiknek a történelem kimerül a könnyűzene és a populáris film történetében.
Isten hozott az újmagyar ugaron, a lakótelep múltfelejtő, örök jelenidejében!
Tesó - magyar, 2002. Rendezte: Dyga Zsombor. Írta: Dyga Zsombor és
Lovas Balázs. Kép. Horváth Árpád. Zene: Up Town Felaz. Vágó: Czakó Judit.
Hang: Juhász Róbert. Szereplők: Welker Gábor (Artin), Schmied Zoltán (Nate),
Bognár Anna (Anna), Elek Ferenc (Sziszi), Kovács Lajos (Bátyó). Producer:
Durst György. Gyártó: Kép-Árnyék / Duna Műhely / Akna Film. Támogató: MMKA,
NKÖM, Duna Televízió. Forgalmazó: Budapest Film. 85 perc.
|