Játékfilmek
Unalmon innen és túl
Radnóti Sándor
Két, egymástól mérhetetlen távolságban álló,
szigorú film, a Rengeteg és Táncalak kivételével valamiféle megelégedett
lazaság uralja a magyar filmet. Ok nélkül.
|
A 34. Magyar Filmszemle játékfilmjeinek zsűrizése számomra lázálom volt.
Ennek egyik oka, hogy félidőben belázasodtam, s attól kezdve kissé mámorosan
néztem a filmeket. De az is igaz, hogy a harmincnegyediket egészségesebb
nézők sem fogják lelkesülten emlegetni: az idei filmek közül keveset csináltak
meg végig, keveset oldottak meg, s még kevesebbet igazán emlékezetesen.
Nem vagyok szakember, nem tudom és nem keresem a választ arra, hogy
miért volt ez így. Lehet, hogy a néhány sikeres év utáni kifáradás következett
be, lehet, hogy strukturális okok következményei értek be.
Két film közé szeretnék egy ívet kifeszíteni. Ha a számos lehetséges
kritikai ismérv közül most azt emelem ki, hogy melyik film oldotta meg
a maga által kitűzött tartalmi feladatot és formaproblémát maradéktalanul,
sőt, radikálisan, akkor két egymástól mérhetetlen távolságban álló munkára
mutathatok, Fliegauf Benedek Rengetegjére és Grunwalsky Ferenc Táncalakjára.
Ezek igen szigorú filmek, amelyek nem engednek annak a két kísértésnek,
amely sajátos módon oly sok tehetséges nekiindulást akasztott meg ezen
a szemlén: a melodrámának és valami megelégedett lazaságnak (az utóbbi
csak szigorúan 80 fölött áll jól…). Pedig, ha valami, a csodálatos táncos
köré szőtt film, amely arra számít, hogy a különböző művészetek kölcsönösen
megvilágíthatják egymást, nagyon is melodramatikus árnyalatot kaphatna,
mint ahogy a Rengeteg megelégedhetne a beszélő fejek mondókájának pokoli
bizarrériájával, és így elhalványodhatna reménytelenül mindennapi-emberi
voltuk.
Ez a két film hatott rám a leginkább. De ezek mégsem a nemzeti filmszemle
fődíjas filmjei. Grunwalsky 72 perces munkája szükségképp megkísérti azt,
amiről Pilinszky a XIX. századi regényekről szólva írt: az unalmon túli
nagyságot. Fliegauf bámulatos redukciója bizonytalanságban tart vállalkozása
folytathatósága és kiterjeszthetősége felől. A legfőbb díjak a maguk természetes
módján a mainstreamet keresik, azokat az utakat, amelyeken sokan járhatnának.
Így lett a fődíjas Gothár új filmje, az elsőfilmesek fő díjazottja
pedig a - zsurnaliszta nyelven szólva - kultuszfilmgyanús Boldog születésnapot!,
Fazekas Csaba filmje. Egyik sem méltatlanul, noha nem is az evidencia érzésével.
A Magyar szépség bizonyosan nem éri el Gothár legjobb nívóját, de tartalmas
története van Závada Pál jóvoltából (amely olykor túlkomplikált és túl
agyas - szintén az ő jóvoltából), kiváló a színészete (ami, úgy látszik,
jó időkben, rossz időkben a magyar film állandója), s van egy állandóan
variálódó játék benne az egyéb képalkotó eszközökkel (zárt ipari tévé-lánc,
komputer, televízió, sőt, xerox), amit figyelemre méltónak tartok.
A Boldog születésnapot!-tal kapcsolatban olyan jelzők jutnak eszembe,
hogy kedves, vicces, jópofa. S őszintén szólva nem is sokkal több. Van
ez a reinkarnációs ötlet, amely Albert Einsteint egerek formájában születteti
újjá, majd végül a hetvenes években Budapesten(?) újra ember-formában.
Ebből lesz egy remek retro-paródia Kovács Katival, Gedeon bácsival, a nők
fodrász-bálványával stb., de hát persze kerestem a további kapcsolódást.
A film elején, amikor az anya a harminc éves fiút a legegyszerűbb kérdésekkel
vizsgáztatva ébreszti, azt hittem, rájöttem: aha, mondtam magamban, Einstein
egy autista képében reinkarnálódik (ez nem is volna egészen jogtalan),
Kocsis Gergely hasonlít Tom Hanksre (Forrest Gump-összefüggés), és így
tovább. De ebből semmi sem lett, mint ahogy máskor is sokszor kellett egyszerűen
olyan következtetéseket levonni, hogy a kapcsolat az, hogy nincs kapcsolat.
És mégis, végignézve a filmet (amelynek ötlet-esője kissé elfárad a második
felére), talán mégsem kell teljesen elvetnem első gondolatomat, mert ezt
a filmet az különbözteti meg a többi laza filmtől (a Jött egy busztól,
ahol persze a szkeccs-filmsorozat műfaja mást és többet enged meg, a Libiomfitól,
amely belefulladt a maga szimpatikus ötletébe, a Tesótól, amely ha meg
tudta volna valósítani záróötletét, akkor most talán egész más filmről
beszélhetnénk), hogy első értelmezési rétege mögött van egy második is.
Az első a történet pörgő ringlispílje, a második talán a nemzedéki önvélelem,
amely a harmincéves ifjút infantilisnek, magányába zártnak és szeretettelennek
- szimbolikus értelemben autisztikusnak - mutatja. Bocsánat.
A melodrámák sora hosszú. Ilyen A boldogság színe, a Bolondok éneke
(szép részekkel), a - sajnálom - igazán rettenetes A Szent Lőrinc folyó
lazacai. És ebbe a sorba tartozik a Szerelemtől sújtva is, Sas Tamás filmje.
Nehéz arról a sok oda nem illésről számot adni, ami ezt a filmet jellemzi,
kezdve a cím szójátékán, amely összeköti egy olyan híres filmmel (a Down
by Low-val), amihez az égvilágon semmi köze nincs. Ahogy megpakolja a forgatókönyv
a férfi bűneit: nem elég, hogy kiskorút csábít el és tart később is érzelmi
rabságában, nem elég, hogy hazugságok útvesztőjébe keveredik, mert nem
tud választani szeretője és családja között, pedig ez már elég lenne. De
még rátesznek egy lapáttal: közben otthon útban az újabb bébi, eldöntött
dolog, hogy a férfi a hosszú külföldi útra, amely a lánynak lett ígérve,
a feleségével megy, de azért még az utolsó perceket is kihasználja; mindez
a sok-sok közhely azért, hogy indokolható legyen: a lány úgy lesz öngyilkos,
hogy a férfit keverje gyilkosság gyanújába. Az igen tehetséges fiatal színésznőnek
a feladata lehetetlen: egyszerre kellene édes, fiatal lánynak, szexuális
rabszolgának, gyengeelméjűnek, de ugyanakkor egy bonyolult bosszú kitervelésére
képes elmének, továbbá tragikus heroinának lennie. Az az ötlet, hogy a
szereplők közül egyedül ő látható, teljesen formálisan és mesterkélten
jelképezi végső egyedüllétét.
Néhány besorolhatatlan film a jobb sorsra érdemesek közül. A Vagabondban,
Szomjas György filmjében egyszerűen nem dőlt el a műfaj kérdése (táncfilm,
dokumentumfilm, játékfilm). Ez persze nem kerülhette el a rendező figyelmét,
aki ironikus átkötésekkel akart megoldást találni. A Bolygótűz mintha évtizedek
múltán a Csend és kiáltás világát támasztaná - és lazítaná - fel, s ezért
régimódinak tűnik. De története és helyszíne, a határ másik oldala Jugoszláviában
'56-ban, érdekes. Csak azt érteném meg, hogy miért azon a környéken és
tanyán kér menedéket a volt csendőr (a bácskai mészárlás résztvevője),
volt ávós, ahol biztosan felismerik. A Rinaldónál sok minden együtt volt
ahhoz, hogy siker legyen, de csak félsiker lett. Találgatom az okát, s
arra jutok, hogy a háromfajta stilizáció - kisrealista társadalomábrázolás,
a 451 Fahrenheit, illetve 1984-típusú negatív társadalomutópia, valamint
a kalandfilm (az alkotók maguk utalnak a sztori összefüggésére A hét mesterlövésszel
meg A hét szamurájjal) - ütötte egymást, holott erősíthette is volna. Mindegy:
a Molnár Piroska által bemutatott szeretkezési jelenet egyhamar nem fog
kimenni a fejemből, mint ahogy Kovács Lajos egyenruhába öltözése sem. A
Sobritól nem vártam semmit. Mert mit mondhat egy romantikus betyártörténet
a Szegénylegények után? De Novák Emil filmje nem is abban a kategóriában
indult. A maga nemében kellemes, ízléses film, amelynek van egy alapgondolata
is, hogy a népi verses ponyvát illusztrálja mozgó képeivel. Egy szűkebb
szemlén - például a televíziós filmekén - említést is érdemelt volna. A
Telitalálatról viszont csak annyit lehet mondani, hogy nem jött össze -
sajnos.
A következő filmre új bekezdést nyitok. Ez Szilágyi Andor munkája,
A Rózsa énekei. Ugyanis különös és tanulságos problémát vet fel, amennyiben
alábbi okfejtésem megalapozott. Én ugyanis azt gondolom, hogy a kitűnő
és gyakorlott író Szilágyi nagyon szép forgatókönyvet adott a pályakezdő
filmrendező Szilágyinak, amelyet az nem tudott teljes mértékben kiaknázni,
ehelyett inkább elaprózta, beleveszett a részletekbe. Mert a különböző
üldözöttek között, akiket befogad a villa és gazdája, valamiképpen és mindenek
felett a zenének kellene az összekötő kapocsnak lennie, vagyis a novella
azt a feladatot adta fel a filmnek, hogy megtalálja a maga zeneiségét.
Ez akkor következik be, amikor minden figura akkor és azáltal teljesedik
ki, ha a toronyszobába visszavonuló énekes házigazda hangját hallgatja
(akiről csak egyvalaki tudja, hogy már halott), ha valamiképpen ez a hallgatás
életük csúcspontja lesz. A film mintegy regényszerűen tágította ki a történetet
és időzött el ágas-bogas sorsfordulatain, s ezáltal realisztikussá tette
a stilizációt, miközben a történetben benne rejlik egy tömörebb, novellisztikusabb
lehetőség, s az a stilizáció, amit zeneinek neveztem.
Ilyennek láttam a Filmszemle játékfilmjeit.
|